Rémségek képes könyve

Arra gondoltam, hogy a csúnya (rút és rútság) biztosan csak érdekes lehet, mivel izgalmasabb, mint a szépség. Ami uncsi. (A divatszakma már rég tudja ezt, a szépségtapasz voltaképp egy ronda szemölcs, mesterségesen felragasztva, de nézd meg, hogy kifutón is milyen kevés a szép lány...) Eco A szépség története c. könyvének párját írta meg, végigböngészve e téma kultúrtörténetét, elágazásait. Hát mit mondjak, nem lettem boldog. Csak a középkor (a rút és a komikus) meg a történet vége (a modernek) hozott nekem valami izgi látványosságot. Amúgy hasznos információkkal töltődtem fel - hogy az ördög milyen ronda, milyen rémes az apokalipszis, meg hogy a pokoli kínok milyen csúnyák. De már a csábító nők, démonok, boszorkányok (később: kurvák) csak idegesítettek - ez a szexizmus (?), na nee. Nekem véletlenül se ugrana be a rúthoz a nő párosítása. Mit csináljak, más jut róla eszembe. Igaz, a lányok-asszonyok bőségesen szerepeltek Eco szépségről szóló panorámájában, most itt aztán szívnak keményen. De miért is épp a nők? Sejtem. És elképzelem a frusztrált férfiak tömegét, akik kétezer éven át festették/szoborták az „undorító nő" kategóriájába eső csajokat - imigyen tobzódott az elutasított pasik bosszúja. De az is lehet, hogy egy-egy jó dugás után kígyót-békát rajzoltak kedvesük neve mellé: miért élvezett...? (Akkor is voltak macsók...)

Bocs, hülyéskedem. Ám mégiscsak feltűnő, hogy a bűn, az undor, a rémség képeiben milyen magas arányban szerepelnek nők. Jó, tudom, a kereszténység bűnné alázta a vágyat - nem kezdettől: Szent Ágostontól származik a „libidó fatális kárhoztatása" (ahogy Hans Küng fogalmazza...). Ettől kezdve kapott bűnös (tehát ronda, ocsmány, rút) bélyeget a szexus, az erotika, sőt a pillantás is, de miért lett oly természetes, hogy ez az undorító érzékiség (az arra való csábítás) a nővel legyen azonos? Ezeknek a festőknek-szobrászoknak - sőt íróknak - nem volt szemük? Pláne mikor a szomszédjuk épp a szépség csodáit pingálta? Kicsit kilépve a kultúrtörténetből meg a szép-rút kánonból - mégiscsak furcsa ez a diszkrimináció. (Persze tudom, történelmi meg ideológiai ez a vakság. Csak cikizem a múltat.)

Na, és az öregség. A vénember eleve randa, utálatos, modellje az istentől elrugaszkodásnak. Persze itt is jobbára csak a nők szenvednek: boszorkányok, undorító sárkányok, halálhozó javasasszonyok. Égnek a máglyán. Kicsit olyan ez, mintha a vénség csúfsága csak őket sújtaná. Jóllehet vannak öregemberek is bibircsókos orral (Ghirlandaio), gyér hajzattal, csontvázkarral - de valahogy megbocsáthatóan. És ritkábban. Az öregség is bűn? Egyáltalán, ami csúnya, az bűnös is? Akárcsak Hollywoodban: a gengsztert, az alattomos gyilkost már film elején megismered egzaltált mozgásáról, rémes arcáról - csak a szofisztikált filmekben csomagolják az aljasságot szépségbe. Dramaturgiailag azért, hogy némi spéttel vedd csak észre, hogy a csodanő maga a sátán. De azért itt is felismerhető a rút lélek... Csapdásított logika ez („ami csúnya, az bűnös") - hát nem tudom.

Csak azért idegesít ez a közlemény, mert jelenünkben most épp fiatalságkultusz dúl, mindenki fiatal akar lenni (maradni), operáltat, úgy divatozik, reggel nem mutatja magát, félhomályban már mindegy - tudjuk. Mert az öregség - na jó, nem nagy bűn, de bújjon el. Á, hagyjuk.

A szadista, kínzós, poklos, torzszülött jelenetek ábrázolatait kihagyom. Nem tudom miért, de nem bírom, pl. mikor nyúzzák az áldozatról a bőrt, Ecónál van belőle dosztig. Grünewald et Co., Memling - gondolom, a kezdődő anatómiatudománynak jól jött a trancsír (elevenen), egyébként meg lásd vallásháborúk, parasztháború meg általában háborúk. Szóval itt lapozok. Viszont nézem a frenológiát - ez egy tan, miszerint az arcformából a lélekre, karakterre lehet következtetni. Itt vannak pl. az állatokra hasonlító fiziognómiák - hoppá, megint felismerni vélem egy mai találmány ősét: valamelyik arckutató mondja, hogy a vastag ajkak butaságról árulkodnak. Na tessék, van, aki százezreket ad ki Botoxra (ajkak feltöltése), biztos nem olvasta ezt a középkori-reneszánsz arc-jellem korrelációt. Persze ha netán belebotlana, azért nem hagyná abba. Különben se nekik írta Eco ezt a történetet... Tudom. Csak úgy eszembe jutott a történelem grimasza kapcsán.

