Kerettörténet:
A hetekben véletlenül kapcsoltam a Duna Televízióra, amikor valami év végi (jubileumi?) ünnepi műsor fogadását közvetítették. Két közjogi méltóság nyilatkozatát csíptem el. Előbb Szili Katalin nyilatkozott arról, hogy mennyire jó a Duna TV és mennyire szereti, majd Lomnici Zoltán mondja el ugyanezt. Szili szerint azért jó ez a csatorna, mert a „szórványban" és Amerikában ugyanúgy lehet fogni a Dunát. Ebből arra következtettem, hogy Amerika nem „szórvány", vagyis Amerika „tömb". Amerika egy jobban sikerült Székelyföld, vagy valami ilyesmi. A világot pedig az egy négyzetméterre eső magyarok száma szerint oszthatjuk fel. Ez a tömegarány határozza meg a nemzetképünket és elvárásainkat a saját nyilvánosságunkkal szemben. Lomnici, a Legfelsőbb Bíróság elnöke pedig valami olyasmiről beszél (miközben az ünneplő közönség a háttérben szolid evőeszköz-kocogtatással fogyasztott a svédasztalról), hogy az a jó a Dunában, hogy független-pártatlan.
Azt, hogy a Duna szívesen tűz ki trófeaként politikusfejeket a képernyőre, hogy ezzel biztosítsa védettségét, már megszoktam. (Általános gyakorlat a magyar médiában.) Azt is sikerült megszokni, hogy a politikusok hálásak ezért a szelíden erőszakos korrumpálásért. A kormányoldal is, az ellenzék is (biztos, ami biztos) kap egy kis műsoridőt, cserébe megsimogatja a Duna buksiját. De hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke váljon egy televíziós csatorna reklámarcává a politikai lobbi részeként, az számomra elég ijesztő volt. Nem csak azért, mert megjelenésével és nyilatkozatával hitelesítette annak működését. Nehéz médiakritikával élni, és felesleges médiafigyelést folytatni, ha a Legfelsőbb Bíróság elnöke jó előre borítékolja pozitív értékítéletét. Ez a nyilatkozat azért is ijesztő, mert a magyar média teljes egészét minősíti. Ha a Duna kifogástalanul működik, mintegy referenciaként, hogyan működhet a többi? Nyilván nem jól. Engem nem hagy nyugodni a kérdés, hogyan telnek a Legfelsőbb Bíróság mindennapjai a pártos és nem független magyar média árnyékában? És ha problémát érzékel, akkor miért csak a Duna-fogadás svédasztala mellett nyilatkozik? Amikor először láttam a bejátszást, azt hittem, hogy egy kis szerkesztői ügyetlenség miatt került adásba. Aztán, akárcsak egy videoklipet, lejátszották többször is: bízva bíztak a reklámértékében. A magyar parlament házelnöke és a Legfelsőbb Bíróság elnöke egy kis médiavilág egészen kicsi csatornájának epizódszereplőiként villantottak.
És most - az elrettentő példa után - következhetne a médiaelemzés, a történet arról, hogyan alakult ki a magyar közszolgálati televíziózás (ál)konfliktusa, hasadtsága, szereptévesztése. Érdemes lenne megfejteni, hogy miközben mindenki a közszolgálatiság elégtelenségét, erőtlenségét fájlalja, miért válik egyre kevésbé érthetővé a magyar nyilvánosságban, mit is jelent a közszolgálatiság. De nem az a legnagyobb baj, hogy nem eléggé értjük a közszolgálatiság fogalmát, hanem hogy túlságosan érdektelen. Gyakorlatilag teljes az apátia a közszolgálatitévé-elnöki poszt betöltésére kiírt pályázat körül. Egyetlenegy komolyan vehető jelölt van. No nem Rudi Zoltán, eddigi tévéelnök, akinek van ugyan minden oldalról politikai támogatottsága (lásd a Duna Televízió hasonló túlélési stratégiáját), mégsem tűnik esélyes jelöltnek. Nekem elsősorban azért nem, mert regnálása alatt, sajnos, semmit nem lépett előre a magyar televíziózás, ugyanúgy nem találja helyét, hangját és profilját, mint eddig. (Viszont kínosan lohol az úgynevezett kereskedelmi televíziók nyomában.) A komolyan vehető jelölt egy mezei egyetemi oktató (az ELTE médiaelméleti tanszékén), szociológus: Hammer Ferenc, aki nemcsak azért hiteles, mert tévéelnöki kampánya mögött még csak sejteni sem lehet semmilyen oldali politikai támogatottságot (micsoda merészség), hanem mert történetesen médiaelmélettel és médiatörténettel foglalkozik. Nem középiskolás fokon. Persze Hammer felbukkanása - sajnos - nem több egy aranyos médiahekknél. Az Indexen folytatott „tévéostrom" rovata arra szolgál, hogy az elemi műveletek szintjén tisztázza a közszolgálatiság néhány láthatólag nem értett és nem ismert alapelvét az átlag magyar médiafogyasztónak, azaz az internethasználóknak. Hogy legalább tudják, mit nem kapnak meg, mi járna nekik mint magyar köznek.
