Eszter a szocialista brigádban

A magyarországi szovjet típusú rendszer történetírásában új fejezet kezdődött. Az első (amikor történetíróiként értékelhető intenciók alapján történetírói teljesítmények is születtek) még a rendszer életidejére, a nyolcvanas évekre esett. Szereplői két alapvető problémával küzdöttek: a történet forrásainak hiányával és az elnevezésekkel. Szabó Bálint párttörténész „Az ötvenes évek" című munkája a kommunista párt politikai vezetésének iratanyagára építhetett, amelyet előtte senki más nem láthatott. Az elnevezés nehéz dilemmáját úgy oldotta meg, hogy sehogyan sem nevezte el a magyarországi sztalinizmus korszakát. Az 1956-os forradalom napjait egyszerűn kihagyta a történetből, amelyet a Kádár-féle pártvezetésnek a „hibák kijavítására" tett eredményes lépései zártak. Ez volt a telivér kádárista megoldás. Az ellenkezőjét Pető Iván és Szakács Sándor valósította meg, akik számára nem nyílt meg pártarchívum, viszont hasznosíthatták a gazdasági szakapparátusok által termelt hatalmas tömegű forrást. Monumentális gazdaságtörténeti összefoglalójuk 1945-től az 1968-as reformig jutott, torzóban maradt, de ami leíródott, máig releváns. Petőék akkoriban úttörő módon mellőztek mindenféle ideológiai keretet, a leíró közgazdaságtan nyelvét beszélték. A sztalinizmus időszakát a „tervutasításos irányítás" időszakának nevezték, ahol a gazdaságot a politika által vezérelt bürokrácia koordinálta. A kommunista párt gazdasági projektje a Szovjetunió első ötéves tervének átvétele volt. Az „eredményeket" számadatokkal jellemezték. Ennél többet csak szamizdatban lehetett mondani a sztalinizmusról - Pető át is lépte a határt, és gyakori szerzője volt az illegális kiadványoknak.

A második korszak a nyolcvanas évek végén kezdődött. A szovjet korszak forrásai hozzáférhetőkké váltak, a közbeszéddel együtt szabaddá vált az elnevezés is. Az 1945 után történtek marxista-leninista kánonja kimúlt, ami mégis megmaradt belőle, szubkultúrába húzódott vissza. A történészek egy része, elsősorban azok, akik már a nyolcvanas években jelenkortörténettel foglalkoztak, „az objektivitást" hangsúlyozták. A szakma tágabb környezete is ugyanezt tette. A történelemmel kapcsolatban a leggyakrabban hangoztatott nézet nagyjából így hangzott: „Elegünk van a magyarázatból, beszéljenek a tények!" Ez nyilvánvalóan abból a tévhitből táplálkozott, hogy mindenfajta interpretáció úgy működik, mint a kommunista tette. Adekvát műfaja az interpretációban szegény, leíró, döntően a hatalmi politika centrumára (a kommunista párt vezetésére) fókuszáló történeti krónika lett. A második fejezetet író történészek egy része a szovjet típusú berendezkedést alapvetően a totalitárius politikai rendszer paradigmájában szemlélte. A totalitárius paradigmát általában a hidegháború termékének szokás tekinteni. Amikor a nyolcvanas években a magyar történetírás használni kezdte, Nyugaton már évtizedek óta komoly kihívások érték. A kelet-európai ellenzéki gondolkodás azonban eközben is széles körben használta. Az ilyen módon konstituált történetek persze nagyon különbözők voltak. Az egyik végletet Romsics Ignácnak a 20. századi magyar történelemről szóló, magas színvonalú és konceptuálisan is sokfelé nyitott monográfiája jelentette. A másikat azok a „művek", amelyekben a totalitarizmus csupán retorikai elem a reflektálatlan és differenciálatlan antikommunizmus diskurzusában, és amelyeket nem lehet a tudományos történetírás kategóriájába sorolni.

