Bán Zsófia

Ó, te drága Magyarhon, szívem túrórudija

Annak idején gimnáziumunk életében meghatározó esemény volt a Petőfi '73 című film forgatása, nemcsak azért, mert a mi iskolánk adta a Petőfit alakító fiút, amiben mi természetesen gimnáziumunk egyértelmű fölényének bizonyítékát láttuk a rivális gimnáziumokkal szemben, hanem azért is, mert olyan eredeti módon és naprakészen nyúlt egy történelmi figurához és eseményhez, ami fényévekre volt attól, amihez a kor ideológiája és retorikája szoktatott minket; olyan volt, mint egy fuvallatnyi friss levegő. Kardos Ferenc Petőfi születésének százötvenedik évfordulója alkalmából készítette erősen kísérleti jellegű, dokumentarista fikcióját, vagy úgy is mondhatnám, remake-jét, amelyben a főcímben közölt felirat szerint „600 pápai és budapesti diák elképzeli és újraéli Petőfi életét". A farmeros, hosszú hajú, napi szlengben beszélő és felerészt saját magukat alakító gimnazisták által játszott film azonban úgy tudta - lazán, jelzésszerűen - felidézni az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeit és légkörét, hogy szabad átjárás, illetve áthallás keletkezett az akkori, Petőfi-korabeli, és a 68 utáni szürke, langymelegben tapicskoló, kora hetvenes évek feelingje közt, amit Szörényi Levente is megénekel a film kultikussá vált fő számában: „Európa csendes, újra csendes / elzúgtak forradalmai". A burkolt, mégis nyilvánvaló politikai kritika mellett leginkább mégis ez a korok közötti átjárás volt a filmben egyedülállóan izgalmas (és alighanem még ma is az), az a mód, ahogy a történelmet egyszer csak élő organizmussá, egy kézzelfogható, belélegezhető valamivé tudta változtatni, amitől hirtelen világossá vált, hogy miért is fontos a történelem amellett, hogy egyes tételeit a feleletekre és dolgozatokra be kell biflázni. Rávezetett arra, hogy a történelemnek tényleg van kontinuitása, hogy egyes régmúlt eseményeknek valóban lehet és van hatásuk a jelenre, és hogy ezért - egyéni és kollektív szinten egyaránt - súlyos, megengedhetetlen ostobaságnak számít a múlt nem ismerete. Ez a történelmi happening vagy játékos performance, ez a sajátos remake (újracsinálás) azt mutatta meg, hogy van közöm, van közünk hozzá. S ha március 15. akkoriban még nem is volt hivatalosan nemzeti ünnep, ennek a filmnek a létrejötte igazi ünnep volt, ami nemcsak a retorika szintjén, de a valóságban is „ifjú szívekben élt".

Nemes Csaba Remake I-X. című alkotása szintén egy történelmi esemény filmes, konkrétan animációs eszközökkel való feldolgozása, pontosabban a remake remake-je. Hiszen amiről itt szó van, az az 1956-os események tragikomikus, illetve bohózatszerű, mert gondolattalan és banális újrajátszása 2006 őszén, amelynek médiareprezentációját igyekezett a művész az animáció eszközeivel, szó szerint, átrajzolni. Az animációs technika itt több szempontból is hasznosnak látszik: egyfelől elkerüli a médiában folyamatosan ismételt képek, jelenetek direktben való újraforgalmazását, másrészt pedig bizonyos távolságot teremt az eseményektől. Amire itt bizony szükség is van, hiszen - Kardos filmjével ellentétben - jelen esetben nem egy időben távoli történelmi esemény (vagy adott esetben egy művészeti alkotás) feldolgozása, remake-je zajlik, hanem olyasvalamié, ami csupán egy évvel korábban történt, s aminek az utórezgései még az idei 56-os megemlékezésekre is erős hatással voltak. Az eredeti trauma (az 56-os forradalom és annak leverése) kibeszélésének, feldolgozásának hiánya következtében keletkezett újabb trauma (a 2006-os őszi „események") egy immár demokratikus rendszerben élő társadalom számára éppoly váratlan és sokkoló volt (csak éppen ellenkező előjellel), mint amilyen 56 lehetett az akkori résztvevők számára. A központi 56-os emlékmű körül (túlságosan is későn) kirobbant vita (valamint a két elkészült s egymással feleselő emlékmű) jól jelzi ezt a kibeszéletlenséget, rendezetlenséget és reflektálatlanságot.

