Egyszemélyes karnevál

Grúzia fővárosának utcái ciklikus rendszerességgel forrongnak, a francia főváros sikátorait azonban néhány évente lassan csordogáló, langymeleg életképek töltik be - legalábbis a grúz rendező, Otar Joszeliani talán már életfogytig tartó önkéntes száműzetésének produktumaiban. Párizsba újra beszökött az ősz, ám nem a meteorológiai, hanem a biológiai: Joszeliani legújabb filmjében Vincent, a bukott francia miniszter fejez be végleg s kezd újra egy sajátos, kortalan életciklust, amikor gyermek- és ifjúkora helyszínein, régi barátaival, szeretőivel, ivócimboráival fordítaná vissza a hatalom öregítő szérumának hatását. Olyan ősz tárul elénk, ahol a lombhullást belül kell keresni: emberek és tények csupaszodnak le, levetkőzve minden fölösleges fedőréteget, legyen az ideológia, emberi kapcsolat vagy esztétizálás.

Joszeliani távolról sem lélekelemző: a totálokat tudatosan kerülve a kisszerűség és visszafogott nevetségesség perspektívájából tekint arcokra és alakokra, kerüli a jellemek boncolgatását, tipikus figurákra és élethelyzetekre reflektál az egymással laza kapcsolati hálóba rendezett szubjektumok szűrőjén át. Mint a Lepkevadászatban (1992), a kamera itt is szinte tétován, mégis geometriai szigorral kószál a matematikusnak tanult rendező irányítása alatt szereplők és helyszínek között; itt is vándormotívumok kelnek útra, akárcsak a Hétfő reggel (2002), az Agyő, édes otthon! (1999), A hold kegyeltjei (1984), a Brigantik (1996) esetében. Csetlés-botlásaik miatt elveszettnek tűnő, az élet apró örömeivel viszont boldogan kiegyező antihősökkel találkozunk Joszeliani emberszabású állatkertjében: Vincent névrokona a mostanit megelőző filmben a külvárosi ipartelepről vágyott el Velencébe, hogy aztán a rutinéletben is megnyugvást találva térjen vissza távollétéről szinte tudomást sem vevő családjához; az Agyő, édes otthon! családfője pedig ivócimborájával karöltve „hajózik el" a hedonizmus időtlen tájaira, szerepét lázadó fia ismétli majd a végtelenségig. Az Őszi kertek sem adós a mókuskerékkel: Vincent utóda, a rátarti Théodicre ugyanazon a padon kénytelen beletörődni a laposüveg és a dohány nyújtotta vigaszba, amely elődjének is a hazatérés első stádiumát jelentette. Lemondatása után Vincent éppen ebben a parkban találkozott régi barátaival, köztük Arnaud-val, a kertészkedő-festegető idős duhajjal (maga Joszeliani megszemélyesítésében!), itt kérte el édesanyjától (a francia színésztitán, Michel Piccoli alakítása) régi lakása kulcsait, hogy kívül-belül visszatalálhasson korábbi önmagához, itt vetette bele magát a parkgondozási munkákba, majd itt is látja vendégül az utolsó előtti jelenetben Théodicrét. Az Őszi kertek - utalva Eric Rohmer mind a négy évszakot átölelő, jelentéktelen epizódokból kibontakozó meséire (1989-1998), de minimalizmusával René Clair, Jacques Tati alkotásaira és a burleszk univerzalista mestereire - belevetíthető bármely konkrét kultúrkörnyezetbe, feltéve, hogy az egybeesik az antihős fokozatos átalakulásának színterével.

