A lábvíz mélységei

Az egész megint egy koncerttel kezdődött, Jean-Yves Thibaudet játszotta a Liszt: A-dúr zongoraversenyt, furcsán, de jól, ha azt mondom, hogy franciásan, akkor csak visszaélek a név félreismerhetetlenségével, még sincs jobb szó rá. Nem azért, mert a stílus olyan jellegzetesen francia lett volna, vagy talán igen, ezt most nem tudom megmondani, de hogy az ember folyton Liszt és Párizs kapcsolatát érezte. Liszt zenéje Ravel felől, az ember nem a német zene furcsa, zabolátlan hajtásának érezte Lisztet, hanem valódi, összeurópai figurának, akit egyáltalán nem lehet besorolni, mert ez az interpretáció éppúgy érvényes volt, mint a megszokott, németes változatok. Az a Liszt szólt, aki önmaga mellett Saint-Saëns-t tartotta a világ legjobb zongoristájának, aki franciául írt, és lehetőleg ezen a nyelven is beszélt.

Mindegy, nem ez volt a lényeges a koncerten, hanem a ráadás, egy rövid kis Chopin, amit Thibaudet egyszerűen rosszul játszott, pontosan és üresen, iskolás kopogással, szögletesen, kifejezéstelenül, de hát a koncert nem csak hallgatói élmény. És az az arc, ahogy a zongorista bejött, fáradtan, fitymálóan, unottan, ő maga tökéletes, de mégis félvilágian merész eleganciában, csillogós zakóban, festett arccal, szedett szemöldökkel, tökéletes dendi volt. Minden porcikájában mai, és mégis a múlt század öntudatos művészét idézte, aki mélységesen megveti a sok ostobát, aki hallgatja, aki nem hagyja békén, és akinek, igazságtalan módon, mégis van pénze. Mivel a dolog nyilvánvalóan csak szerepjáték, hiszen Thibaudet semmiben sem függ a budapesti közönségtől, és feltehetően anyagilag is jobban áll, mint a hallgatóság túlnyomó része, valahogy hinni kezdtem Thibaudet-ban. Nem is benne, hanem az új lemezében, amelyen két Saint-Saëns-zongoraversenyt játszik. Mert Saint-Saëns-t mintha állandóan félreértenék, rosszul interpretálnák, túlkomolykodnák azokat a műveit, amelyeket egyáltalán eljátszanak. Saint-Saëns-hoz mintha kevés lenne az az előadói hozzáállás, hogy eljátszom a művet olyan jól, ahogy csak tudom. Meg kell érteni, és nem a zenéjét, mert az nem különösebben nehéz, hanem az embert, aki viszont mintha túl lenne minden racionalitáson.

Csak a zongoraversenyeknél maradva: Saint-Saëns ötöt írt, és ezek közül többé-kevésbé egyiket sem játsszák. Ha mégis, akkor leginkább a másodikat. Az ok valószínűleg egyetlen ember, Artur Rubinstein, aki nem engedte, hogy a darab lekerüljön a repertoárról. Nem különösebb szívjóságból, hanem mert fiatalon megtanulta, utána meg old warhorse, vén csatalova lett; ha hirtelen kellett valamit játszani, akkor elővette a darabot, az emberek szerették, virtuóz az utolsó tétel, nagy benyomást lehet vele kelteni. Rubinstein egyébként is a tradíció továbbvivője volt, hiszen ő még a szerzőnek is játszotta a művet, így aztán hozzá vagy legalábbis a lemezeihez kell fordulni, ha tudni akarjuk, mire gondolt Saint-Saëns.

Van benne igazság, bár az utolsó tételt a fennmaradt, pontosabban forgalomban lévő felvételen (kísér az RCA Victor Symphony, vezényel Alfred Wallenstein) Rubinstein nem éppen aprólékos pontossággal játssza. Egyébként jellemző, hogy a kétlemezes Rubinstein-portréalbumra úgy tették föl a művet, hogy a harmadik tétel előtt korongot kell cserélni, de hát ez csak Saint-Saëns, senki sem veszi igazán komolyan.

Ennél talán még különösebb Emil Gilelsz lemeze, amely egyszerűen túl jó ahhoz, hogy Saint-Saëns legyen. Gilelsz csodálatos zongorista, ezt nyilván nem is kell bizonygatni, de Saint-Saëns-hoz úgy közelít, mintha Brahms lenne, és, ami még rosszabb, a 2. zongoraverseny mutat is ilyen értelmezési vakvágányt, nagyszabású, zajos zenekari akkordokat, amelyek nem vezetnek sehová, amelyek nem jelentenek semmit, csak hogy most ez a divat a világban. És az engedelmények közé Saint-Saëns odateszi a maga finom, érzékeny dallamait, amiket az ember az ő igazi világának érez, de az egészből nem jön ki jól, mert a zaj még üresebbnek, még bombasztikusabbnak hangzik tőle.

A harmadik tételen Gilelsz végigrobog, gyorsabb, mint a kollégák, pedig ők is nagyon igyekeznek, ráadásul Gilelsz gyorsaságában van valami nagyvonalúság, nem könnyedség, hanem épp ellenkezőleg, súly, mintha ez a döbbenetes virtuozitás nem cél lenne, hanem eszköz, pedig tévedés, itt bizony a nehézség volt a cél, nincsen mélyebb mondanivaló, csak hogy mennyire nehéz eljátszani ezt a zongoraszólamot. És természetesen a nehézség lehet kifejező eszköz önmagában is, ahogy az ember ámulva nézi az egy vonallal, a ceruza fölemelése nélkül készített rajzokat is, ha viszont ezt nem érezzük, mert Gilesz túl jó hozzá, akkor csak az üresség fáj, hogy Saint-Saëns már megint nem mond semmit, csak döngölteti a klaviatúrát.