Az olasz, a román vagy az orosz médiafogyasztó - ezekben az országokban tudvalévőleg nagy hagyománya van a politikailag irányított manipulációnak - bizonyos értelemben védettséget élvez. Pontosan tudja, hogy hol melyik csatornán mire számíthat, melyik műsorból mit és miért vágtak ki. És nem utolsósorban van néhány olyan újságíró, mint amilyen a tragikus körülmények között elhunyt Anna Politkovszkaja is volt. Szóval van ezekben a médiumokban referencia, van feszültség. Mindez persze nem az erőszakos gazdasági és politikai elit erényeinek köszönhető, hanem annak, hogy ezekben az országokban (még) létezik a szellemi ellenállás fogalma. Nem utolsósorban pedig: jól működik az újságírás mint szakma. A Mozgó tematikus lapszámának hívószavai (butítás, butulás, elhülyülés) nagyon tömören összefoglalják a fentiektől eltérő utat bejáró magyar nyilvánosság legfontosabb jellemzőit. A magyar politikai és közéleti kommunikáció tőmondatos információcserévé, ál-információcserévé egyszerűsödött. Ebben a nyilvános térben tulajdonképpen nincs is szükség manipulációra, rejtett információadagolásra, különösebb médiastratégiára. Így történhetett meg, hogy az előbbiekhez képest demokratikusabban, átláthatóbban, kiegyensúlyozottabban működő politikai környezetben a sajtó lassan, de biztosan megbukott. (És a legnagyobbat a magyar televíziózás bukta). Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy amit a rezsimváltás óta a magyar politikatörténet produkált, az példaértékű, csupán annyit: politikai és gazdasági szempontból semmi sem indokolja azt a mélyrepülést, amit a magyar sajtó magáénak tudhat. Sőt: a politikai elit veszített nagyon sokat azon, hogy nem működik a magyar sajtó: valószínűleg a politikai elbutulás is azért ilyen mértékű, mert teret engedett ennek a sajtó. Nívótlan kérdésekre nehéz okos válaszokat adni. A fel nem tett kérdésekben pedig az a nagyszerű, hogy nem is kell rájuk válaszolni. Ne felejtsük el, hogy a magyar társadalom tenyésztette ki a maga politikai elitjét, és nem fordítva.
Gyakorlatilag ma Magyarország a posztmedialitás állapotában leledzik. A tartalomszolgáltatás minősége és menynyisége már nem befolyásol semmit, legyen szó elektronikus vagy nyomtatott sajtóról egyaránt. Ebből a szempontból nincs médiaverseny, nincs magyar médiapiac sem. És mivel nincs médiapiac, értelmetlenné válik a közszolgálatiság kérdése is, már teljesen érdektelen, hogy ebbe a (nem létező) piacba integrálva vagy attól védve, esetleg egy harmadik utas hibrid-közszolgálatiság koncepciója mellett születik-e társadalmi-politikai döntés.
Azt hiszem, hogy a megoldatlan kérdések sorát vissza kell fejteni. Ahogy a rendszerváltás után kisebb-nagyobb sikerrel felmerült a politikai átvilágítás lehetősége, úgy elérkezett az idő - legalábbis a sajtó szempontjából - a szakmai átvilágításra. Nem az a kérdés, hogy kinek a dossziéja kerül elő részben vagy egészben az irattárakból. A kérdés és a válasz nagyon is kéznél lévő: személy szerint ki mit tett le az asztalra mint újságíró. Ha nem képes és nem hajlandó a média (mert nem éri meg neki) saját sajtósait minőségi munkára ösztökélni, akkor képesnek és hajlandónak kellene lennie a médiafogyasztónak megszervezni a saját civil szellemi ellenállását. Egy ilyen átvilágítással látni kéne: hány valóban információértékű tényfeltáró riport készült, és ki készítette őket. Követhetővé kéne válnia, milyen torzulások jelentek meg a magyar sajtós műfajokon, és ezekért kik a felelősök: interjúról interjúra, elemzésről elemzésre, tudósításról tudósításra át kellene tekinteni a pályaképeket. És ebben a nagy nemzeti mediális átvilágításban csak a nagyon marginális kérdések közül egy, hogy hogyan tudta totálisan kiírni magát a szakmából a valamikori reményteljes rádiós, Havas Henrik. (Pályaképe szomorú és tipikusan magyar.) Azt a tényt is csupán regisztrálni tudjuk, hogy minél inkább törekszik az igényességre Friderikusz Sándor, annál inkább a magyar mediális tér perifériájára szorul. Minél inkább közszolgálati, annál kevesebb köze van az úgynevezett közszolgálati médiához (sajnos ez is egy nagyon tipikus folyamat). A nagy kérdés: hogyan csúszott le a magyar média középgenerációja, és hol van az új generáció?
A nagy társadalmi elhülyülés mögött az elit elszürkülése, elerőtlenedése, korrumpálódása, szereptévesztése áll. Álságos azon megütközni, hogy hogyan viselkedik a tömeg az utcán, ha nem vesszük tudomásul, hogy két évtizeden keresztül alig akadt valaki, aki magára vállalta volna a tömeg(ek) szociális, kulturális, társadalmi érdekképviseletét. Van abban igazság, hogy a most megmutatkozó politikai és közéleti agresszivitást politikai manipuláció irányítja, és politikai érdek, hogy ez az állapot fennmaradjon. De ez a tény csupán nagyon kis részben felelős a közállapotokért. A magára maradt magyar társadalom és a magára maradt, atomizálódott magyar elit nyomorúságát egyetlen (vagy akár több) politikai párt érdekeire visszavezetni és azokon számon kérni csupán a probléma megkerülését jelenti. Bármilyen visszataszító, irracionális is a mai magyar hülyeség (engedjük meg magunknak azt a felszínességet, hogy egy publicisztika keretén belül így összegezzük a társadalom sajátos formában megnyilvánuló reaktivitását), nem értelmezhető másként, mint empátiával, önkritikával és civil felelősségvállalással.
Parászka Boróka
Francisco Goya: Hinta