S bár a francia sorozat mind hasonló zsánerű filmekből áll - a világ bonyolult körforgásából a társadalom vesztese a clochard-életben vagy az önfeledt önpusztításban vegyítetlenül fellelhető „bukolikus" idill révén talál kiutat -, mégis az az érzésünk, az Őszi kertek szimbolikus motívumaival a korábbiaknál jobban visszatalál a grúz gyökerekhez. A Lombhullás (1967) vagy a betiltott Pasztorál (1975) a város és az ártatlannak éppen nem nevezhető pártkáderek által megzavart/megrontott falusi vigalomközösség rurális örömeivel szimpatizált - onnan kelt útra a karneváli figurák, a falstaffi holdemberek felett fényeskedő telihold, később, különösen az Agyő, édes otthon! és a Hétfő reggel kulcsjeleneteiben a mulandóság legyőzésével, a jelentéktelen hétköznapok felszippantásával kecsegtető tenger motívuma. Az Őszi kertek úgy tér ismét vissza a földhöz, hogy közben nem veszíti el kapcsolatát a végtelenre nyíló éggel (és az ezúttal mellőzött, de szintén a mulandósággal szembeszegezett tengerrel): amikor kertjeinket gondozzuk, a teremtés analógiájaként vetünk magokat, amelyekből új - akár paradicsomi - életre kelhetünk. A hősök, bár aszfaltcsíkokon járják karneváli táncukat, egyre közelítenek a talajhoz, amelyből vétettek.

Arnaud képében itt maga Joszeliani rajzolja a járdára Grúzia védőszentjét, Sárkányölő Szent Györgyöt; a záróképben lassan felúsztatott kamera a Mama vidéki kúriájának kertjében a régi és az új ismerősöket ülteti egy asztalhoz a falusias vigalomban - és ezt a képet is Arnaud festi... Az Őszi kertek parabola és negatív fejlődéstörténet egy olyan emberről, aki szédítő magasságból érkezik talajközelbe (a film a koporsókészítőnél játszódó mulatságos képsorokkal kezdődik...), aki a protokolláris gesztusok ürességéből újfajta önkifejezést merít, s aki a betoncellában ténferegve jut el a szabadságig. Ellentétben például a Joszeliani-filmekben rendre feltűnő, ketrecbe dugott vagy a házak között ténfergő vadállatokkal (az Őszi kertekben tukánnal és gepárddal), amelyek a rendező szerint a szabad szellem „karrierjét" szemléltetik.

Az Őszi kertek igazi önarckép. Joszeliani életszemléletét és öniróniáját öltözteti színpompás maszkba. Láttuk, amint epizodistaként a Lepkevadászat múltjukat felélő arisztokratái között az élet és halál határait átlépő kísértetként lépeget. Tanúi voltunk, hogy az Agyő, édes otthon! tétlenül borozgató-szemlélődő alakjaként mint siklik ki kezéből fokozatosan a jelen. Árnyékát borzadva ismertük fel a Hétfő reggel önelégült velencei művészében. Itt és most is kettős szerepet játszik: Vincentbe bújva úgy viselkedik, mint a Hétfő reggel újrakezdője s mint az Agyő, édes otthon! szintén őt meg nem értő luxusfeleséggel (és annak ott is kopasz, nagystílű szeretőjével) rendelkező figurája. Színészként azonban a borissza, önmagának való, részegségében esendő, ugyanakkor bölcsnek ható Arnaud megformálója. Minthogy a személyek között Joszeliani filmjeiben nincsenek éles határok, egyik amatőr szereplő egészen másfajta szerepet visz egy másik alkotásban, sőt egyes filmeken belül is összemosódnak a szerepek (például a Brigantik eltérő idősíkjaiban vagy az Őszi kertek viszonylag lineáris cselekménysorában, ahol a minisztériumi takarítónő a kifinomult zongoratanárnő alakjában születik újjá) - mindenütt az ő vonásait ismerhetjük fel. És nem csupán az emberekben, de egyéb élőlényekben, tárgyakban, az események kusza rendjében is. Így jobban érthető, hogy „a történetet nem tartom fontosnak", „arra törekszem, hogy a dolgok maguktól rendeződjenek egységes gondolattá", „számomra az a legjobb film - az igazi film -, amelyik nem igényel fordítást".