Éppen ezért Nemes Csaba úgy döntött, hogy ahelyett, hogy ő is - úgy is, mint művész és mint állampolgár - tovább görgetné a kibeszéletlenség hólabdáját, egy nálunk manapság merésznek számító gesztussal politikai témához nyúl azért, hogy valamilyen módon előmozdítsa a privát és társadalmi megértés folyamatát. „Bár egyöntetűen elegünk van abból, hogy a pártpolitika beköltözött a legintimebb szféránkba is, az események fényében mégis azt kell gondolnom, hogy túlságosan is apolitikusak vagyunk. A legtöbbször nem nézünk oda... Nem kérdezünk rá... Nem kérjük ki magunknak... Pedig titokban vagy a kocsmai búsongások védettségében nekünk is megvan a véleményünk. Mégis úgy éljük az életünket, mintha kívülállók lennénk, mintha mi magunk megúszhatnánk, elkerülhetnénk azt, ami körülöttünk történik. Ez most visszaütött" - fejti ki Nemes a projekt leírásában. Az animációs technika lehetőséget nyújt számára a mediatizált és köztulajdonná tett képek magánjellegű, művészi kisajátítására, amennyiben saját stílusában újra-, illetve átrajzolja az eseményeket. Tíz, nagyjából egyperces, monitorokon lejátszott klipet láthat a közönség - s a klipjelleget itt az is erősíti, hogy sokukhoz szöveges zene is társul (Németh Juci, Kovács Geri, Menyhárt Leó és a szellemes szövegíró, Závada Péter jóvoltából).

Ám a tíz kiemelt mozzanatot nézve felmerül a kérdés, hogy mennyire vannak itt valóban átrajzolva, azaz interpretálva az események, illetve hogy a képek és események ilyetén ábrázolása mit és mennyit mond(hat) azok számára, akik semmit vagy nem sokat tudnak a tavaly ősszel történtekről. A tíz részletben Nemes Csaba minden erőfeszítése arra irányul, hogy reprezentálás helyett inkább csak prezentáljon, nyilván azért, hogy elkerülje a média által közvetített képek manipulált és manipuláló jellegét. Ő nem akar manipulálni, nem akar ítélkezni, nem akar állást foglalni. Természetesen az a mű előnyére válik, hogy nem akar direkt módon pártpolitikai szempontokat érvényesíteni, ám mégis felvetődik a kérdés, hogy egy politikai témát megcélzó mű esetében lehetséges-e egy efféle semleges pozíció, s ha igen, vajon mi lehet ennek az álláspontnak a hozadéka. Hiszen egy igazi remake valójában mindig is erősen reprezentál, amennyiben egy történelmi (tehát időbeli) és/vagy kulturális szűrőn keresztül csinál meg valamit újra, de nem ugyanúgy, hiszen nem puszta ismétlésről vagy pláne imitációról szól a dolog, hanem valamilyen reflektált állításról. Itt úgy érzem, ez az állítás hiányzik, s ez a hiány nem válik a mű előnyére. Ahol irónia van, ott is inkább egyfajta vizuális iróniára összpontosít (mint a Túrórudi piros pöttyeinek az Árpád-sávval való találkozására a tévészékház ostrománál - két igazi hungarikum, amit azonban csak magyar szemmel lehet olvasni), mintsem kritikai pozícióra. S éppen a kritikai pozíció világos, vizuális, illetve narratív megfogalmazásának hiányában válik a mű nehezen értelmezhetővé többek közt egy olyan néző számára, aki nem tudja olvasni a helyi értékű szimbólumokat, s aki nem rendelkezik mélyre ható háttér-információkkal a 2006-os, illetve az 56-os eseményekről. S itt merül fel élesen az a kérdés is, hogy vajon jól jártunk volna-e, ha a minisztérium cenzurális mesterkedése híján mégis Nemes Csaba műve kerülhetett volna ki a Velencei Biennále magyar pavilonjába, mint a pályázat első körben nyertesnek kikiáltott műve. Miközben az animáció, illetve képregény máshol már bejáratott vizuális nyelv történelmi, azaz „komoly" témáknál (lásd például Art Spiegelman, a holokauszt traumáját feldolgozó Mausának máig tartó diadalmenetét), nálunk szokatlannak és eredetinek számít, de ez vajon elegendő-e egy kellően átgondolt tartalmi rész hiányában? Arról már nem is beszélve, hogy maga az animáció mint műfaj már igencsak messze jár attól, amit Nemes Csaba itt a közönségnek nyújt - lásd például a velencei orosz pavilonban bemutatott, lenyűgöző animációs technikával kidolgozott Last riot című művet, az AES + F Group munkáját, amelynek grandiózus esztétizmusa és apokaliptikus víziója még a szakmai napokon is előadásról előadásra ámuldozó tömegeket vonzott.

