Popper Péter
„A hatalmi elitnek nincs szüksége félelem nélkül,
szabadon gondolkodó lényekre...
A lebutított emberek fölött sokkal kényelmesebb uralkodni."
Háy János
Mindig ilyen volt ez az ország? - kérdezem magamtól. Mindig tele volt ennyi rosszindulattal, gyanakvással, hazugsággal, durvasággal, nemzetszétszakító hajlammal?
Talán nem - felelem -, de a lehetőség a lezüllésre benne lappangott. Talán a politikai és gazdasági válságok következtében?
Ugyan! - folytatom a beszélgetést önmagammal. A válság a honi történelem létezési módja. Már a kereszténység felvétele is válság volt, és szakadást okozott az országban az igazi keresztények és a megkeresztelt pogányok között. Aztán jött a tatárjárás. A török hódoltság. Együttműködők, visszahúzódók, ellenállók. A Rákóczi-szabadságharc. Kurucok és labancok ölték egymást. Majd Kossuth és Széchenyi eltérő megváltáskoncepciója és a Bach-korszak. Az első világháború. A Tanácsköztársaság és a fehérterror. Lassú fasizálódás és az antifasiszta demokratikus erők. Az újabb világháború. A nyilas éra. A Rákosi-korszak. 56. Kádár uralma. A rendszerváltás.
Talán valóban különböznek egymástól a szabad és a szabadságszerető népek. A szabad népeknek volt idejük és módjuk, hogy kialakítsák a demokratikus együttélés normáit. A szabadságszerető népek nyakán (például a miénken, akik csak szerettünk volna szabadok lenni) mindig hódítók terpeszkedtek - törökök, osztrákok, németek, oroszok -, demokráciáról szó sem volt. De mi is igazoltuk a klasszikus pszichológiai kísérletet: ha egy tekintélyelvűen nevelt diákcsoportot hirtelen demokratizálunk, akkor először nem demokratikus lesz, hanem megőrül. Sem szavakban, sem tettekben nem ismer határokat az „ezt lehet" és az „ezt nem lehet" között. A parlamentben sem. Nálunk is ez a legfőbb baj! Angliának is volt „pálinka-korszaka", más országok is a fejükre álltak hasonló körülmények között, amíg lassan visszaszivárogtak a valódi értékek. Ha visszaszivárognak...
Mert az anarchia, a zűrzavar, az értékválság a demokrácia öngyilkosságává is válhat. Az emberek halálosan elfáradnak, közönyösek lesznek, és a rendre áhítoznak. Végül feltűnhet egy gazdasági vagy politikai erők által támogatott, kizárólag uralkodásra vágyó ember, demokratikusan hatalomra kerül, s legelső dolga végleg megfojtani a demokráciát: diktatúrát, terrort teremt. Kezdetben mint megváltónak borulnak a lábához, amíg ki nem derül... Nehogy mi is a rokokó Franciaország vagy a weimari Németország sorsára jussunk! (Hogy más nemzeteket ne is említsek!) Már jócskán vannak nálunk is jövendő diktátorként jelentkezők.
Az eladdig szokatlan durva stílust az a politikus kezdte el, aki elüvöltötte magát. „A kormány hazudik!" Hazudhat-e egy kormány? Hát persze. De a politikusok és közjogi méltóságok között mégis más stílust használtak. Például: „Nem felel meg a valóságnak! Eltorzította a tényeket! Eltért az igazságtól!" stb. Ám meghallva ezt a durvaságot egy másik mélyfiú legott előhúzta az akasztófa kötelét, barátnője pedig a veszett kutyáknak járó lelövést. Nosza erre az elitet majmoló köznép... Baj-e ez? Nálunk igen, mert hajlamosak vagyunk a durvaságokkal bizonyítani igazunkat. S nemcsak fenyegetőzünk, hanem alkalomadtán ölünk is.