Amikor Joszeliani-filmet néz, a közönség jó része könnyesre neveti magát, másik része szimplán elmélázik, egy harmadik, jelentős szegmens azonban halálosan unatkozik. Pedig mindannyian ugyanazt a detektívtükröt szemlélik, amelyen keresztül közvetlenül rálátnak az egyedi stílusú rendező folyton újrarajzolt portréjára.

Humor és keserűség, optimizmus és pesszimizmus kéz a kézben járnak a Joszeliani-moziban - nézőpont és egyéni hangulat kérdése, melyik elem dominál. „A pesszimizmus művészi módszer, amellyel a jövőt figyelem... egyszerűen játékszer. Én amúgy optimista vagyok" - nyilatkozta a rendező, amikor a múlt és az archaikus életközösségek idealizálásának vádjával, a jelen és a jövő lesajnálásával szembesítették. Minden attól függ ugyanis, hogy a tükör melyik oldalán állunk. Innen nézve nevetségesek az olasz nepperek, akik ócska irhabundájukat akarják úton-útfélen rásózni a járókelőkre, röhejes a görkorcsolyáján botladozó bukott miniszter, aki csaknem a burleszkfilmek túlzásaival ütközik embereknek és autóknak, vicces a hatalmi elit, különösen a habzó szájú miniszterelnök és Theodicre köre, akik az élet uraiként viselkednek, de ócska marionettbábuk csupán, kacagtatók az afrikaiak, majd a japánok, akik olyan vadásztivornyákon bonyolítják a diplomáciai ügyeket, ahol még a gorillák is revolvert cserélnek. Onnan nézve viszont szomorú, hogy az illegális lakásfoglalókat egy telefonhívásra csak úgy a híd alá toloncolhatják, hogy Gégé kocsmájának hosszú, aprólékos munkával létrehozott művészi rajzait az új tulajdonosok azonnal lemeszeltetik, hogy az öreg duhaj, Isodore fia egyszerűen levegőnek nézi bölcs, életvidám apját, s hogy a politikai váltógazdaság csak a műszavannák puccparádéjához mérhető. A fanyar karikatúra határait súroló, mégis megejtően természetes Joszeliani-film ügyesen ellensúlyoz sötét és világos, bú és öröm, sekélyesség és többszólamúság között, és azonos világlátást tükrözve, hasonló motívumokkal és művészi eszközökkel kibontva tökéletesen illeszkedik az életmű eddigi darabjaihoz.

Az Őszi kertek a már egyszer kihalt karneváli kultúra újrateremtési kísérlete. „A bor az egyetlen nemes dolog, amely összehozza az embereket: egy pohárka mellett nem számít, ki szegény, ki gazdag", mondja Joszeliani, „...a borban korlát nélkül / vígan minden összebékül", rímel rá a Carmina Burana. A hatalmasokat elsöpri a népharag, de kisszerűségük örökre fönnmarad, állítja keserves-vidáman a filmrendező, mire a vándordiákok és szerzetesek csaknem hét évszázad távolából így felelnek: „Honában e világnak, / bálványokat imádnak, / s lelki jószágot, hányat / áruba bocsátnak; / orv az őr, s a hódítók / ragadozó farkasok, / hercegek s királyok / mind törvény-gyalázók; / e rozzant épületben / őrjöng a nép veszetten, / de gyors szél, ha serken, / elfúvatnak kegyetlen."

Minden farsangi figurában, legyen az koldus vagy úr, démon vagy angyal, józan vagy részeg, hétköznapjaink díszletei között Joszelianira ismerhetünk. Egyszemélyes karnevált rendez: mi, moziba járók legfeljebb statisztálhatunk.

Őszi kertek. Színes, feliratos olasz-francia-orosz vígjáték, 115 perc, 2006. Rendező-forgatókönyvíró Otar Joszeliani; zeneszerző Nicholas Zourabichvili; operatőr William Lubtchansky; vágó Otar Joszeliani, Ewa Lenkiewicz; producer Martine Marignac, Maurice Tinchant; szereplők Séverin Blanchet, Jacynthe Jacquet, Otar Joszeliani, Lily Lavina, Denis Lambert, Michel Piccoli, Pascal Vincent.