A BUTASÁG MINT KORSZELLEM

Csepeli György

A butaság trónja

Hobbes ironikusan úgy nyilatkozott, hogy az ész olyasmi, aminek az elosztásával mindenki elégedett, senki sem kevesli a magáét. Az észt a felvilágosodás oltárra emelte. Aztán az ész nevében elszabadított forradalmi terror tombolásának csúcsán, a közeli sorsáról mit sem sejtő Robespierre celebrálta a Legfelsőbb Lény tiszteletére rendezett egyik bizarr szertartását. Hegel talán az ész eme főpapjára is gondolt, amikor az ész cseléről beszélt, mely a világszellem logikáját követve kijátssza az egyes emberek eszét, ha akarják, ha nem. Lukács György az ész trónfosztását diagnosztizálja, ami a pokol kapuit nyitotta ki a 20. században. Pszichológiailag az ész a problémák helyes meglátásának és megoldásának képessége, mely nem függ a világszellem által eleve elrendelt értelem cselvetéseitől. Az ész kettősségét jól kifejezi Weber megkülönböztetése, melyben külön kezeli az értékek (valamint a velük rokon érzelmek meg tradíciók) és a célok (eszközök) által vezérelt racionalitást.

Mint az ész, a butaság is összetett, többdimenziós jelenség, még ha filozófiai provenanciája nem is oly előkelő, mint az észé. De ha irracionalizmusnak nevezzük, már mindjárt méltó tárgynak tűnik. Az irracionalizmussal azonosított butasággal az a baj, hogy ezáltal azonosnak tűnik a racionalizmus és az okosság, jóllehet az irracionális is lehet okos, s a racionális is lehet buta.

Szigorúan véve csak az állat okos, hiszen genetikailag adott viselkedési programjai jóvoltából kizárólag olyan problémákat vesz észre, melyeket megoldhat, és ha rajta múlik, meg is oldja. A hibázó egyedeket kiselejtezi az élet, s csak a sikeresek maradnak fent. De még Csányi Vilmos sem nevezné okosnak a fecskét, mert augusztus végén felkerekedik a kertemből, hogy a közelítő tél elől Afrikába költözzön.

Az ember világban él, melynek környezetté alakítására a kultúra szolgál. Ahány kultúra, annyiféle értelmes meghatározás, mindegyik a másik szempontjából értelmetlennek, de nem feltétlenül butának tűnik. Ahol értékek ütköznek, ott hitek nem értik, mert nem is érthetik meg egymást, hiszen nincs bennük semmi, ami közös. Jobb esetben a világ mibenlétére vonatkozó előfeltevések hiányoznak, rosszabb esetben az előfeltevések tagadják egymást. Mannheim szerint az a legrosszabb eset, amikor a hitbeli különbségek árnyalatnyiak. Ilyenkor különösen fölerősödik a másik táborral szemben táplált ellenséges érzület, mert valahogy ki kell védeni az átcsábulás kísértését.

Pszichológiailag a butaság csak adott kultúrán, adott értékrenden belül értelmezhető. Az már persze ész kérdése, hogy ki hol húzza meg a határt. Az ész próbája, hogy ki tud-e lépni a sajátnak tekintett kör fogságából, s fel tudja-e ismerni a közöst a különbözőben. A szemünk előtt születik meg az európai identitás, mely ha élni és hatni kezd, leküzdi majd a nemzetibe zárt butaságot. Kérdés, hogy a globalizáció magával hozza-e majd az ész diadalát, mely lehetővé teszi, hogy az emberiség önmagára ismerjen, s az emberek csoportjai ne egymás ellen, hanem egymással összefogva oldják meg az életüket megkeserítő gondokat.

A butaság nem új. Ahol a közösségi társadalom átalakulóban van, s megjelenik a felelős, döntésképes individuum, ott óhatatlanul elválik egymástól az okosság és a butaság. Arisztotelész kedvence és utódja az athéni Akadémián Theophrasztosz volt. Jellemrajzait a Kr. e. 300-as években írta, de még ma is frissnek hatnak. A jellemrajzok mélyén a butaság bujkál mint szervező elv. A szószátyárság, a bárdolatlanság, a megátalkodottság, a babonaság, a gőg, a gyávaság mind megannyi tudati állapot, mely nem élne meg butaság nélkül.

