A szellentő Shakespeare

Isteni holdkóros a költő: fertőzzön meg

bennünket termékeny álomcsavargásaival.

(Ortega y Gasset: Korunk feladata)

Peter Brook Lear királyának az RSC pesti vendégjátékáról az irodalmi hetilapba írt tárca címe fölkérdezte: Kifújhatja-e Lear király az orrát? Semmi újságblickfang. Lényegi színházi átrendeződés volt az angolok előadása. Jelszóval kérdezte egy tanulmány: hogyan kell játszani az angolok Learje után? Persze ugyanúgy folyt minden tovább, mintha nem jártak volna itt. Nem a bőrjelmezek szabták jelen idejűvé, noha a Madách sebtiben áthúzta a színészeket, bőrkiadásban újra kiadta a Hamletet. Az eldanolt versek, szenvedélyes nagyáriák tragikus vallásos emelkedettsége közben a hősöknek hiányzott az orrlyukuk, hogy a többi nyílásuk eszünkbe se jusson. A szobroknak nem volt lukas az orra. Nemi szerveiket mészkő drapéria fedte. És a közerkölcs ventilátorként forgatta volna a szemét, mihelyst egy köztéri szobor nemi szerve készen áll akár végtermék ürítésére, akár örömszerző közösülésre. A nyílásokból nedvek helyett ötös-ötödfeles jambusok és méltóság áradtak. Szegeden legutóbb megbotránkoztatta a premiernézőket, hogy Lear nemcsak fölfázhat a vadászaton, hanem a rendező úgy rendelkezett: színészei odavizeljenek a színpadra. Shakespeare Vilmos oltárának közepén a hatvanas évek lambériás, műanyag csilláros vendéglátóipari egységében: Újházy-tyúkhúslevest kanalaz elmélyülten Lear udvartartásával. Ha tizenhárman ülnek az asztalnál: az Utolsó vacsorát látjuk, de Szegeden ez higgadt polgári étkezés. A családfő történetesen király, de csak úgy eszik, mintha köznapi ember volna. A forgóra épített díszlet másik fele a Határ úti közlekedési torony. Ide térnek meg leszámolni Zsótér kedvenc ülőkalauzai főrendek helyett. Jobbra félrehúzódik a színiiskolás Orosz Ákos (Edgar), császárkabátja alatt bokáig letolja nadrágját, háttal a nézőnek könnyít magán; Melkvi Bea, Gloster nő játszotta fattyú Edmundja leguggol, felhúzza ruháját, letolja bugyiját, ő is old feszültségén. A nézőhökkentő gesztus nem borstörés a közönség orra alá. Nem a közönség tűrésének határait teszi próbára. A féltestvérek közös ürítése kapcsolatuk békés-bizalmas voltát hirdeti. Egyszersmind jelzi Edmund feszültségét a fivére ellen szőtt ármány miatt.

Később jóval Edgar (IV. 7.) megöli Goneril túlbuzgó udvarnokát, Oszvaldot. Hason fekszik a hulla a szín közepén. A benne felhalmozódott sok rossz gáz pufogva tör elő a hánykolódó testből. Lelke nem az égbe száll. Testének bomlástermékei eresztenek hangot.

Regan felakasztatná Glostert. Gonerilnek jobb ötlete támad: ki kell vájni a szemét. Évszázadok óta székhez kötözik ilyenkor a grófot. Háttal fordítják a nézőknek. Szakállát tépik. A szegedi előadásban csomók helyett szálanként, választékos élvezettel. Úgy, hogy fájjon a vénembernek. A nézők minden egyes kitépett szőrszál fájdalmát átérezve tehetetlenül nézik a kínzást. „Silány kocsonyának" nevezi Cornwall a célba vett szemet. Mivel terített asztalnál ülnek, kikanalazza egyiket a másik után. Perverz módon szájába veszi a kivájt szemgolyót, elfogyasztja. Párját megosztón áttolja párja szájába. Nehezen nézhető jelenet, de a nézőknek gyakorlatuk van láncfűrészes horrorfilmekben, arról nem szólva, hogy az Erzsébet kori néző kevéssé volt kényes, a legköltőibb drámákban is megkövetelte a melodráma szörnyűségeinek megjelenítését. (Zsótér egy korai Shakespeare-jében, a Titus Andronicusban, ahol a gyermekekből pástétomot sütnek vacsorára, és feltálalják a szülőnek, Titus szadistán levágott karja nem borzalmas módon jelent meg, hanem felhúzott egy hosszú piros kesztyűt.)

Mi sérti a nézőket? Sosem az aljas emberi árulás, hanem a slicc megnyitása. A kegyetlenkedésnél illetlenebb a szellentés. Nem erkölcsi elsorvadás okozza. Merő önvédelemből veszik ki kabátjukat a ruhatárból. Eltér az ábrázolt a megszokott játéktól. A banálist felváltja az igazságkeresés. A régóta felfedezett vajas kalács helyett ingerlő ízösszetételekkel traktáltatnak.

