Standeisky Éva
„Forradalmunkat dolgozó embertársaink javára fordítani csak akkor áll módunkban, ha emberségességről, igazságosságról és tisztességünkről teszünk tanúságot."
(Szűnjenek meg a népítéletek. Népszava, 1956. november 1.)
Kik is nevezhetők 1956-ban baloldaliaknak? Felfogásuk miben tért el másokétól? Mit jelentett baloldalinak lenni az október 23. utáni hirtelen és átláthatatlan változások napjaiban?
Ötvenhatban a hagyományos politikai megosztás értelmében a baloldalhoz sorolhatók az alapvetően a munkásérdekek képviseletére hivatkozó szociáldemokraták, a reformokat, megújulást szorgalmazó kommunisták, valamint az ideológiájukat a parasztságra és az abból származó értelmiségre építő népi radikálisok.
Nem sorolom a baloldalhoz a kommunista diktatúra irányítóit és sztalinista, rákosista híveit, akiket a forradalom a perifériára lökött.
A feléledő múlt és a baloldali
pártok megosztottsága
A forradalom 1956-ban a szó eredeti értelme szerint revolutio volt, visszatérés a félbemaradotthoz, a megszakítotthoz.
A baloldaliak közül a kommunista reformerek zöme a Nagy Imre-érát, az 1953 nyara és 1955 tavasza közötti úgynevezett „új szakaszt" kívánta folytatni, a tervutasításos gazdálkodáson alapuló, a marxista-leninista ideológiával legitimált pártállami rendszert szerette volna humanizálni és gazdaságilag prosperálóvá tenni. A diktatúra megújítóinak hívei víziójukat „demokratikus szocializmusnak" hitték. Lehetetlenre vállalkoztak, amikor a demokrácia és a diktatúra összeegyeztethetőségével próbálkoztak, ami azonban nem kisebbíti vállalkozásuk heroizmusát. Gondolataikkal fellazították a teljes kommunista hatalomátvétel - 1948-1950 - óta bénult társadalmat, 1956 nyarától a forradalom kitöréséig pedig a közélet legaktívabb és legharcosabb szereplői voltak.
Az 1948 óta a kommunista párt, a Magyar Dolgozók Pártjának tagjaivá váló, illetve az abból kizárt, párt nélküli szociáldemokraták és a Nemzeti Parasztpártba tömörülő népiek a fordulat évei (1947-49) előtti politikájukhoz szerettek volna visszatérni. Ez azért sem volt könnyű, mert ehhez túl kellett jutniuk megosztottságukon, amely alapvetően a kommunista hatalmi manipuláció következménye volt.
A második világháború utáni években az egyeduralomra törő kommunisták fokozatosan magukhoz láncolták a két baloldali pártból - a szociáldemokrata pártból és a parasztpártból - azokat, akik erre hajlandónak mutatkoztak, akik pedig erre nem voltak kaphatók - zömükben a centrum és jobbszárny tagjai -, ellehetetlenültek, sokan közülük börtönbe is kerültek. A forradalom alatt újjáalakuló szociáldemokrata párt nem fogadta vissza kollaboránsait. A parasztpárt engedékenyebb volt, bár vezető posztokra nem kerülhettek olyanok, akik lepaktáltak a kommunistákkal.
Az egykori koalíciós pártok forradalom alatti politikai-közéleti megjelenését és újjászerveződését nehezítették az 1956. nyári, őszi történések, amikor a kommunista vezetés, amelynek élén 1956 júliusától Rákosi helyett Gerő Ernő állt, kísérletet tett korábbi pártszövetségesei aktivizálására. Gerőék az irányításuk alatt álló két állampárti képződmény, a Hazafias Népfront és az általuk bekebelezett, elszürkített szakszervezeti mozgalom életre galvanizálásában szántak szerepet a megbízhatónak vélt - a kommunista hatalomátvétel során elsorvasztott, felszámolt pártjuk balszárnyához tartozó - kisgazda, parasztpárti és szociáldemokrata politikusoknak, értelmiségieknek.