A butaság ott kezdődik, ahol az identitás határait túl szűkre szabják, miáltal az ellenségek köre hatalmassá tágul, s a saját tábor ésszerűtlenül beszűkül. A sajátnak tekintett csoport fenyegetett, ostromlott várnak tűnik, aminek egy nagyvonalúbb, tágabbra vont kategorizáció elejét vehetné.

Persze a buta ész is ész. El lehet vele boldogulni, annál is inkább, mivel a butaság kényelmes, harmonikus. Nyugtalanságra és izgalomra nem ad okot.

A butaság zártság. Menekülés az emberek tarka, bonyolult összefüggésekkel teli világából egy szűkre szabott, egyszerű és egynemű, dogmatikusan megszerkesztett világba, mely nem ismeri fel és nem ismeri el az alternatív világok lehetőségét.

A buta ember nem keres. Mintha sietne. Megelégszik azzal, amit lát, hall, tapasztal, s nyomban levonja a következtetést, melyet egyébként eleve tud. Deduktív módon közelít, ami nem ad módot számára, hogy új, nem várt eseményeket akár csak észrevegyen. A butaság működési elve annak a tudásnak a fenntartása, mely az eleve ismerthez és az eleve tudotthoz igazítja a világról szerzett benyomásokat ahelyett, hogy szüntelenül bővülne és módosulna az új információk hatására. Az elégtelen keresés a szóba jöhető magyarázó változók drasztikus redukciójában nyilvánul meg. A valóságról alkotott buta modell egyszerű; szülője, hordozója, képviselője együgyű. Nem könnyű vitatkozni vele.

A butaság fundamentuma a kételymentesség. Ez egy olyan tudat, melyből hiányzik a tagadás, a kérdés, a feltételezés. Minden hiányzik, ami felborítaná a sziklaszilárdan hitt és vallott Igazságot. Csak állítások vannak.

Az állítások szerkezete nem feltétlenül követi a formális logika szabályait. Csak a jó érvek jöhetnek szóba, amelyek beillenek a tudati építménybe. Nem számít, ha az építmény szerkezete csonka, ferde, hiányzanak belőle kulcsfontosságú elemek. A buta tudat a maga tunya, ám szívós és erőszakos módján kitermeli azokat az immunreakciókat, amelyek lehetetlenné teszik az ellentmondó információk, inkonzisztens tapasztalati elemek beszüremlését.

A szociálpszichológia „kognitívdinamika"-elméletei részletesen tárgyalják és kísérleti úton kutatják azokat a tudati mechanizmusokat, amelyek folyamatosan gondoskodnak arról, hogy a tudati építmény egyensúlyban maradjon, és ne boruljon fel. Primér butaság az ellentmondás-mentesség erőltetése. A kognitív egyensúly leegyszerűsített, önkényes feltételezésen alapuló ítélkezés, amikor csak azért kedvelünk valakit vagy valamit, mert a szívünknek kedves személyhez vagy tárgyhoz pozitív kapcsolat fűzi. „A barátom barátja az én barátom is", mondatja velünk ez a logika, mely ugyanígy működik, ha barátom ellenségéről van szó, akit automatikusan saját ellenségünknek tekintünk. Ellenségünk ellensége viszont a barátunk, miként ellenségünk barátja egyben a mi ellenségünk is.

E gépies logika szerint azért szeretünk meg valakit vagy valamit, mert negatív kapcsolatban látjuk valakivel vagy valamivel, akit (amit) nem kedvelünk. Ez esetben az „ellenségem ellensége a barátom" elv érvényesül. A rendszerváltás után az államszocializmusról sokak véleménye negatív irányba módosult, s ők neofita módon úgy kezdtek gondolkozni, hogy ha megbukott a baloldali rezsim, akkor a megelőző, a szocializmussal ellenséges rezsim jó volt. Eszerint szeretnünk kellene a csendőrséget, pusztán azért, mert utána az utálatos ÁVO következett, vagy meg kellene szeretnünk a voronyezsi katasztrófát, mert akkor a szovjet hadsereg állt szemben a hazát a Donnál védő magyar hadsereggel. E furcsa gondolkodásmód alapján nekünk, magyaroknak barátainknak kellene látnunk mindazokat, akik a második világháború idején a Szovjetunió ellenségei voltak, és ellenségeinknek kellene tartanunk azokat, akik akkor a Szovjetunió barátai voltak. E logika alapján nem lehet értelmesen válaszolni arra a kérdésre, hogy mi legyen a viszonyunk azokhoz a mai barátainkhoz, akik a Szovjetunió barátai voltak akkor, amikor mi a szovjetek ellenségei voltunk.