Az emelkedett ünnepélyességet kitessékeli a színpadról az igaz. A tragédia végén - megfelelőn a Globe közönsége szája ízének - sorakoznak a legyilkoltak, leszúrtak, megmérgezettek, elesettek. A Hamlet zárképe sem nélkülözi a groteszk humort, Helsingőr termében szanaszét tetemek hevernek: ki erre, ki arra holt el a finálé ultimóban. Zsótér a Lear végén a mindvégig terített asztalnál (a jognak asztalánál?) szorosan egymás mellé ülteti Cornwallt, Gonerilt, Regant, Edmundot, Oszvaldot. Kissé srégen jobb felé dűlnek, mivel holtak. Úgy simulnak egymáshoz, mint vágódeszkán leszelt vöröshagyma szeletei.

Zarnóczai Gizella, ez a nagy belső erejű, balerinából lett színész Kent grófjaként nem kalodába hajtja az előírás meg a játékhagyomány szerint végtagjait, hanem a játék központi helyszínét képező vacsoraasztalon lapjával kétrét hajtja magát, s mint cirkuszi guminő fekszik kettélapítottan, megalázó helyzetben.

A felsorolt megoldások különcködésnek tetszenek. Mentesek mégis minden rendezői hóbortosságtól és iskolások előtti önmutogatástól a közeli parkban. Zsótér megvívja ütközetét a többszörös tunyasággal. Az olvasás tunyaságával, amikor elfogadjuk a szöveg helyett annak hagyományos felfogásait. A rendezés (díszlet, jelmez, kísérőzene stb.) tunyaságát, amit összefoglalóan hagyománynak szokás nevezni. Szembefordul a befogadók (a nézők) tunyaságával, akik befogadói fészkükből kényelmesen megújulóan elfogadják tartós fogyasztási eszközként a klónozott színházat matricamegoldásaival, üresen bődülő versmormogásával. Nem szakítanak fáradságot megértésére, hogy mit is tartalmaz a híres tragédia valójában.

Zsótér Lear-felújításának - ahogy mondják: - koncepciója Király Levente. Adva van egy nagy színész, vele a rendező többször eredményesen működött össze. Sír utána a szerep. És ő is szívesen vállalja a színészeti halálugrást. Hetvenegy éves. Sok ideje nincs kivárni a rá mért szerepet. (A próbák elkezdése előtt egy héttel, talán nem mentesen a közeledő művészi felelősségtől: Király agyvérzést kapott. A több évtizedes munkafegyelem és a szerep kívánása megsegítette.)

Kulisszarezgető bombasztok, klasszikuskajabálás helyett középhangon közölt, emberi drámát elevenített meg. Hangosabban vagy halkabban beszélni ugyanis nem merőben technikai kérdés. Világnézet. Régi színészi fogás: figyelmetlen nézőknél halkabbra fogni a hangot. A közönség koncentrálni kezd a megértés érdekében. A hangos versdübörögtetés nem értelmez. Ellenkezőleg: elaltatja a kritikai ébrenlétet; lenyomja a ritmust a közönség fülén.

Az előadás hibája is Király Levente. Jószerével az ő erejére épül az előadás színészete. A szegedi társulatban nem lehet megfelelően kiosztani a darabot. A tehetség nem olyan, mint a vírusos influenza: nem ragályos, bármennyire közel kerülnek egymáshoz a próbák során a játszók: nem lehet elkapni egymástól.

A hegyest tompítani, az éleset csorbítani, a keserűt cukorral bevonni nem nemzeti pótszer sanyarú századok jóvátételére, de nemzeti sajátosság elszelídíteni a vadat, megjuhászítani a nekikeseredettet.

Zsótér bemutatói színházi csaták. Kétféle ízlés ütközik meg a nézőtéren. Az eltérő ízlés mind hangosabban méltatlankodik a ruhatári pultnál.

A hozsannák helyett/mellett ökölrázásokat, szitkozódást kiváltó bemutatókat egészséges tünetnek tartom.

Már miért volna baj? Évekig megkapta színházi találkozók legjobb rendezését. Kapott Kossuth-díjat. Több kitüntetést, mint nézőt. Rendezései kasszaszomorítók. Nincs állandó szerződése: hátán színháza, kebelén kenyere. Hol itt, hol ott tűnik fel workshopjaival (színházi utóképzéseivel), a bérlők két év alatt heverik ki színházi újdonságait.

Mi annyira ingerlő előadásaiban, hogy méltatlankodva emlegetik évadja múltán is, amikor Maeterlinck Kék madarában szelíden bemasírozott húsz anyapucér apakorú, elnyűtt testű férfiú? A legkommerszebb színházak bérlői is láttak már lengedező genitáliákat. Min botránkoztak meg annyira erősen? Hogy nem ruganyos, friss testek vonultak, hanem elhasznált, élettörténettől törődöttek. Meglátszott rajtuk, roszszabb napokat láttak. Sanyarún emlékeztettek az elmúlásra, mindnyájunk fizikai leromlására. Ami azért szemtelenség, mert pénzért ne azt mutogassák a színházban, milyennek látszom a szállodai tükörben. Jegyünkért jöjjenek szép emberek szép ruhákban.

