Ludassy Máriával beszélget Mihancsik Zsófia
- Az emberi értelemnek, a racionalitásnak mióta szánnak tudatosan szerepet a köz ügyeinek megbeszélésében? Más szóval az emberi butaságot vagy okosságot mióta tartják úgy számon, mint a közügyek intézésének akadályát vagy elősegítőjét?
- Ezt is csak onnan lehet kezdeni, mint mindent, hogy már az ókori görögök is... Pontosabban kizárólag a görögökre jellemző az összes csodálatos ókori nép közül az az elvárás, hogy aki állít valamit, annak az állítását igazolnia kell, érvelnie kell mellette. Ugyanazokat a geometriai, matematikai, csillagászati tényeket ismerték az egyiptomiak vagy a távol-keleti népek is, csak éppen misztériumként mutatták be. Az egyiptomi papok kasztjának titka volt, hogy a Nílus mikor árad és miért. De az anakronisztikus szóval élve nyilvánosságnak és a nyilvános érvelés kötelezettségének azt a sajátosságát, hogy nem az számít, ki mondja, hanem hogy milyen érvekkel tudja alátámasztani a mondandóját, a görög filozófia fedezte fel.
- Miért? Hogyan jutottak erre a meggyőződésre?
- Ez összefügg a deliberatív demokráciának azzal a sajátosságával, hogy az agorán vitatják meg a közügyeket, és összefügg a bíráskodás módszerével. Erre persze mondhatod, hogy miféle demokratikus bíráskodás van ott, ahol egy Szókratész-per megtörténhet. De „ügymenetileg" Szókratész pere is tökéletes volt: elmondhatta saját védőbeszédét, érvelhetett a saját világnézete mellett. Az más kérdés, hogy ezzel a bíróság egyszerű lelkű vagy előítéletes tagjait még inkább felbőszítette. De jogtechnikailag itt is bizonyítás volt, és nem kádibíráskodás - amire mostanában annyian vágynak, amikor azt mondják, hogy ne jogszolgáltatás legyen, hanem igazságszolgáltatás, vagyis tépjük ketté a gyereket, és aki nem hajlandó rá, az az igazi anya. A bölcs kádi ránéz a pereskedő felekre, és nagy emberismeretére támaszkodva dönt. Ezt már a görög és később a római jogban sem engedték meg. Eljárásjogi menetrend alapján a bíróságon is, a közéletben is érvelni kellett. Persze ha nem a görög történelemből, akkor Madáchtól tudjuk, hogy egy ilyen vitában is győzhet a demagóg. De formálisan a demagógnak is érveket kellett mondania, senki sem érte volna be olyasfajta indoklással, hogy nekem az az erkölcsi meggyőződésem, hogy Miltiadész áruló. Vagy ismerjük - nemcsak a történelemkönyvekből, hanem Shakespeare-től is - a római szenátus vitáit vagy a Caesar halála utáni eseményeket: kétesélyes volt a dolog. Brutus is elmondta a magáét, meg Antonius is, és a római nép döntött. Ez csak a császárkorban, annak is csak a bizantinikus, tehát a keleti formák felé egyre inkább nyitó időszakában váltott át a keleti gondolkodásmódra, amelyben a király vagy a császár mint főpap, kvázi istenség egy személyben dönt. Ki is iktatták a parlamentáris, azaz a szenátusbeli vitákat. Tehát ezek az ősforrások, olyannyira, hogy a reneszánsz és a felvilágosodás filozófusai is, saját elődeik után kutatva, ekként értékelték a görögök és filozófiájuk történetét: a bizonyítási kényszer, az érvelés etikettje ott vált normává filozófusoknál, jogászoknál, politikusoknál. És ez az öntudatuknak is része volt. Barbárnak tehát nem a sárgát vagy a barnát tartották, hanem azt, aki a politikai diszkussziónak ezt a fajtáját, a racionális érvelést nem volt képes művelni. Természetesen ezzel is vissza lehetett élni, de a görögség mentes volt attól a keleti despotikus rendszerekre, később a cezaropapizmusra jellemző bizantinus módszertől, hogy az számít, milyen státusú a beszélő - nem véletlen, hogy a pápaság is oda lyukadt ki, hogy a csalhatatlanság, az elvi vitathatatlanság lett egy adott személy jellemzője, és ez kizár minden további racionális vizsgálatot.