A buta ész feladata az ellentmondásmentes, zárt világkép fenntartása. Jézus nevezetes hegyi beszédében üzent hadat ennek a világképnek, amikor híveit kihívóan felszólította, hogy szeressék ellenségeiket, tegyenek jót azokkal, akik gyűlölik őket, egyszóval vegyenek példát az Atyától, aki „felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak". Arra kérte híveit, hogy ne nézzék a szálkát társaik szemében, ha nem veszik észre a gerendát, ami a saját szemükben van. Szociálpszichológusként Jézus azt mondhatta volna, hogy „ne redukáljátok kognitív disszonanciáitokat!" A kognitív disszonancia fenntartása az ész jele, szemben a redukcióval, amely kizárja a kritikát, a pozitív énképre veszélyes információk feldolgozását. Jó propagandistaként persze Jézus azt is mondta, hogy „nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt, a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem", ami azt mutatja, hogy a hamis prófétákkal vívott harcában már nem habozott bevetni a kongruencia fegyverét.

Az erőltetett konzisztencia nyilvánul meg abban, ha ismereteinket hozzáigazítjuk érzelmeinkhez, s csak azt az információt keressük és fogadjuk el, mely igazolja kiinduló szeretetünket vagy gyűlöletünket egy személy, egy párt vagy bármi más iránt, mely világunk része. A butaság egyneművé teszi a valóságra vonatkozó képet: nem ereszti be az ellentmondást, az izgalmat, kirekeszti a kíváncsiságot.

A butaság fegyvere az önkényes oktulajdonítás, mely által elkerülhető a kudarcokért viselt felelősséggel való szembenézés. Ha sikerül egy személyt vagy egy csoportot felelősként beállítani, az a bűnbakképzés. Ha ilyen nincs, vagy önmagában nem elég hihető, akkor jöhet az összeesküvés, majd a végén a balsors, rosszakaratú véletlenek láncolata, a végzet, melynek hatalmával szemben csak elbukni lehet.

A buta tudat prizmáján keresztül szemlélve a jelen, a múlt és a jövő is egyneműsödik. A múlt a szelektív felejtés foglyává válik. Az emlékezetből kihullik minden, ami nem illik bele a sajátunknak tartott világba. Különös módon a múlt nyomban megváltozik, rég elfelejtett emlékek újraélednek, a meglévők süllyesztőbe kerülnek, ha a jelen valamely drasztikus külső változás (válás, rendszerváltás, forradalom) hatására megváltozik. Ekkor következik be a pálfordulás (szakszóval: konverzió).

Az ész igazi próbája a jövő előrelátása. Az igaznak bizonyuló előrejelzéshez nagyon sok változót kell figyelembe venni, s a hiba sosem zárható ki teljesen. A butaság abban van, hogy a jövő eseményei elveszítik többesélyes jellegüket, s kétségbevonhatatlan tényként tűnnek fel. A buta ész nem vet számot lehetőség és valószínűség kettősségével. Ami kívánatos, az valószínűnek, ami nem kívánatos, az valószínűtlennek tűnik. A vágyaknak és félelmeknek kiszolgáltatott jövőkép hibás cselekvéseknek ágyaz meg. Az elégtelen keresés következménye az időtávlatok keverése. A közeli távolinak, a távoli közelinek tűnik.

Az emberi játszmák közül a legostobább a háború, mely valóságos tenyészhelye a buta döntéseknek. Aki elkezdi a háborút, közelinek és valószínűnek tekinti a győzelmet, mely az esetek többségében egyre távolibb és egyre valószínűtlenebb lesz. Nem is lehet másként, mivel a háború a Herbert Simon által „rosszul strukturált problémák" sorába tartozik, melyek elvileg sem teszik lehetővé az ésszerű kalkulációt. A sok kínálkozó példa közül elég felidéznünk Magyarország világháborús hadba lépéseinek történetét, amit a második esetben súlyosbít, hogy a döntéshozók láthatóan nem tanultak az első hadba lépés súlyos kudarcából.

Nem is tanulhattak. A hibák ugyanis nem derülnek ki. Erről gondoskodik a kognitívdisszonancia-redukció, mely az indokok ügyes csoportosításával kikozmetikázza a rossz döntést. Az önfelmentő ész kiiktatja a tévedésért viselt felelősség motívumát, s helyette elindítja az önigazolást, mely az önismeret éles ellentéte.