A totalitárius paradigma alternatívája a szovjet típusú rendszert a modernizációelmélet keretében szemléli. Ezt tette például Central and Eastern Europe 1944-1993. Detour from the periphery to the periphery című könyvében regionális kontextusban Berend T. Iván. E koncepció hívei amellett érvelnek, hogy ebben a térségben mindig is az állam modernizálta a gazdaságot. Ez folytatódott 1945 után is. A szovjet típusú rendszer csupán forma egy kontinuus történeti képződményen. A társadalom átalakításának kommunista programja valós problémákra válaszolt, maga a projekt pedig állandó reform és átalakítás tárgya volt.

A 20. század második fele magyar történetének nem született még történetírói kánonja. De ahogyan a 18-19. századnak kettő is van, a kuruc és a labanc, most is minden adva van egy ilyen dichotómia kialakulásához. A totalitarizmus hívei elsősorban az idegen jelenséget, a szovjet megszállás következményét hangsúlyozzák, amely megszakította a magyar történelem szerves, a nyugat-európai civilizációval együtt mozgó folytonosságát. A modernizációelmélet képviselői hajlamosak abból kiindulni, hogy a két világháború közötti Magyarország súlyos elmaradottsága s ebből adódó problémái radikális megoldásokat kívántak. Ez persze nem jelenti a kommunista megoldás utólagos és főleg teljes legitimációját, de megértőbb szemléletét igen. Ilyesfajta megértésre a totalitarizmuskoncepció hívei nemigen kaphatók. Még a kiindulópontot, az elmaradottságot is másképp ítélik meg. Ez az intranzigencia átjárást enged arra a területre, ahol az egyetemes magyar sérelem- és szenvedéstörténet művelőinek népes csoportja táborozik. Számukra továbbra is az a legfontosabb, hogy felmutassák a szenvedést és okozóját, a bűnt. Ebben a (szekér)táborban nincsen szó kánonképzésről, hiszen a zsigerek idegenkednek minden finnyás elmélettől, amelyek csak arra jók, hogy a lényegről - a szenvedések mindenkori okozóiról - eltereljék a figyelmet.

A kétezres évek elejétől - miközben a második fejezet tendenciái továbbra is érvényesülnek - szemléleti, tematikai és generációs váltás következett be a szovjet típusú rendszer magyar historiográfiájában. Színre lépett egy elsősorban társadalomtörténészként szocializálódott fiatalokból álló csoport, akiknek művei alapvetően különböznek az eddigiektől. Pályakezdésükre, megközelítésükre sokan hatottak, a társadalomtörténetet művelő Bácskai Vera és Benda Gyula, a gazdaságtörténész Kövér György, de leginkább a posztmodern történetírás elméletének magyar interpretálója, Gyáni Gábor. Mivel mestereik maguk nem foglalkoztak az 1945 utáni évtizedekkel (Gyáni csak az utóbbi években lépte át ezt a határt), közvetlen mintaként a német Alltagsgeschichte irányzata, valamint Sheila Fitzpatrick és Stephen Kotkin történeti munkái szolgáltak. Ezek a fiatalok (úttörőik mostanában lépnek át a harmadik évtizedbe, s nyomukban mind több huszonéves jelentkezik) is az alul levők hétköznapjaival (munkások, munkásnők, első generációs értelmiségiek stb.) történetével foglalkoznak. Szívesen alkalmaznak mikrotörténeti, történeti antropológiai módszereket. Nagy figyelmet szentelnek az emlékezet történetének, sokat dolgoznak interjúkkal és más személyes dokumentumokkal. Magától értetődően integrálják más tudományágak eredményeit, a szociológiától az irodalomtudományig. Elméleti szempontból tudatosak, érzékenyen és gyorsan reagálnak a nemzetközi tudományos diskurzus fejleményeire. Távol tartják magukat a politika történetétől és a historizáló politikai beszédtől egyaránt. Az új generáció elutasította a totalitárius modellt, kétellyel kezelte a modernizáció uniformis-fogalmát, megkérdőjelezte a faktografikus krónikaírás jelentőségét, és elhatárolódott a normatív erkölcsi imperatívuszokra építő szenvedés- és sérelemtörténetektől. Bár nem ezzel (elutasítás, kételkedés, megkérdőjelezés stb.) foglalkoznak elsősorban, azért a „mainstream" történetírás képviselői érzik ezt, s „egészséges kétellyel" viszonyulnak hozzájuk...