- És a görög-római kor után, a reneszánszig, illetve a felvilágosodásig, viszszatértek ehhez a despotikus közéleti beszédmódhoz?
- Nem egészen. A skolasztika mindig figyelembe vette az obiectionest, az ellenvetéseket. Még a szentté avatás is, amely szkeptikus szemmel az egyik legobskúrusabb eljárás, használja az advocatus diabolit. Az ellentmondás, az ördög ügyvédje szerep és a neki adott válasz a skolasztikus vitatechnikában nagyon fontos. Egy minapi élményemet hadd meséljem el: meghívtak a Justitia et Pax című, a katolikus püspöki kar által szervezett konferenciára, ahol elképesztően különböző mentalitású előadók voltak. Egy kedves öregúr a szabadságfogalom változásairól beszélve Teilhard de Chardint, Maritaine-t, Karl Rahnert ismerve és adaptálva adta elő a nézeteit, úgyhogy én teljesen otthon éreztem magam, miközben hallgattam, noha a szabadságfogalmunk nem egészen volt azonos. Főként a módszertani megközelítése tetszett: filozófiai, eszmetörténeti elemzés keretében mutatta be, mit ért szabadságon. A másik előadó egy csinos fiatalember volt, a dogmatikai tanszék professzora, aki legalább harmincnyolc alesetét mutatta be a katolikus szabadságfogalomnak, de olyan stílusban, hogy ha valaki azt merte volna állítani, harminchét vagy harminckilenc van, azt villámló tekintete biztosan agyoncsapta volna, főként ha nála vizsgázik. Ez a kételynélküliség, az elvi megkérdőjelezhetetlenség stílusa. Én a lényeget illetően nem tudok hozzászólni a kérdéshez, nem tudom, a mai teológia álláspontja szerint hány alesete van az ortodox katolikus szabadságfogalomnak. De az illető úgy beszélt, mintha nemhogy reneszánsz, reformáció és felvilágosodás nem lett volna, hanem Abélard és Don Scotus, azaz a dialektikusan gondolkozó skolasztika sem. Tehát logikai finomságait tekintve a középkor egyáltalán nem volt olyan sötét, mint ahogy azok beállítják, akik nem voltak hajlandók belemenni a disputációba.
- Jó, csak a görögöknél ez hatalomgyakorlási elv volt, a közügyek intézésének módja, itt meg belső egyházi ügy.
- Természetesen egy albigensnek nem volt esélye rá, hogy színvonalasabb érveléssel nyerjen a vitában. De az igenis számít, hogy voltak különféle típusú istenérvek. Nem hiszem, hogy a keleti vallásokban erre lehetőség lett volna. Nyilvánvaló, hogy Anselmusnak, Szent Tamásnak, akik ezeket az istenérveket kidolgozták, fikarcnyi kételyük sem volt; azért érveltek, hogy racionálisan is bizonyítani tudják azt, amiben hisznek. Szerintük nemhogy gyengítette volna, hanem erősítette a szent meggyőződést, ha racionálisan is bizonyítható. Ez is európai specialitás, mondhatom azt is, európai perverziója az emberiségnek - ha az a perverzió, amit a kisebbség csinál.
- Ez az egyik szintje a dolognak. A másik: ezek a hatalomgyakorlási technikák és filozófiai megfelelőik számoltak-e azzal, hogy az emberek nem képesek egységesen erre a beszédmódra, egyszerűen azért, mert mások a képességeik? Leegyszerűsítve: vannak buta és tájékozatlan, meg vannak okos és tájékozott emberek.