A butaság édestestvére a makacsság. A vélt igazságot cáfoló információknak esélyük sincs rá, hogy átjussanak a makacs ember kognitív szűrőjén, mely sűrű szövésű, ha kritikus információról van szó, de annál lazább, ha a prekoncepciót támasztja alá. Az egyébként leleményekben nem dúskáló korlátolt, zárt tudat felülmúlhatatlanul leleményes, ha önvédelemről van szó.

A meglévő, bár elégtelen és szükségképpen fogyatékos tudástartalmak szerkezetébe nem illő új tudáselemeknek esélyük sincs, hogy átjussanak a sűrű szövésű szűrőn. A személy se látni, se hallani, de még érezni se hajlandó olyasmit, ami neki nem tetszik, amivel nem ért egyet, ami kihívást jelentene meglévő tudása számára. Kihal belőle a kíváncsiság. Helyét a makacsság foglalja el. Ha végképp nem sikerül kitérni a meggondolkodtató információ elől, a makacs tudat a bagatellizáció eszközét alkalmazza. Ez az eljárás a jelentőst jelentéktelenné, a valószínűt valószínűtlenné, a nagyot kicsinnyé változtatja, miáltal tompul a kellemetlen információ fenyegetésének éle, s elhalasztja (sokszor örökre) a szembenézést az irgalmatlan igazsággal.

A buta ember önmaga furfangos ügyvédeként a maga vélt igazának megfelelően keres összehasonlítást. A bűn nem bűn, ha mindenki bűnös, a hiba nem hiba, ha mindenki hibás, a rossz nem rossz, ha minden alternatíva rossz, s csak az a kérdés, hogy melyik kevésbé rossz, mint a másik. Az utóbbi választása még erénynek is beállítható.

A buta tudat imént felvázolt apparátusának rendező elve a racionalizáció, a valóság személyek és csoportok maguk értelmezése szerinti megszerkesztése, a magát tudásnak álcázó nem tudás. Szó sincs persze tudatos önbecsapásról. A racionalizáció szülte kognitív kényelem alapja az önelégültség és csalhatatlanság, amit ha támadás ér, a válasz azonnali és heves, mondhatnánk: agresszív. Az agresszivitás megmarad a beszédaktusok szintjén, de arra elég, hogy sebeket ejtsen a racionalizáció sáncai mögé merészkedő ellenfél önbecsülésén, emberi méltóságán. A szólás szabadságába ez belefér.

A racionalizációs működés nem lenne olyan hatékony, ha nem támogatná világnézet, melynek ereje a láttatás, az elhitetés, a más világnézetek tagadása. A világnézet az alapra (a fundamentumra) építkezik. A fundamentum az erkölcs. Az erkölcsi értékek nem képezhetik vita tárgyát. A jó és a rossz mércéit a tekintély szabja meg. A tekintély pecsétje a konvenció. Az erkölcsi értékek ezáltal el veszítik a lényegükhöz tartozó tragikus dimenziót. A konvencionalitás prizmáján keresztül az emberi világ egyneművé válik. A morál moralizálássá satnyul.

A nem értelmes értelem táptalaja a szüntelen változások által kiváltott bizonytalanság és a szorongás, melyek kihívásait megválaszolni a zárt, korlátolt, buta ész lényegénél fogva megválaszolni képtelen. Ezáltal versenyhátrányba hozza magát. Ördögi kör alakul ki. Minél merevebben gondolkozik valaki, annál kevésbé érti meg a változásokat, annál rosszabbul reagál, következésképpen még inkább beszorul kognitív sáncai mögé. Ha bekövetkezik a letagadhatatlan kudarc, akkor nem marad más, mint a végtelen önsajnálat.

E cikkben idáig jutva az olvasó óhatatlanul a homlokára csap, s felkiált: „Buta vagyok!" Nincs miért szégyenkeznie. A butaság szerkezete ugyanaz, mint a mindennapi észé. A különbség csak annyi, hogy a butaság a mindennapi ész végállapota, ahonnan nincs csatlakozás a metafizika felé.

A butaság akkor válik társadalmi erővé, ha kommunikáció csak egyívásúak között zajlik. Ezáltal a kognitív védelem erői megsokszorozódnak. A butaság kollektív lesz. Ezt a kollektív lelkiállapotot Bibó István „politikai hisztériának" nevezte, melyet Pataki Ferenc joggal jellemez metaforikus fogalomként. Az elnevezés két értelemben is metafora. A hisztéria egyrészt pszichológiai zavar, melynek inkább következménye, mintsem oka a valósághoz való „ferde viszony". Másrészt eredendően egyéni zavarról van szó, mely a kollektív alakzatokra való alkalmazás során elveszti deviáns minősítését. Bibó helyesen utal arra, hogy a hisztériás világkép zártsága és önmagának való elegendősége kontraszelekciót hoz létre: a normális abnormálissá válik, és az abnormális lesz normális.