Zsótér rendezései ezeket a nézőket ingerlik, bosszantják, rossz esetben kikergetik a színházból.

Ortega y Gasset meggyőzőn elemzi, hogy „minden ifjonti művészet népszerűtlen, éspedig nem esetlegesen és véletlenszerűen, hanem lényegi sorsa értelmében." (A művészet dehumanizálódása) És folytatja, hogy választ kapjunk rendezőnk munkáinak befogadására, illetőleg zajos elutasítására. „A nem népszerűt el kell különíteni a népszerűtlentől." Az újítónak időt kell engedni a népszerűség megszerzésére. Az új művészet ellenére van a tömegnek. A nézők nagy része újdonságot keres a színházban. De ha egy mód van rá, az újdonság ne nagyon különbözzék a megszokottól. Korántsem arról van szó, hogy a bejárati ajtókhoz ellenőrök állítandók, akik megvizsgálják, hogy a Zsótér előadásaihoz betérő nézők rendelkeznek-e egyetemi diplomával. Arra nincs semmiféle megbízható módszer, hogy a nézőket megszondázza: elég érzékenyek-e új fogalmazásmódokra, vagy konokul kapaszkodnak a biztonságos ismerthez. Lelkendező kritikus megkérdhetné, hogyan kell színházat játszani Zsótér Sándor rendezései után. Sajnos ugyanúgy, ahogyan eddig. Somlay Artúr, gyermekkorom első Lear királya sebzett oroszlánként bőgött irdatlan orgánumával (1948). Somlay fiatalon maga volt a modernség, a köznapi megszólalás. Idős korára klasszicizálódott.

A színháztörténetnek nincsen eleje. (Valószínűleg) vége sem lesz. A színház megcsúfol minden nehézkedési törvényt, előírást, társasági illemszabályt. A párhuzamosok rendre találkoznak a színészetben, és megtermékenyítik egymást. Zsótér rendezői munkái nem legelső rendezésével (A kaktusz virága, 1990) kezdődtek. Ő sem kezdeményező, hanem folytató. Sokféle ér, csermely, patak, folyam gyűjtőmedencéje. Legfontosabb közülük Gaál Erzsi színész-rendező hatása, akinek az amatőr színészekkel végzett gyakorlatai nem elfedték a színésztechnikai hiányosságokat, hanem a próbák során minden játékos legigazabb személyiségét hívták elő. Zsótér rendezői munkásságának is legkiterjedőbb nyoma, hogy mások rendezte előadásokban, évekkel később is megmondható, ha a színész tehetségesen, és személyiségébe beépítetten alkalmazza a tőle elsajátítottakat. Ilyen a naiva korában tündöklő Venczel Vera színészetének talpra állítása. Tehetséget ugyanis a leginkább gurunak vélt rendező sem oszthat szét a színészek közt, legfeljebb letisztíthatja a megkövesedett játékkliséket, visszavezetheti eredeti, sablonoktól el nem fedett személyiségükhöz, a hagyományos közfogyasztású játékfogásoktól a drámai gondolatok átlelkesített közléséig.

Nem volna szerencsés minden színház minden előadását Zsótér írásmódjával elkészítetten látni. (Bizonyos jelek szerint az elszórt magvakat nem sodorta el a szél. Tanítványok elkapták a levegőben, ügyes emberek összesöpörték a földről a maradékát továbbhasznosításra.) Nem volna jó csupa-csupa Zsótér-előadást látni. Voltak évek, amikor a rendezők Sztanyiszlavszkij sorvezetőjével hozták létre előadásaikat. A stilárisan egyazon írásmódba tartozó produkciók mégis megkülönböztethetőek voltak. Nem lehetett összetéveszteni Gellért Endrét Dobai Vilmossal, Major Tamás rendezését Simon Zsuzsáéval. A hasonlító előadásokban is van valami izé, ez erősen megkülönbözteti a másolót az eredetien gondolkodótól. Az ízlés segít rátalálni a korpa között az elveszett ékszerre. Az ízlés elsajátítható. Munka. Dolgozni kell rajta. Nem áltatok: mindenkinek sosem lesz jó ízlése.

Shakespeare: Lear király - Ünnepi ebéd az ország felosztásának tiszteletére, avagy az utolsó villásreggeli. Szegedi Nemzeti Színház Kisszínháza, 2007. október 19. Fordította Vörösmarty Mihály. Díszlet Ambrus Mária. Jelmez Benedek Mária. Dramaturg Ungár Júlia. Rendező Zsótér Sándor. Szereplők Király Levente, Farkas Andrea, Pataki Ferenc, Harsányi Attila, Cseh Zsuzsa, Borsos Bea, Jakab Tamás, Melkvi Bea, Zarnóczai Gizella, Orosz Ákos e. h., Járai Máté, Dénes Gergely, Fekete Gizi.