- Ha antropológiai értelemben demokraták vagyunk, nem hiszem, hogy ne lehetne alapvető jogi, politikai fogalmakat a kevéssé okos ember számára is érthető és őt érdeklő módon előadni, az imbecillitás klinikai eseteit leszámítva. Egyébként a 17. század racionalista gondolkodói nagyon gonosz formulával magyarázták, miért rendelkezik minden ember egyenlő racionális képességekkel. Descartes és Hobbes is azt állította, hogy az egyenlőtlenségnek az a bizonyítéka, hogy mindig vannak, akik elégedetlenek a részükkel. A gazdaságban, a hatalomban mindenki nagyon elégedetlen. De olyan emberrel még nem találkoztak, mondták, akik a nekik jutott észmennyiséggel lettek volna elégedetlenek. Íme a bizonyság: egyenlő észbeli képességekkel rendelkezünk. A 17. században még a racionalizmusnak is volt humora. Vagy ott van Erasmus könyve, A balgaság dicsérete: ez az, ami minden fundamentalizmusból hiányzik, az irónia, a megengedő mosoly. Bár nincs nagy kedvem korunk balgaságait dicsérni, de jobban érezném magam, ha meg tudnánk mosolyogni a balgáinkat. Persze te azt kérdezted, mit csináljunk a butákkal. Higgyünk abban, hogy az alapfogalmakat - jogegyenlőség, politikai szabadságjog, biztonság - mindenki megérti. A forradalmak szép időszakaiban azért - a jakobinizmus, tehát a terror előtti időszakban vagy az amerikai függetlenségi háborúban - a tömegek befogadóképessége adott valami reményt arra, hogy az emberjogi retorika termékeny talajra hullik. Nem biztos, hogy Kantnak ugyanebben az időszakban keletkezett „emberi méltóság" fogalma ugyanúgy kivitte volna az embereket a Bastille elé. Vannak persze korszakok, amikor a pozitív előítéletek válnak evidenssé: „minden ember szabadnak és egyenlőnek született", ezt, ugye, Locke fogalmazta meg először 1688-ban. Száz évvel később Jeffersonék ezt már „self-evident"-nek, magától értetődőnek tartották, mintha nem telt volna el úgy több száz vagy ezer év, amikor ez minden volt, csak nem evidens. Értem persze a kétségeket. Mert szent meggyőződésem ugyan, hogy ilyesfajta emberjogi általánosságokról mindenki meggyőzhető, de csak akkor, ha akarja. Ha valaki eleve begubózik valamiféle sötét előítéletbe, a burkot nem lehet racionális érvekkel feltörni. Aki abban hisz, hogy adott színű-szagú emberek nem egyenlők, azt semmiféle eszközzel nem tudod meggyőzni az ellenkezőjéről, például arról, hogy a különbségnek egyszerűen civilizatorikus okai vannak. Ez viszont nem butaság-okosság kérdése. Az ilyen ember bezárja a fülét a meggyőződésével ellentétes érvek előtt. Már önmagában az ellenérvelést is destruktívnak tartja. Galilei kortársai nem voltak hajlandók megnézni a Jupiter holdjait, pedig a távcsövön láthatók voltak. Ez sokkal rosszabb, mint a butaság. Kant radikalbösének, radikális rossznak nevezte. Igenis van érdek nélküli rosszakarat, akkor is, ha az én kedvenc 17-18. századi racionalistáim és felvilágosítóim nem hittek benne. Hobbes persze tudta, hogy hatalomért, kéjvágyért, bírvágyért mindent! Innen jön a bellum omnium contra omnes, a mindenki harca mindenki ellen. Csak hát itt értelmes érdekharcokról van szó. De hogy akkor is rosszat akarjak a másiknak, ha semmi hasznom nincs belőle, ennek a lehetőségét Hobbes és Hume egyszerűen antropológiailag kizárta. Azt a lehetőséget tehát, amelyből aztán a 20. századi totális rendszerek és a mai emberellenes előítéletek kinőttek. Amelyek ráadásul kezelhetetlenek, hiszen az ilyen féktelen gyűlöletek mögött még egyszerű érdekmotívum sem lelhető fel, tehát hogy valamit elvegyenek, ami a másik emberé.
- Azon akkor sem lehet vitatkozni, hogy különféle képességekkel születünk: tényleg vannak buták és okosak a világon. És azon sem, hogy különféle élethelyzetek és érdeklődések folytán vannak tájékozott, gyakorlott átlátóképességű, illetve tájékozatlan, könnyen megtéveszthető emberek. Erről mit mondtak a te felvilágosodottaid?