A kollektív butaság két változata különböztethető meg. Az egyik változat csoportban, a másik változat tömegben működik.

Irving Janis a csoportban kialakuló butaság nyolc megnyilvánulását írja le, melyek mind az egyéni butaságból származnak, de csoporttámogatással rendkívüli veszélyek forrásává válhatnak. Főleg ha olyan csoportokról van szó, melyek tagjai politikusok, akiknek döntéseitől függ háború és béke. A szóban forgó megnyilvánulások a következők:

1) A sebezhetetlenség illúziója, mely szélsőséges optimizmusnak és merészségnek vet ágyat.

2) Megkérdőjelezhetetlen hit a csoport igazában, ami lehetetlenné teszi a döntések etikai vonatkozásainak végiggondolását.

3) A figyelmeztetések és a döntés logikájába bele nem illő információk elhessegetése.

4) Az ellenfél sztereotip leírása, miszerint az ellenfél túl gonosz, hogy szóba lehessen vele állni, illetve túl gyenge vagy ostoba.

5) Belső cenzúra, miáltal a csoport tagjai arra éreznek késztetést magukban, hogy minimalizálják kételyeiket és elhallgattassák ellenérveiket.

6) A teljes egyetértés hamis látszata.

7) Közvetlen, nyílt nyomás mindenkire, aki a csoportszinten vallott elkötelezettségek, hitek, vélemények ellen merészelne fellépni.

8) Önjelölt észgárdisták fellépése, akik aktív szerepet vállalnak abban, hogy a csoport ne jusson a döntéseket akár erkölcsi, akár pragmatikus értelemben megkérdőjelező információkhoz.

A mindennapi ész alkotóelemeként a butaság mindenkiben jelen van. A kiszámíthatatlan, kaotikus tömeghelyzetben a tömeg elbizonytalanodott tagjai számára egyszerűen nincs más fogódzó, mint amiről bizonyosan tudhatják, hogy valamennyien tudják. A tudás kollektív többlet, ha a tudás létrehozásában részt vevők valamennyien kompetensek. Ez esetben tudásuk kiegészíti egymást, a hibákat kölcsönösen korrigálják. A létrejövő produkció a kommunikációk következtében egyre tökéletesebb lesz. Ez a wiki-szoftver működésének lényege. Van azonban az elbutulásnak is wiki-szoftvere, mely esetben az inkompetenciák találkoznak, s rontják kölcsönösen egymás színvonalát, amíg nem marad más, mint az egy-két szavas „igazság", amely ráfér egy táblára, kimondható pár másodperc alatt. Az egyénekben külön-külön működő butaság a tömeg kommunikációs terében villámgyorsan egységesedik, normává válik. A tömeg igazsága az „alapokból" meríti erejét. Az „alapok" zárt, egymásból következő ideologikus, fundamentalista nézetek, melyek igaz voltának ellenőrzésére nincsenek empirikus eszközök, hiszen az úgynevezett végső, tovább nem kutatható igazságokra vonatkoznak. Itt találkozik a butaság és a metafizika. A Jó ütközik a Gonosszal. Az empíriát a hit helyettesíti oly módon, hogy valóságélményt kelt a hívőkben akkor is, ha az élmény érvényesítésére nincs empirikus eszköz. A mechanizmus nagyban ugyanaz, mint amelyet kicsiben a magát tudásnak álcázó előítéletes tudás működése során láttunk.

Tömegek persze sose logikai vagy ismeretelméleti alapokon verődnek öszsze. A tömegek tagjait mindig érzés mozgósítja, mely metakommunikáció révén villámgyorsan, fertőzésszerűen terjed emberről emberre. Az érzések, a hitek, a lebutított tartalmak nem feltétlenül destruktív jellegűek. Vannak konstruktív, a tömegben rejlő energiákat a destrukció ellenében felszabadító tömegek is. A két mozzanat elválasztása viszonylagos. Aki rombol, az mindig hivatkozhat (s hivatkozik is) a teremtésre, s aki teremt, az rombol is, ha akarja, ha nem.