Tóth Eszter Zsófia az úttörők közé tartozik. Könyvének - doktori disszertációjának - kiadását ez a „kétely" évekig késleltette; fő, hogy végre megjelent. Egy budapesti textilipari nagyüzem betanított munkásnőkből álló szocialista brigádja 1970-ben Állami Díjat kapott. Tagjai egy pillanatra kiemelkedtek a mindennapok világából, arcuk és alakjuk a Parlamentben, újságok lapjain, riportjaiban villant fel, hogy azután ismét eltűnjön. A munkástörténettel és történeti antropológiával foglalkozó Tóth megkereste a brigád immár nyugdíjas tagjait és életútinterjúkat készített velük. A díj apropóvá vált, az egyéni és kollektív életutak egyetlen mozzanatává, amely beépült az egész életút konstrukciójába, amelyet a kutató kérdésére a szereplők maguk konstruáltak meg. A könyv az asszonyok és családjaik története. Nézőpontja a forrás keletkezési ideje, a kilencvenes és kétezres évek fordulója. Szerkezete és logikája az életúté - nem a politika, a gazdaságpolitika, hanem a mindennapi élet fordulatai és állomásai tagolják az elbeszélést: a vidékről Budapestre vándorlás, a lakás és a munkahely „megszerzése", a munka és a magánélet világa. Még ezek is csak lazán. Tóth Eszter Zsófia kulcsfogalmai az identitás és a diskurzus(ok). Az elbeszéléseket dekonstruálja, hogy felfejtse, mit jelentett szakképzetlen munkásnőnek, óbudai lakótelepi lakosnak, harisnyagyári dolgozónak, brigádtagnak, feleségnek, anyának, fogyasztónak lenni. Még pontosabban: hogyan épülnek fel mindezen identitások (meg mások, ami csak egy ember életében elfér) az emlékezetben. Másfelől: milyen szövegekben és jelekben alkotta meg a kádári Magyarország a maga hétköznapjai szereplőit, és milyen szövegekbe rendezik (rendezték) e szereplők a maguk élettörténeteit tíz évvel e világ elmúlta után. Tóth Eszter Zsófia folyamatosan ütköztet: a hivatalos diskurzusokat az emlékezetekével s az emlékezeteket is egymással. Olykor egyetlen személyét a sajátjával, amikor dokumentumokat, újságcikkeket tár eléjük a múltból, el-elszakítva így interjúalanyai narratívájának fonalát.

Elmúlt-e egyáltalán a múlt? - kérdezi magától az antropológus, s válasza természetesen nem egyszerű és egyértelmű. Nem múlt el, hiszen a nyugdíjas munkásasszonyok többek közt arról mesélnek Tóth Eszter Zsófiának, ahogy fiatal lányokként tovább vitték, lebontották és újrarendezték saját kulturális örökségüket a faluból a városba, a föld közeléből a gyárba. A politika világa, a „rendszerek" távoli viszonyítási pont maradt a hétköznapok semmivel sem kevésbé bonyolult világában és mikrorendszereiben. A múlt elmúlt - ahogyan elszállt az a pillanat, amikor az Állami Díj átadásának pillanatában közel kerültek ahhoz a világhoz, a politikáéhoz, sőt saját gesztusaikkal reagálhattak arra (a könyv provokatívan egyszerű címe mintha erre utalna: Puszi Kádár Jánosnak). De mégsem múlt el, hiszen ma is abban a tudatban élnek, hogy valami fontos történt velük. És főképp nem múlt el, mert kérdés maradt, vajon hogyan kellene, hogyan lehet, hogyan szabad ma emlékezni erre? Sokan párttagok voltak, ilyen s olyan okokból - de hogyan okolják ezt meg ma?