Mihez kezd mindezzel a pszichológia? Néhány variáció a köznapi butaságra.
Az üres fej tanácstalanná, tétovává, bizonytalanná és sodródóvá teszi az embert. Ám ha ebbe az ürességbe valamit beletesznek, például a freudizmust, a marxizmust, a katolicizmust, a rasszizmust vagy a militáns sovinizmust - Füst Milán elemzése szerint -, akkor ettől kezdve mindenről van véleménye, van fanatizálódási lehetősége.
A butaság másik lehetősége előítéletek kialakítása az indokolatlan általánosítás segítségével. Egy cigány meglopta - minden cigány tolvaj, minden zsidó büdös és ravasz, minden kommunista akasztófára érett gazember, valamint minden német rendmániás, és minden angol hidegvérű függetlenül a valóságtól, lásd például Shakespeare-t vagy a mai futballszurkolókat. A buta ember hisz valamilyen Isten vagy a gének által elrendelt nemzetsztereotípiában, ami egyénekre is jellemző. Nem érti, hogy Istene miért teremtett különböző embereket, fehéreket, sárgákat, barna bőrüket és feketéket, zseniket, értelmeseket, ostobákat, milliomosokat és koldusokat, szépeket és rondákat. Ő a kötelező egyformaság híve, senki se lógjon ki a sorból.
Naiv hit minden kinyomtatott és kinyilatkoztatott szöveg hitelességében. Akár a tinédzsereknél: „Biztosan van ördög. Hiszen lefilmezték!" Vagy a felnőtt gyerekeknél: „Láttad a Híradóban, hogyan gyilkolják a gyerekeket? - Nem gondolod, hogy ez propagandacélú montázs? - Ugyan, hogy jut ilyen az eszedbe?"
Butaság lesz a túl nagy gondolati ugrásokból. „Én nem szeretem a verseket meg az oroszokat, de imádom a zenét és a filozófusokat..." Egy vers sem tetszik neki, 220 millió oroszt utál, minden zenét és minden filozófust imád?
A túláradó egocentrizmus. Kovácsné nem adja kölcsön a tökgyalut Nagynénak. Másnap eltöri a lábát. Nagyné: „Az Isten nem bottal ver." Vagyis olyan fontos személy vagyok, hogy Isten bosszút áll értem.
Aki magas pozícióban van, nem mondhat butaságokat. „Biztos van valami értelme, csak mi, kisemberek nem fogjuk fel."
Szükséges-e ilyen butuska példákat felsorolni? Ha a butuskáknak meg akarom mutatni a butaságot, akkor igen. Az értelmesek úgyis tudják.
Tapasztalnunk kell azt is, hogy mind a diktatúrának, mind a globalizált társadalomnak azonos típusú tömegekre van szüksége. Vagyis jobbára üresfejű, jelszavakkal, reklámszövegekkel és elavult, kiüresedett ideológiákkal irányítható, de érzelmekkel és indulatokkal felheccelhető csoportokra. Tehát nagyrészt buta és műveletlen emberekre, akikből soha nincs hiány, mert a jó minőség intellektuálisan is ritka. Ez nem csak a szociálisan lecsúszottakra vonatkozik, hanem az elitre is. Megint csak Háyt idézem: „Közhelyalakok mozognak a politika terepén: nulla személyiség, nulla gondolat, nulla érzékenység. Az ember szinte megrémül, milyen fazo nokat lát. Ha a nemzetet a parlament arcaiból kellene megismerni, jobb lenne elmenekülni innét." (168 Óra, 2007. december 6. A sutyerákokról.) A szuverén, önállóan gondolkodó ember leginkább tűrhetetlen galibákat követ el az irányított menetben.
S ami talán a legfontosabb: a buta ember mindig indulatvezérelt, hiányzik az egyensúly értelem és érzelem között. Tömegben pedig az indulatok felfokozzák egymást. Az emberek önkontrollja meggyengül, és úgy viselkednek, ahogy egyénileg soha nem tennék.