A könyv felépítése viszont zseniális. Csak látszatra kronologikus, egy-egy téma - pl. betegség, elátkozott rútak, kísértés, lidérc - kapcsán nemcsak középkori meg romantikus ábrázolatokat mutat, hanem pop-art rajzokat, filmképeket is idéz (Frankensteint, Ozt meg Coppola Drakuláját). Bosch (képrészlet) mellett egy mai punk fotója. Vérbeli posztmodern. (Még nem múlt el? Nekem azt mondták, hogy hagyjam a fenébe a pm-et, már lejárt lemez...) Szóval összevissza kanyarog a művtöriben, amitől oldódik egy kicsit az unalom. (De hogy Chaim Soutine Mészárszéke hogy kerül ide, azt csak sejtem. Tévedésből talán.) De a giccs fejezetért (politikai giccs is van benne...) mindent megbocsátok: itt pl. az Arnolfini házaspár viaszrekonstrukciója is szerepel (az eredeti kép tükre lakber üzletekben már régóta kedvelt újgazdag cucc). És a mai rút fejezetet - vele a könyvet - Velázquez Vallecasi gyermek c. képe, valamint Italo Calvino szövege zárja. Szuper.

Viszont hiába keresem a rút esztétikáját. Biztos rossz helyen, mert ez itt történelemkönyv, sőt spéci művtöri képeskönyv, de akkor is... Van egy olyan fejezet, ahol a romantika felfedezi a csúnyát és annak érdekességét, csakhogy nekem eddig erről mindig valami esztétikai problémát, a modernizmus előjátékát kellett énekelnem az iskolában, vagyis hogy a ronda meg a rémes mint társadalomkritika került be a kánon melletti ellenkánonba. Ezernyolcszázig a művészetben „csak a szépre emlékezem" volt a sláger, ekkor azonban megjelent a „hogy mik vannak?"-szerű körülnézés - mondjuk, Baudelaire-től Picassóig. Nemcsak a kurvákra, csőlakókra, adósok börtönére gondolok, de fel lettek fedezve a vasalónők is (Degas), hazatért frontharcosok (láb és kéz nélkül: Dix, Grosz), vagyis mintha egy másik világ került volna be a művészetbe. Vannak is ilyen képek meg szövegek, naná, hogy vannak, a könyv lexikális része majdnem tökéletes. (Igaz, többségében olaszokat mutat be, de megértjük, szeretjük Ecót, a dolog oké.) De hogy ez a másik világ milyen esztétikai törvények szerint építkezett, hogy pl. a naturalizmus milyen veszélyekkel járt, és hogy a melodráma hogy alakult át, mit hozott az irónia (pl. Schielénél), az csak akkor olvasható, ha nagyon erőlködsz, és hozzálapozol néhány más könyvet is. Eco nagyon szereti kiteregetni egy-egy téma összes látványos borzalmát - akkor is, ha harmadrangú (pincéből előrángatott) festőről van szó, a teljesség a mániája. Pedig az csapda, abból nemigen lesz tendenciaelemzés meg esztétikai kalauz, inkább kuriózum, azaz szépen illusztrált könyv. Mindegy, tényleg szép a könyv - a gyűjtemény is, a könyvészeti kiállítás is (drága is), egy idő után azonban elfárad a szem, és a gondolattalanság nagyon le tud lombozni. Ami ezúttal fáj. Mert amennyire szellemesek Umberto Eco esszéi, kultúrkritikai írásai, interjúi, egyáltalán amilyen izgalmas az Eco-jelenség, annyira uncsi ez a képhalmaz, ez a kultúrtörténeti sivatag.

Eltúlzom a dolgot, mintha a könyvből lépnék ki (minden rémes...). Vagyis igazságtalan vagyok. Mert pl. a romantika kapcsán szó esik a fenségesről meg a rútról - a kettő fura rokonságáról -, meg hogy a csúf érdekes lesz, a furcsa foglalja el a szép helyét. Schlegeltől van egypár idézet, Rosenkranz felsorolja, hogy mi mindennek kell bekerülnie a művészetbe, meg hogy a fenséges és a rút valahol rokonok. És ha ebbe még a groteszk, sőt az abszurd is beleszólna, ill. a könyv ezek keresztkötéseit is elemezné, örülhetnék. (Utalások vannak ilyesmire, esztétikai vizsgálatukra nem kerül sor. (Kafka micsoda kvázikomikus apparátust mozgat, Mrozek, sőt Beckett sem érthető meg a fojtogató mosoly nélkül. (És vulgo: akasztófahumor, cinikus vigasztalás.) Mindegy - az ember ne akarjon mindent. Elég annyi - amivel a könyv zárul -, hogy az avantgárd megújította a fenséges művészi felhasználhatóságát. Ami végre mégiscsak izgalmas elméleti kérdés, ha szemtelenkedni akarnék, most nagy piros pontot kapna ez a kétkilós könyv. Annál is inkább, mert ezt a könyvet Eco mint szerkesztő jegyezte - akkor is, ha ez a trükk nem vehető teljesen komolyan, vagy ha kacsintgató eufemizmus, elméleti ügyekben mégiscsak korlátolt felelősségű vállalkozásra céloz. Vagyis tudja, hogy a Nagy Elmélet ezúttal be van zárva a kamrába. Nézelődünk. Művelődünk. És az nem is kevés.

A rútság története. Szerkesztette Umberto Eco. Fordította Sajó Tamás. Európa Könyvkiadó, 448 oldal, 8900 forint.