Tóth Eszter könyve abszolút tudatos módszertani szempontból. Mindent alárendel az emlékezet természetének. A könyvében megjelenő emberek és életutak képe mozaikszerű. Nincsen egyetlen terv, amit legalább utólag életutat vezérlő értelemnek lehetne ábrázolni. Problémák, helyzetek adódtak, amiket a szereplők megoldottak. Elbeszéléseikben olykor meg-megjelennek az egykor kimondott szavak, akkori történeteik forgácsai, alapvetően azonban ragaszkodnak a mához és mai tanulságokat próbálnak megfogalmazni. A 20. század második felének magyar hétköznapjainak, mikrovilágának emlékezetét az új történetírás nyelvén nemigen sikerült Tóth Eszter Zsófiánál jobban érzékeltetnie bárkinek. (Mondhatnám persze: Eszternek és alkotótársainak, a brigádnak együtt sikerül...) Nem akar ennél többet, a dolgozat fegyelme és empátiája mintaszerű. Amikor az ember eltűnődik, hogy vajon végső fokon ezek a stratégiák, identitások, kis elgondolások, játszmák és mindezek utólagos, egyszerű konstrukciói nem ugyanazok-e minden modern társadalomban, zavarba jön, és óhatatlanul több válasz lehetőségét mérlegeli. Az egyik, hogy a mikrotörténet sohasem tart igényt reprezentativitásra, csak felemel egy tárgyat, szabad szemmel alig láthatót, és azt helyezi mikroszkóp alá. A másik, hogy ez esetben itt a jó alkalom: a tárgyat nem az inkvizítor jegyzőkönyve őrizte meg a 15. századból, hanem szinte még élő és formálódó emlékezet. Az olvasóé mindenesetre él - és persze ez a könyv is nyomot hagy rajta. Összevetheti a maga emlékezeti építményeivel. Számomra mindenesetre meggyőző volt.

Már sok éve annak, hogy e könyv kéziratát úgynevezett munkahelyi vitán tárgyalta egy kutatói közösség és közönség. Ott hangzott el egy talán kissé ironikusnak szánt megjegyzés, hogy a Felszabadulás Brigád egyik identitását Tóth Eszter Zsófia teremtette meg. A kutató mint identitásképző ez esetben nagyon is pontos leírása a könyv keletkezési folyamatának. Nekem azért tetszett, azért tűnt nagyon igaznak ez a megállapítás, mert az új történetírás egyik legfontosabb értékét ragadja meg. Ez pedig csupán egy gesztus, egy mozdulat: közel hajolni az emberhez. És aztán majd meglátjuk, milyen innen nézve. Szokták rosszallani, hogy túl sok a megértés, helyette inkább megnevezni a felelőst, és hát ki is szenvedett többet, mint a munkások, mert hiszen azt mondták, ők uralkodnak. Meglehet. Tóth Eszter Zsófia szerint szenvedtek persze, ettől-attól, mindig volt kivel és mivel. Nagy változatosságot mutatnak az okok, ahogyan azon utak-módok is, amelyeket ezek az emberek kerestek (és találtak), hogy ne szenvedjenek. Akik meséltek Tóth Eszter Zsófiának, azt érezhették, hogy ez az ember kíváncsi rájuk, hogy szerinte fontos az ő történetük, amit a világ amúgy legyintéssel intéz el mint szóra sem érdemeset. Ő szóra érdemesítette őket, a józan erkölcsiség és a szolidaritás példáját mutatva. Ennyi általánosítás talán egy mikrotörténésznek sincs ellenére.

Tóth Eszter Zsófia: „Puszi Kádár Jánosnak" - Munkásnők élete a Kádár-korszakban mikrotörténeti megközelítésben. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó, 212 oldal, 2100 forint.