Nem szabad megfeledkeznünk egy furcsa lélektani paradoxonról sem. Az önmaga jelentéktelenségétől szenvedő kisember önértékelése - bár az énje zsugorodik - tömegben megnő: az erőhöz csatlakozva fontos valakinek érzi magát, minél nagyobb balhét képes előidézni, annál inkább.
További butító hatású némely újságíró stílustalansága. Főleg a sportról tudósítók között. Divat lett a győzelmet és a vereséget megalázásként aposztrofálni. „A Miki sportklub hat-nullára megalázta a Makit!" A győzelem a másik megalázása? A politikában is? A gazdaságban is?
Mindezek alapján a hatalom a tömegek megnyerése érdekében való butító funkciója igen jelentős. S ezért elsősorban a kommunikáció színvonaltalansága, primitívsége a felelős.
Általában a médiaműsorokat, a sajtót, a szappanoperákat, a krimiket szokták vádolni a közízlés és a közgondolkodás színvonalának lerontásával. Lehetséges. De én ennél sokkal jelentősebbnek látom a buta emberek közéleti sztárolását. Egyrészt a tévé tele lett a legolcsóbb műsorokkal, amelyekért nem kell fizetni: a beszélgetésekkel. S ha már akadna is ennyi értelmes műsorvezető, ilyen sok értelmes beszélgetőpartner nem toborozható össze. S az értelmes moderátor elkerülhetetlenül áldozatul esik a bunyófejű vendégnek, aki boldogan tesz eleget a hívásnak, mert a tévében fellépni még mindig szellemi rangot jelent.
Másrészt a legnagyobb baj a politikusok áradatának szerepeltetése. Ők persze nem beszélgetnek, hanem nyilatkoznak. Honi szokás szerint vagy mellébeszélnek, vagy ökörségeket mondanak. Egy amerikai riporter már régen beléjük fojtaná a szót: „Kérem, nem ezt kérdeztem." Vagy: „Nem hihetem el, amit Ön mond. Szeretném, ha nem kerülgetné a kérdést."
A butaság és a butítás ügyében viszont itt van az IQ problémája! Ha az átlagosnál alacsonyabb, akkor buta valaki? Ha magasabb, akkor okos? Hát a dolog nem ilyen egyszerű. Néhány ezer évig jól megvoltunk a görög filozófia által bevezetett ész és értelem fogalmakkal. Az ész valamilyen új dolog, jelenség, elmélet gyors felfogását, teljes megértését jelentette. Fő ereje az analitikus gondolkodás volt. Az értelem a jelenségek összefüggésének, kölcsönhatásának, vagyis a teljességnek az átlátását adta az embernek, elsősorban a szintetikus gondolkodásra támaszkodva. S a kettő együtt jelentette a bölcsességet. Mostanra változott a helyzet.
Miután a butaságról és a butításról van szó, először is tisztáznunk kell, hogy miből állapítható meg, hogy mennyi esze van egy embernek!
A tanulás eredménye. Csak a kisgyerekek hiszik, hogy a jó tanuló okosabb, mint a rossz. A tanulást befolyásoló állandó tényezők: a figyelem, az emlékezés és a motiváltság. Az iskolai-egyetemi tanulmányi eredmény soha nem korrelál az értelmességgel, sőt a pályán való beválással sem. A tanulástól nem lesz okos a buta ember, csak a saját meglévő agyi kapacitásának nem a minimumán, hanem magasabb szinten működik. Vagyis képzettség és műveltség formájában több információval rendelkezik a világról. Tehát minden hiedelemmel szemben van buta akadémikus és ostoba egyetemi tanár, és náluk sokkal okosabb analfabéta cigány ember.