A kommunista vezetés az ellenségnek tekintett, centristának és jobboldalinak bélyegzett hajdani koalíciós partnerei zömét 1956 őszére szabadon engedte. (A pártok újjáalakulásának lehetősége nem került szóba.)
A kommunista párt vezetőinek viszonylagos engedékenysége kényszerűségből fakadt: a szovjetunióbeli enyhülés és a párt belső megosztottsága miatt erőszakos megoldás nem jöhetett szóba. A magyarországi enyhülés a kezdeményezőknek, Gerőnek és híveinek ártott leginkább: a visszahívott közszereplők, akik felszámolt pártjaik balszárnyához tartoztak, az első adódó alkalommal, az október 23-át követő napokban szembefordultak Gerőékkel, s a hatalomba újra visszavett Nagy Imréhez és híveihez csatlakoztak, akik iránt viszont egykori koalíciós partnereik centrumának és jobbszárnyának tagjai voltak bizalmatlanok mindaddig, amíg a kommunista miniszterelnök nem szakított az egypártrendszerrel és a birodalmi függéssel.
Gerőéknek nem sikerült megnyerniük a legtekintélyesebb szociáldemokrata politikust, a börtönből 1954 végén kiengedett Kéthly Annát, s nem voltak eredményesebbek a „pártellenzékiek", Nagy Imre hívei sem, akik szintén 1956 augusztusában próbálták felvenni Kéthlyvel a kapcsolatot. Az 1948-as pártfelszámolás előtt a szociáldemokrata párt balszárnyához tartozó Marosán György ellenben, akit Kéthlyék a kommunisták kiszolgálása miatt árulónak tartottak, s aki szintén évekig ült Rákosiék börtönében, elfogadta a kommunisták felkérését: 1956 júliusában tagja lett a kommunista párt legfőbb irányító testületének, a Politikai Bizottságnak, s miniszterelnök-helyettessé is kinevezték.
A forradalom alatt a hatalom szétesésével, elolvadásával az egykori koalíciós pártok újjáalakulása elől látszólag minden akadály elhárult. Szerveződésüket valójában lassították a közvetlen demokrácia életképesnek tűnő intézményei (a települési és területi, valamint a munkahelyi és a hivatásrendi forradalmi szervek), valamint saját belső ellentéteik és megosztottságuk.
A megtisztuló, önkritikus kommunista pártnak és a vele szoros ideológiai rokonságot mutató parasztpártnak nem volt széles társadalmi beágyazottsága, annak ellenére, hogy a látszat mást mutat: e két párt politikusai, értelmiségijei uralták ugyanis a médiát.
Különösen a szociáldemokraták találtak ötvenhatban nehezen magukra. Eredetét és tömegbázisát tekintve ez a párt állt legközelebb a kommunista párthoz, a hatalom megragadásának módjáról azonban eltért a két párt felfogása. A szociáldemokraták többségének következetes internacionalizmusa az erősödő nacionalizmus évszázadában, a 20. században hátránynak bizonyult.
Ötvenhat sokszínűsége, nemritkán kaotikus viszonyai, a korabeli szervezési, kapcsolattartási nehézségek, az országos szervek alakulásának nehézkessége, elhúzódása a szociáldemokrata párt sorsának alakulásával is illusztrálható. A vidéki szociáldemokraták előbbre tartottak az önszervezésben nehézkesebb fővárosiaknál. Magukra voltak utalva; pártközpont, központi irányvonal hiányában csak az általuk értelmezett, megélt (párt)múltból indulhattak ki. Vezetőik az esetek többségében az egykori párt 1948 után mellőzött tagjai lettek, akik pártjukat általában 1945 és 1948 közötti nevén, Szociáldemokrata Pártként élesztették újjá, például Győrben, Tatabányán, Szekszárdon, Kaposváron, Keszthelyen, Szolnokon, Debrecenben, Békéscsabán, Szegeden, Salgótarjánban és Gyöngyösön.
Pécsett az 1890-ben alakult párt eredeti elnevezését felújító Magyarországi Szociáldemokrata Párt alakult, Nyíregyházán ezt és a jelző nélküli Szociáldemokrata Párt elnevezést egyaránt használták.