- Amikor az újkor rájött, hogy ennek a helyzetnek az érvelő diszkusszióra is van hatása, hiszen jó és célszerű érveket minden cél érdekében fel lehet hozni, örült neki. Felszabadulás volt. Néven nevezem: Machiavelli. A cél a hatalom, megszerzése a hagyományos vallási erkölcs szerint rossznak minősülő eszközökkel, hazugsággal, a korábbi szövetségesek átverésével, árulással is megengedett dolog. Mindez hatalomtechnikailag rendben van. A probléma legzseniálisabb ábrázolása megint csak Shakespeare-nél lelhető fel: III. Richárd, aki a Szentírást olvasva kéreti magát Buckingham által, mert tudja, hogy a londoni nép elérzékenyül, ha azt látja, hogy egy herceg egyszerű ruhában a Bibliát bújja, és visszautasítja a koronát. Holott tudatos taktikáról volt szó. Ha meg kellene határoznom, hol ért véget a középkor, én ezt nem Amerika felfedezéséhez kötném, hanem ahhoz a mondathoz, amelyet III. Richárd mond, amikor lidérces álmában megjelennek az általa meggyilkoltak: Mit kínzol, gyáva lelkiismeret! Tehát szakít a korábbi felfogással, amely szerint cselekedhetsz rosszat, de a lelkiismeretednek nem tudsz parancsolni. Richárd leváltja a lelkiismeretet: igenis lehet racionális - tudatosan amorális vagy immorális - technikákkal akarni a rosszat. És sem Richárd, sem Machiavelli nem sarki demagóg. Ők formátumos emberek. Természetesen ez az emberek félrevezetése, mégsem itt van az igazi veszély. Hanem ott, amikor a tömegekben születik meg az öncsalás, a félrevezetettség igénye.
- Ez mitől van?
- Nem tudom. Az biztos, hogy a rózsák háborúja idején a londoni polgár békét és Bibliával a kezében békét ígérő királyt akart. Nem átverésre vágyott tehát. Az említett figurák azonban még fontosnak tartották, hogy az erény, az erkölcs, az emberiesség látszatát megőrizzék. A képmutatást, amiről La Rochefoucauld azt mondta, hogy „a bűn bókolása az erény előtt". A 20. század nagy dinamizáló tömegmozgalmai viszont már a látszaton is diadalmasan túllépnek: egy náci szónoklatban egy mákszemnyi emberség sincs, és Sztalintól is lehet olyan idézeteket hozni, amelyek a szánalomérzet, a megbocsátás, az emberszeretet forradalomellenességéről szólnak. A diadalmas és szemérmetlen túllépés az emberiesség eszméin egyértelműen 20. századi fejlemény.
- És vajon tényleg szabadnak érzi magát az az ember a tömegben, aki azt hallja, hogy nyugodtan szabadulj meg az erkölcsi kötöttségektől?
- Hát persze! Egy kétezer éves köteléket - szeresd felebarátodat, mint tenmagadat - vesz le róla a szónok. Hát ha van keresztényellenes gondolkodás, a rasszizmus összes válfaja az! Hiszen nyíltan felmondják azt a - mindegy, hiszem-e vagy sem - szent szövetséget, amely ahhoz fűz bennünket, aki az egész emberiséget meg akarta váltani. „Körülmetéltek és körülmetéletlenek közt különbség nem lészen, egyek lesznek Jézus Krisztusban", ahogy Pál levele mondja. Egyetlen korábbi ideológia sem mondta fel ezt a keresztény univerzalizmussal jellemezhető emberi megváltáshitet, sem a liberalizmus, sem a konzervativizmus, sem a szocializmus. Egymással ellentétes irányokban akarták megváltani az emberiséget, de az emberiséget mint olyat akarták megváltani. Minden individuum egyenlő jogokkal rendelkezik, mondja a liberalizmus szabadságfilozófiája, a fiatal Marx is még az emberi nem emancipációjáról értekezik, a konzervativizmus pedig azt vallja, hogy minden egyes közösségnek a saját tradíciói tiszteletével kell meghatároznia magát és megőriznie az identitását. Mindezt felrúgják abban a pillanatban, amikor az embereket osztják fel „mi"-re és „ők"-re, mert abban a pillanatban a másik pólus egyszerűen eliminálhatóvá válik. Bár kérdés, hogy ha én vagyok a felsőbbrendű faj, és sikerül kiirtanom az összes alsóbbrendűt, mitől leszek felsőbbrendű én, a maradék. Mert az osztályharc logikája azt diktálja, hogy ha kiirtom az összes ellenséges osztályt, létrejön az osztály nélküli társadalom. Ez legalább logikailag rendben van.