A kombinatív-logikai gondolkodás. Ebből már következtethetünk a talán „mérnökinek" nevezhető, induktív és deduktív problémamegoldás szintjére. De például a művészek szellemi színvonaláról vagy a vizsgált személy szociabilitásáról semmit sem mond. A közgondolkozás talán ezt tartja okosságnak.
A heurisztikus (kreatív) gondolkodás. Ez jellemzi az „ötletembert". Hasonlít a Zen hirtelen megvilágosodásához. A pszichológusok azt tartják, hogy a gondolkodás flexibilitásának (a szempontváltás képessége), originalitásának (eredetiség) és fluenciájának (ötletgazdagság) a függvénye.
S most még hátra van az intelligencia. A 19. század végén Binet és Simon kidolgozták tesztjüket, ami differenciálni volt képes a nyelvtudás hiányosságaiból vagy a gondolkodás alacsony színvonalából fakadó teljesítménykudarcokat. Módszerüket „intelligenciatesztnek" nevezték el. Amikor először bemutatták szakmai közönség előtt, az egyik professzor meg is kérdezte: „Kérem, mit értenek önök intelligencián?" Binet válasza: „Intelligencia az, amit a tesztünk vizsgál."
Az intelligencia máig is a pszichológia legkülönbözőképpen értelmezett fogalma. Elvárható, hogy a pszichológus mindig mondja meg, hogy milyen értelemben használja. Én W. Stern megfogalmazása szerint értelmezem: „Intelligencia az új helyzetekben tanúsított célirányos viselkedés a belátás segítségével." (Új helyzet, amihez még nincs tanult viselkedési sémája. A célirányosság a szándék fenntartását jelenti. A belátás kizárja a próba-szerencse módszert, gondolkodással kell rájönni a helyes magatartásra.)
Úgy tűnik, hogy minden intellektuális funkció többé-kevésbé fejleszthető, kivéve az intelligenciát. Ez adott állandónak tűnik. Vagyis egy gyerek lehet intelligensebb a szüleinél vagy a tanárainál, egy műveletlen ember a tudósoknál stb.
Sajnos minderről tudni kell valamit, hogy túlhaladhassunk a butaságot és a butítást korholó zsurnalisztikai színvonalon és a frázisokon, amelyek alig mondanak többet a nevelői intelmeknél: „Gyerekek, szépen viselkedjetek!" Nekünk tisztában kell lennünk azzal, hogy miről beszélünk, amikor az értelmességet és a butaságot firtatjuk.
Számomra úgy tűnik, hogy a butító politikai erőszakosság elsősorban az intelligencia területén garázdálkodik. Keresi az unintelligens embereket. Ők azok, akik éppen az új helyzetekben - például egy radikális rendszerváltozás idején -, amikor felettük, alattuk és mögöttük elolvadnak a hagyományos értékítéletek, normák és viselkedésmódok, rémülten és tanácstalanul tekintgetnek segítség után.
És jő az ugyancsak unintelligens politika, mondván: „Vissza kell csinálni a történelmet! Vesszen Trianon! Vissza az Újvidéket, a Felvidéket, Erdélyt! A cigányokat és a buzikat verjük agyon, akasszuk fel a kommunistákat, a liberális zsidók menjenek Izraelbe vagy lágerbe, de legalább munkaszolgálatra, hadd szárnyaljon újra szabadon a dal: »Lépteink nyomán, fenn a Hargitán, talicskázik már Kohn, a vén betyár...«, s íme, visszatért a boldog Magyarország! Ezért kell harcolnotok!"
Aki kínlódik, mert nem érti, mi történik a világban és itthon, sőt még fiatalon sem lát utat, egyéb lehetőséget maga előtt, az velük tart! Így lesz a tovább butított buta emberekből olykor félelmes politikai erő! Főleg ha az értelmesek félnek, meghunyászkodnak, hallgatnak, és átengedik a terepet, ahogy már annyiszor megtörtént.
Franz Xaver Messerschmidt: Karakterfej
Messerschmidt