A fundamentalista hitek és jelszavak a gyűlölet és a szeretet parttalan, szélsőséges megnyilvánulásainak nyitnak utat a tömegben. A tömegjelenetek a média közvetítésében felnagyítják az érzések politikai jelentőségét és felerősítik intenzitásukat.

A sok egyéni butaság egymásra hatásában születő kollektív butaság akkor válik halálos fenyegetéssé a társadalomban, ha okossággal társul. Az okosság ebben az esetben nem több, mint a manipulatív vezető képessége arra, hogy céljai elérésének eszközévé tegye a tömegek butaságát, melyet kihasználva folyamatosan hiszterizálja, újabb és újabb fenyegetésekkel riogatja őket közvetlen tömeghelyzetekben és a média közvetítésével.

Ez a halálos amalgám éltette a nemzetiszocializmust, melynek nem sok köze volt sem a nemzethez, sem a szocializmushoz, de annál többet merített az előítéletek, sztereotípiák, racionalizációk eszköztárából, s azért válhatott hatékonnyá, mert mesterien szervezett propagandagépezet terjesztette és tartotta fenn.

A manipulatív okosság a butaság foglyává válik. A vezér csak akkor képes hitelesen alakítani szerepét, ha maga is elhiszi azt, amit eleinte nem hitt, de hitte, hogy követői hiszik.

A butaság mindig bukásra van ítélve, hiszen lényegénél fogva nem tesz képessé az alkalmazkodásra, hiányzik belőle a stratégiai dimenzió. De rövid távon, speciális feltételek megléte esetén szinte bizonyos a siker.

A butaság társadalmi érvényesülésének alapvető feltétele, ha az eszes alternatívák nem mutatkozhatnak meg a nyilvánosság előtt. A butaság letaszíthatatlan a trónjáról, ha nincsenek trónkövetelők. Nem véletlen, hogy a diktatúrák mindig a nyilvánosság korlátozásával kezdik uralmukat, s bukásuk órája egyben a vélemény- és szólásszabadság születésének órája.

A szabad nyilvánosság azonban nem automatikus biztosíték a butaság érvényesülésével szemben. Vannak gazdasági, társadalmi, politikai helyzetek, amelyek átlátására, megértésére, a lehetséges kifejletek előrejelzésére nincs mód, mivel a helyzet túl hirtelen következett be, nem volt rá precedens, melyhez viszonyítani lehetne, túl sok ellentétes interpretáció van forgalomban, s ugyanakkor gyors döntésre lenne szükség, mivel a romlás megállíthatatlannak tűnik. Ilyen helyzetekben a butaság a maga agresszív, primitív bizonyosságaival versenyképes lehet a szofisztikált, habozó, önemésztő ésszel szemben.

Messerschmidt

Franz Xaver Messerschmidt: Karakterfej

Felhasznált irodalom

Adorno, T. W. et al.: The Authoritarian Personality. New York, 1950, Norton.

Bibó István: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986, Magvető. I. k., 378. o.

Csepeli György: Wiki Knowledge. Paper presented at the conference „Towards a Philosophy of Telecommunications Convergence" held in Budapest on September 28, 2007.

Feitl István (szerk.): Jobboldali radikalizmusok tegnap és ma. Tanulmányok. Budapest, 1998, Napvilág.

Festinger, L.: A kognitív disszonancia elmélete. Budapest, 2000, Osiris.

Heider, F.: A személyközi viszonyok pszichológiája. Budapest, 2003, Osiris.

Janis, I. L.: Groupthink. Psychological Studies of Policy Decisions and Fiascoes. Boston, Houghton Mifflin.

Kruglanski, A. W.: A zárt gondolkodás pszichológiája. Budapest, 2005, Osiris.

Lukács György: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma. In Történelem és osztálytudat. Budapest, 1971, Magvető, 11-17.

Osgood, Ch. - Suci, G. - Tannenbaum, P.: The Measurement of Meaning. University of Illinois Press, 1967.

Pataki Ferenc: A tömegek évszázada. Budapest, 1998, Osiris.

Rokeach, M.: The Open and Closed Mind. Investigations into the nature of belief systems and personality systems. New York, 1960, Basic Books.

Simon, H. A.: Korlátozott racionalitás. Budapest, 1982, Közgazdasági és Jogi Kiadó.

Surowiecki, J.: A tömegek bölcsessége. Budapest, 2007, Napvilág.

Weber, M.: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. Budapest, 1987, KJK.

Francisco Goya: A Caprichos-sorozatból