Miskolcon, Ózdon, Egerben, Szombathelyen viszont a központhoz hasonlóan többnyire a Magyar Szociáldemokrata Párt elnevezés volt használatos.1
Az egriek kiáltványukban jóléti társadalom megteremtését, a gyülekezési és sajtószabadság kivívását, az általános, titkos választójog, valamint az egyesülési és a sztrájkjog biztosítását tűzték célul.2
A nyíregyházi szociáldemokraták nem léptek volna többé koalícióra a kommunistákkal.3 Abban reménykedtek, hogy az ország vezető pártjává válhatnak. „A magántulajdon hívei vagyunk", „mindenki demokráciáját akarjuk", „egészséges, tiszta demokráciát" - deklarálták újjáalakulásukkor.
A Szabolcs-Szatmár megyei szociáldemokraták november 1-jei nagygyűlésének szónoka a párt helyét a jobb és a bal között jelölte ki. Kijelentette: „nekünk Nyugat felé kell orientálódni, s nem Kelet felé, mert őket már túlhaladtuk."4
A párt jobbszárnyához sorolható Udvaros István győri szociáldemokrata vezető a magyar nemzeti érdekek méltó képviselőjeként jelenítette meg pártját: „Legfőbb kötelességünknek tartjuk ápolni azt az erőt, amely hazánk függetlenségét, semlegességét és demokratikus berendezéseit megvalósítja és biztosítja. Igazság, egyenlőség, testvériség, függetlenség és szeretet hirdetése mellett ezeknek gyakorlása is szükséges ahhoz, hogy minél gyorsabban felépíthessük azt a hazát, amely magyar és a miénk" - írta,5 s ezzel lényegében a nemzeti érdekeket a pártérdekek elé helyezte.
A szociáldemokraták a forradalom alatt erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy ne lehessen kapcsolatba hozni őket a lejáratódott kommunistákkal. Szombathelyen még az is szóba került, hogy ne használják a kommunista hatalomátvétel óta egyértelműen a kommunistákhoz kötődő, rossz felhangúvá vált „elvtárs" megszólítást.6
Kelemen Gyula, a szociáldemokrata párt országos főtitkára a forradalom alatt elhatárolta pártját a jobb- és baloldali szélsőségektől.7 Nem szocializmusról beszélt, hanem a szocializmus pozitív vívmányainak megőrzését tartotta fontosnak. Az eljövendő szabad választásokon legnagyobb politikai sikert a Mindszenty bíboros támogatását élvező pártnak jósolt, a szociáldemokrata pártot e párt legerősebb ellenfelének vélte.8
Kéthly Anna a Szocialista Internacionálé irodájának bécsi ülésén szólt arról, hogy Nagy Imre kényszerűen döntött a polgári demokrácia mellett, s a kommunista pártnak a szabad választásokon egy-két százalékos eredményt tartott valószínűnek.9
Szocializmus- és demokráciafelfogások ötvenhatban
Mi lett ötvenhatban a félreértett, hamis útra vitt szocializmussal? Közelebb került-e az eszme a realitásokhoz, vagy csak a bemutatkozásra, a különféle értelmezések újbóli felszínre kerülésére jutott idő?10
Az 1956-os forradalom rövidre szabott ideje során a megdöntött kommunista diktatúra egyenlősítő ideológiájának hatása nem tűnt el egyik napról a másikra, mint ahogy a demokráciáról vallott elképzelések sem korszerűsödhettek az elnyomás évei alatt. Korszerűtlen és deformált eszméket kellett volna azon hirtelenjében a forradalom szereplőinek felújítaniuk, helyreigazítaniuk, megtisztítaniuk, ami rövid távon békés viszonyok között is lehetetlen feladat.