- Beszéljünk aktuálisan. Az teljesen rendben van, hogy az emberek zöld-fehér trikóban ülnek az egyik lelátón, és lila-fehérben a másikon. Az már beteg dolog, ha a szembenállás, -ülés jegyében utána szétverik a hármas metrót. Az meg végképp az, ha az ember bemegy egy egészségügyi intézménybe vizsgálatra, és az egyik egészségügyi dolgozó nemzeti színű gumikarszalagot visel, a másik hasonló hajpántot, kettőnek meg Wass Albert lóg ki a köpenye zsebéből. Amikor a hétköznapi működésben jelenik meg a drukkhangulat és a másokat kizáró jelzések sora, olyan élethelyzetekben, ahol semmi keresnivalója nincs a táborhoz tartozásnak, ott valaki valami súlyos dolgot művelt az emberi agyakkal és normákkal.
- Ez körülbelül olyan, mintha én a vizsgázó diákomtól nem Kant kozmopolita szemléletű világtörténetét kérdezném, hanem azt, hogy hisz-e a kozmopolitizmusban kanti módon, és a válaszától függően osztályoznám. Az ember minihatalmi pozíciójában sem élhet az indoktrináció eszközével. Az ilyen helyzetek jellemzően akkor szaporodnak meg, amikor valaki-valakik azt ígérik az embereknek, hogy át tudják őket emelni egy magasabb erkölcsiségbe és eszmeiségbe, ahol túlléphetnek az individuális moralitás követelményein. A mi szempontunkból ez hatalmas visszalépés, de ők úgy érzik, hogy „glóriával átallépnek" az emberiesség elvein.
- De ha te ülsz egy orvosi vizsgálószékben, a mondott szimbólumokkal és jelzésekkel felszerelt egészségügyi dolgozók körében, az a veszély fenyeget, hogy ha netán felismernek, mert látták a tévében valamelyik liberális szellemű eszmefuttatásodat, rád legyintenek mint gondoskodásra érdemtelen ellenségre, mert a szakértelmük és a szakmai etikájuk helyébe valami más került.
- És ez az ókoriakhoz képest is nagy visszalépés. Mert náluk Marcus Aurelius császár volt, Epiktétosz meg rabszolga, de ha netán a sztoikus filozófia alapkérdéseiről beszélgettek volna, az érveik egyenrangúak lettek volna. Ha a császár nem tudta érvekkel cáfolni a rabszolgát, legfeljebb kapitulálhatott. A filozófiai típusú érvelés - ami persze nem a politikai döntéshozók világa - eleve csak szellemileg egyenrangú partnereket tételezhet fel, mert ha nem, azt már exkommunikációnak vagy inkvizíciónak hívják. A szándékos népbutítás, azt hiszem, tényleg a tömegtársadalmak találmánya. Tudod, hol hallottam először a „lebutítás" kifejezést? Egy „apa és fia" történetben. Apuka a régi rendszerben volt kabarészerző, azóta már a biztosítási szakmában utazik, a fia meg az egyik kereskedelmi televíziónál dolgozik. Megkérdezték tőle, mi a feladata. Az, felelte büszkén az ifjú, hogy a papája által írt forgatókönyveket lebutítsa, hogy megfeleljenek a kereskedelmi televíziózás szintjének. Vagyis ma már az emberi butaságot már szándékosan állítják elő. Hátborzongató, hogy egy huszonéves fiatalember élethivatásának tekinti szövegek lebutítását.
- Talán csak realista. Tudomásul veszi, ahogy a munkáltatója is, hogy az emberek felfogóképessége korlátozott.
- Nem, ez nem igaz. Ha novabort adsz a csecsemőnek, abbahagyja ugyan a sírást, de hülye lesz. Nem állítom persze, hogy ha a kereskedelmi televíziókban reggeltől estig a transzcendentális dedukciót magyaráznák, mindenki okosabb lenne. De az igénytelenséget gerjeszteni, majd azt mondani, hogy erre van igény, szemenszedett hazugság. Még a középkori vásári komédiákban is volt annyi morális tanulság, hogy a vásározók lelkileg kicsit gazdagabban mentek haza. Arról nem is beszélve, hogy Shakespeare-nél micsoda mély szövegeket mondanak azok az úgynevezett buta polgárok.
- Talán mert Shakespeare beszélt belőlük.