A tíz történettöredékkel Nemes nyilvánvalóan egy nagy, illetve koherens narratíva látszatát akarja elkerülni, s helyette random, kis narratívákat (petit récits) kínál a nézőknek, olyanokat, amelyekben az események sűrűjében lévők általában találni szokták magukat. Csak az a kérdés, hogy akkor vajon hol teremtődik meg az a distancia, ami az eseményekben részt vevők és az eseményeket utólag szemlélők közt meg kell képződjön. Hol teremtődik meg az a bizonyos átjárás most és akkor, illetve itt és ott között? Mert a puszta animációs áttétel ehhez sajnos nem elegendő. Azonfelül, hogy egy politikai zavart nem szerencsés esztétikai zavarral kifejezni (mint ahogy az ürességet sem szerencsés ürességgel kifejezni), a kizárólag lokálisan érthető vizuális szimbólumok nemigen teszik lehetővé, hogy a lokális, a partikuláris átlépjen az univerzális mezőjébe. Hiszen egy kívülálló számára az Easy Rider rapesített verziójára a levegőbe emelkedő, fellobogózott motor és utasai látványa még akár egy győzelmes forradalmi lendületet is ábrázolhat minden irónia nélkül (s ugyanez vonatkozik az elszabaduló tank jelenetére). Az irónia itt csupán beleértendő - akik tudják, érteni fogják alapon -, de vizuális, avagy művészi szempontból nincs belekódolva. Amikor például Spiegelman a Maus szereplőit különféle állatfejekkel szerepelteti, akkor vizuálisan belekódolja a műbe saját kommentárját, álláspontját, illetve kitalál egy olyan vizuális nyelvet, ami a trauma kezelésére, pontosabban a traumával való foglalkozásra alkalmas. „A kód kritikája a kód használatával jár", figyelmeztetett annak idején Barthes, s úgy érzem, Nemes itt inkább csak a használatnál ragadt le, még ha animációs változatban is. Használja az eredeti vizuális dokumentumok kódját, és használja az animáció kódját, de a kettő együttállásából nem keletkezik egy új egység, nem keletkezik többlet. Még leginkább a dalszövegekben találjuk meg azt, ami képileg hiányzik. „Ó, te drága Magyarhon / szívem túrórudija / belül a gejl bevonaton / erjed néped bús fia", éneklik a Túrórudi-nótában (Németh-Kovács-Závada), s a magyarul értők ekkor csettinthetnek, hogy na, ez az. Ez az, ami kéne: egy kis belemenés. Hogy ha nem is az egész ingujj, de legalább a mandzsetta legyen szutykos.

Nemes Csaba: Remake I-X. (Fővárosi Képtár, Kiscelli Múzeum, Szoborcsarnok, 2007. október 18. - 2008. január 13.