Ilyen előzmények után az új lemez némi szabadkozással kezdi a kísérőfüzetben: sokan nem szeretik Saint-Saëns zenéjét, pedig ha tudnák, hogy milyen érdekes ember volt... Hát, köszi, Bach meg nem volt érdekes ember, és mégis tudott jó zenét írni. Ami Saint-Saëns-t illeti, egyébként tényleg érdekes ember volt, igazi zseni, és ezt kevesen tudják róla. Háromévesen komponált, ötévesen már a Don Giovanni harmóniai analízisét írta, mert persze akkor már írni is tudott, hétévesen latinul olvasott, tízéves korában, az első koncertjén az volt a ráadás, hogy a közönség kiválaszthatta bármelyik Beethoven-szonáta bármelyik tételét, és ő eljátszotta. A zongorajátékáról már volt szó, de arról nem, hogy amikor a Les Preludes kétzongorás változatát akarta eljátszani, de nem ment el a partnere, akkor kitette a két kottát egymás mellé, és két kézzel eljátszotta az egész művet. Az egész embert körüllengi a nagyvonalúság és a könnyedség, nem problémázik, nincs tébolya, mert szép az élet, ha zseniként lehet élni, az ember egész nap játszik, vagy a zongorán vagy matematikai, botanikai, csillagászati és régészeti rejtélyekkel, pénze van, és nem unatkozik. Miért kellene ebből problémát csinálni?

Ezt a Saint-Saëns-t játssza el Jean-Yves Thibaudet. Gyönyörűen pergeti a futamokat, szépen játszik, de mindig úgy, hogy az ember azt mondja magában vagy félhangosan: de jól zongorázik ez a pasas. Hogy meg ne feledkezzünk a virtuozitás szépségéről, és hogy ne vegyük nagyon komolyan a Brahmsba tévedő Saint-Saëns-t. De a jól bejáratott 2. zongoraversenynél sokkal érdekesebbnek tűnik az 5.

A hangneme F-dúr, a mellékneve egyiptomi, és nem csak a második tétel arabos témái miatt, hanem mert Saint-Saëns valóban Egyiptomban írta a zongoraversenyt. Hatvanegy éves volt, túl mindenféle kalandon és bizonyítási vágyon, túl a döbbenetes vallomáson, hogy „nem, nem homoszexuális vagyok, hanem pederaszta". Utazgatott a világban egy szolga és egy kutya társaságában, bejárta Észak- és Dél-Amerikát, közben megírta az uruguayi himnuszt, járt a Közel- és a Távol-Keleten, úgy élt, mint valami Hercule Poirot, csak gyilkosságok helyett a zenére figyelt. És ahogyan az a kalandregényekben lenni szokott, meghallott egy dallamot a Níluson hajókázva, gyorsan följegyezte a kézelőjére, és abból lett az F-dúr zongoraverseny második tételének egyik témája.

A vén Saint-Saëns úgy élt, ahogy élni akart, és olyan zenét írt, amit helyesnek gondolt, megszabadult már mindenféle magára erőltetett zenei prófétaságtól. A zongoraverseny kezdete egészen laza, nagyon könnyű, nem a világ van zenévé fogalmazva benne, csak egy szépen csilingelő dallamot hallani, ami elkezd fejlődni, nyúlni, hosszú futamokká válni, tökéletesen hangszerszerű, gyönyörűséges.

A második tétel nem ennyire egyértelmű, a lendületes bevezetés után a hallgató érzi a zongora melletti komponálást, hogy a szerző futtatja az ujjait a billentyűkön, leírja, amit eljátszott, és várja, hogy jöjjön az ihlet, elinduljon a folyamat, megszülessen a zene. De nem vár hiába, tényleg megszületik a zene, jön a dallam a kézelőről. Van az egészben valami érzelmesség, de mintha csak játékérzelmek lennének, ami egy kicsit zavarja is az embert, annyira ellene mond mindannak, amiről Beethoven óta egy zongoraversenynek szólnia kell. Saint-Saëns azonban ügyesen húzza ki a fejét a hurokból, mert egyszerűen abbahagyja a dallam kidolgozását, és éles vágással új dallamot kezd keresni, véget vet a ringatózásnak, és az ember egyáltalán nem érti az összefüggést, pedig lennie kell, mert a tétel nem esik szét elemeire.

A harmadik tétel viszont a legelszántabb rajongót is zavarba hozza, mert Saint-Saëns úgy rázza le magáról az előző hangulatát, hogy nyoma se marad, belekezd valami virtuóz játékba, ami így mégis túlzás, komolytalanná teszi az egész erőfeszítést, megkérdőjelezi mindazt, ami addig elhangzott, és nincsen rá semmilyen más magyarázat, csak hogy ő ilyen. Nekem ennyi voltaképpen elég is, de a világnak láthatóan nem, a mű egyáltalán nem népszerű, sőt alábecsülik, és még azt a zongoraversenyt is többre tartják, amelyik legalább eljátssza, hogy világot vált. A nagy képmutatási versenyben mi, a közönség vagyunk a jobbak, mert még meg is bántódunk, ha a komponista abbahagyja a pojácáskodást.

Saint-Saëns: Piano concertos 2 & 5. Jean-Yves Thibaudet, L'Orchestre de la Suisse Romande - Charles Dutoit. Decca, 2007.