- Ez igaz, de a buta polgár talán mégsem volt olyan buta, ha ennek tapsolt a színházban. És persze Athénban kis számú szabad polgár élvezte kötelező módon a nagy tragédiákat, de közben megtudta, hogy Elektrát Szókratész így látta, Euripidész meg amúgy. Tehát megtanulta, hogy Elektra lehet az erkölcsi nemesség letéteményese és az istenek kezében a bosszú eszköze, de lehet az a csúnya kislány is, akit az anyukája szőke haja miatti féltékenység motivál. Nem hiszem, hogy az ókori görögök meg a reneszánsz óta annyit hülyültünk volna, hogy már csak a lebutított szövegekre vagyunk vevők. Egyébként a kereskedelmi célzatú butításra és az önbutításra egyaránt az irreflexivitás jellemző. Nem lehet tényekkel, érvekkel bombázni az ilyen meggyőződést. Hallottam a rádióban, hogy Pátyon állítottak egy totemszobrot, amelyet a község kulturális polgármester-helyettese jelenlétében egy olyan ember avatott fel, akit a riporter sámánként szólított meg. Az illető ezt őszinte felháborodással kérte ki magának: ő nem sámán, hanem táltos. Táltos ugyanis csak magyar ember lehet. Rögtön rájöttem, hogy a sámán akkor bizonyára valamiféle gyanús kozmopolita dolog, hiszen van Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában is. Nem vonom én kétségbe, hogy ő táltos, csak elgondolkoztam azon, vajon bármiféle érvvel, kérdéssel, ténnyel meg lehetne-e ingatni az illetőt eme szilárd meggyőződésében. Hogy hátha mégis sámán, nem táltos. Azért elég ijesztő a dolog, mert ha valaki egy ilyen probléma hallatán a legkisebb kételyt megengedné magának, csak egy apró mosolyt, gyilkos indulatokat szabadítana magára. És pusztán a kétkedése vagy a kíváncsisága révén kirekesztené magát az adott emberi közösségből. Nem arról van szó, hogy helyeselném, ha valaki Voltaire-kötetekkel a kezében jelenne meg egy katolikus körmenetben, hogy ellenprédikációt tartson az egybegyűlteknek. De a pogány mítoszok annyival rosszabbak, hogy aki csak kérdezni mer, már magára rakja a stigmát. És ez nem butaság, ez rosszabb annál. Ha az érvelés lehetőségét mint technikai megoldást vetik el, az ember teljesen tehetetlenné válik.
- Ha csak a pogány mítoszgyártókkal lenne így, még ki is egyezhetnénk a dologgal. De ha az egészségügyi rendszer átalakításáról szóló vitában az egyik fél azon a szinten érvel, hogy ami történik, az népirtás, akkor világos, hogy a racionalitásnak nem szánnak túl nagy szerepet a hívek mozgósításában, annál többet a meggondolatlan indulatoknak, vállalva azt is, hogy a konfliktusok megoldásának nyelve a fizikai erőszak lesz.
- A közösséghez vagy csoporthoz tartozás ismérve pedig az ilyen állítások megkérdőjelezhetetlensége lesz. Kigolyózza magát a közösségből az, aki nem irtja ki a szótárából a „miért" szót. Brechttel szólva a sötétség birodalmát építik, holott az ember még a keresztény szabadakarat-felfogás szerint is alternatívák közt választva él. Az a baj, hogy a tapasztalatok szerint bejön, ha valaki lelkesen és tudatosan elvállalja ezt a leegyszerűsítő, szentenciózus stílust. A szofisztikált érvelés, amelyben mellékmondatok vannak és kétségek fogalmazódnak meg, jóval kevésbé sikeres. És egy ilyen manicheus megosztottság, amelyben ma is élünk, felmentést ad az erkölcsi felelősség alól. Ha legfőbb jó cselekedetté az válik, hogy az országot megmentsem az ördögtől, a gonosztól, akkor mindent megengedhetek magamnak. Kompromisszum, konszenzus szóba se jöhet, hiszen hogyan egyezhetne meg a jó a rosszal, az erény a bűnnel. Ez egyébként a jakobinus retorikával jelent meg a politikában, hogy mi vagyunk az erény, mindenki más, a gironde, Danton meg az összes többi bűnös, tehát nyilvánvaló, hogy nem tárgyalunk velük. A forradalmaknak vagy népmozgalmaknak általában is ez az egyik eszkatologikus kimeneteli lehetőségük. Ennek megvan a több évszázados hagyománya: az eretneknek adott szó nem számít, az ellenség megtévesztése egyenesen dicső dolog. Machiavelli annyival volt üdítőbb, hogy a hatalom mint önérték, öncél nyílttá lett téve. A mai politikában meg egyenesen anakronisztikus az ilyen megosztottság, mert a nagy politikai mozgalmak terei már régen nem antagonisztikus terek. A 19. század óta egy whig-tory, később egy labour-tory hatalomváltás nem számít katasztrófának. Churchillt mindenki becsülte, holott tudjuk, hogy nem a toryknál kezdte, puszta sértődésből lett a legkiválóbb konzervatív politikus. És a lényeget, antináci és antibolsevik elkötelezettségét hibátlan erkölcsi integritással tudta őrizni, miközben voltak persze olyan húzásai, amelyeket a klubjában biztosan nem engedett volna meg magának.
- Azért ez a modern kor sem ilyen egyszerű. Az ókorban minden római polgár rendelkezett politikai jogokkal....
- Ráadásul a császárkorban bárki, etnikai hovatartozásra tekintet nélkül megszerezhette a római polgár státusát. Tehát a Római Birodalom volt az első, ahol a „római polgár" minőséget politikai státusként és nem etnikai identitásként definiálták. Máshonnan nézve a meghódított világ tagjait kollaboránssá tette.
- Ezzel szemben a modern korban az állam polgárainak összessége nem vált automatikusan a politikai jogok birtokosává. Az állam vagyoni, iskolai cenzussal zárta ki polgárainak egy részét a szavazati jogból. És a cenzusok, egyebek mellett, azzal az előfeltevéssel éltek, ideológiájukban mindenképp, hogy nem minden polgár van egyformán felkészülve a köz ügyeiből, tehát a közügyekről szóló döntésekből, hozzáértés híján, ki kell őket zárni.
- Az őszintébb angol whigek a 19. század első felében bevallották, hogy azért nem követelik az általános választójogot, mert majd bemegy a sok proli a parlamentbe, és kiszavazza őket a vagyonukból. Többségi alapon leszavazzák a magántulajdont. Szóval ha őszinték voltak, inkább attól féltek, hogy okos talál lenni a proletár. De a retorika valóban az volt, hogy a képzetlen, buta házicseléd és az asszonyság ne szavazzon, hiszen nem éri fel ésszel a tétet.
- Vagyis részben arról szóltak, hogy korrigálni kell az emberek közt meglévő képességbeli különbségeket: ne döntsön a közügyekről az, aki nem tudja, nem akarja vagy nem képes átlátni a köz ügyeit.
- Hát igen, de ki húzza meg ezeket a választóvonalakat? Most hagyjuk Svájcot meg a nők kizárását a szavazati jogból, de utoljára Észak-Írországban a protestánsok vezettek be vagyoni cenzust, nehogy a nyúl módjára szaporodó írek, többségbe kerülve, odacsatolják magukat Írországhoz. Én inkább az ókori görög demokrácia eszményéből indulok ki: a politika morális kvalitást követel, és nem technét, technikai tudást. Tehát abban minden polgár egyenlő, hogy meg tudja ítélni, hogyan dőljenek el a közösség egészére vonatkozó kérdések. Ami azt jelenti, hiszünk az ember jogi, méltóságbeli egyenlőségében, tehát abban, hogy az ember racionális diszpozícióval, a gondolkodás lehetőségével születik. Természetesen én is kétségbe esek, amikor tömegméretekben hallok rasszista, előítéletes beszédet, hogy te jó isten, ezek szavazni fognak, mert fognak, de még mindig jobb, ha szavaznak, mint ha megengednénk, hogy valakik eldöntsék, az embereket mekkora intelligenciahányadostól illetik meg a politikai jogok. Mert a következő lépésben azt fogják eldönteni, hány nagyszülőt kell számításba venni a szavazati jog megadásához. Én persze lelkem legmélyén, mint minden liberális, elitista vagyok, tudom, hogy a szubtilis, szofisztikált gondolatokat nem mindenki érti meg, de kötelességemnek tartom, hogy megpróbáljam mindenkihez közel vinni őket és a fejbe vágást is megkockáztatva kikezdeni az előítéleteket, ha csak egy ártatlan kérdés feltevésével is. És továbbra is állítom, hogy a legnagyobb nehézséget az együttélésben nem az emberi butaság jelenti, hanem a minden lehetséges kétellyel szembeni zártság. William Blake-kel szólva: Opposition is true friendship. Az ellenvélemény az igazi barátság.