A forradalom idején a lakosság zöme demokratikus Magyarországot kívánt. A „demokrácia" gyűjtőfogalom volt, amelybe bárki beleérthette a neki kedvére valót. E szóhoz szorosan kötődött egy másik, szintén sokféleképpen értelmezhető fogalom: a „szocializmus", amelynek jelentésváltozatai közül a következő vonatkoztatható leginkább 1956-ra: „a szélesebb tömegek, az alsóbb rétegek anyagi viszonyainak megjavítására irányuló, tisztázatlan elvi alapokon álló törekvések összefoglaló neve".11
Az emberek többsége igenelte a nyugati típusú demokráciát, ugyanakkor ellenszenvesnek tartotta az egyenlőtlenséget, a „kizsákmányolást", mintha ezek nem is a polgári demokráciák velejárói lettek volna, s a vagyoni és társadalmi különbségeket jelentősen mérséklő, „igazságos" politikai és gazdasági rendszerben szeretett volna élni. A Horthy-korszakot gyűléseken, követelésekben, publicisztikai írásokban senki sem kívánta vissza, ami azonban nem jelenti egyúttal azt is, hogy a magántulajdont felszámoló szocialista társadalmi rend lett volna a kívánatos. A fennmaradt ellentmondásos és bizonytalanságról tanúskodó dokumentumok sokkal inkább társadalmi igazságosság, szociális biztonság iránti vágyat sejtetnek: nem politikai, hanem erkölcsi kívánalmakat fogalmaznak meg, amelyek az emberek akkori felfogása szerint a „jó" kapitalizmusban éppúgy teljesíthetők, mint a „jó" szocializmusban.
Az 1956. október 23-a utáni hetekben megjelent a magántulajdonon, a piaci versenyen és a polgári szabadságjogokon alapuló társadalom iránti igény, amely - nemegyszer esetlegesen és látszólag logikátlanul - szocialista, szocialisztikus kívánalmakkal keveredett. Ötvenhat szereplői nem egy esetben a demokrácia szinonimájaként hivatkoztak a szocializmusra, de amit követeltek - parlamentarizmus, nyilvánosság, vagyonbiztonság, vállalkozási szabadság stb. -, a polgári társadalmak jellemzői voltak.
A forradalom követelései között gyakran szerepelnek egymást kizáró pontok: osztályharc nélküli magyar szocializmus,12 parlamentarizmus, szabadságjogok, a magántulajdon elismerése, ugyanakkor a kapitalista piacgazdaság elutasítása. Ez utóbbin a követeléspontok megfogalmazói főként a korszerűtlen gazdasági struktúrájú Horthy-rendszert értették, a háború utáni nyugati tőkés viszonyokról az elzártság miatt vajmi kevés információjuk volt.
A röplapokon nemritkán olvasható, hogy az emberek elutasítják a nagybirtok és a nagytőke korábbi uralmát. A földosztás alapvetően demokratikus követelés, s a nagytőke szociális szempontú korlátozása, megadóztatása is belefér a polgári demokrácia kritériumai közé. A tőkekoncentrációból eredő hátrányok eltüntetésére azonban csak a gazdag, jóléti társadalmak, a civil hagyományokon alapuló, önkorlátozó polgári demokráciák képesek.
„A magántulajdonnak hívei vagyunk. Annak a magántulajdonnak, amely a dolgozó népet nem zsákmányolja ki. Gyárakat nagytőkéseknek vissza nem adunk!" - deklarálták Szabolcs-Szatmár megye szociáldemokratái.13 Vajon hány nagytőkés követelte vissza a gyárát október 23-a után? Nem tudunk ilyenről. Vajon meddig terjedt a kizsákmányolást kizáró magántulajdon határa? A dokumentumok erről sem igen szólnak.
Az 1956-os forradalomban nem volt világos, hogy az emberek mit is értenek szocializmuson, illetve sokan sokféleképpen értették a szocializmust. Éppúgy lehetett szocialista a párton belüli ellenzéki vagy a népi mozgalom híve, mint a pártjától megfosztott szociáldemokrata, vagy aki a nyugati demokráciák polgárosult szocialista pártjait tekintette mintának. A szocializmus fogalma azonban nem vesztette el polgár- és kapitalizmusellenes jelentését, és áttételesen benne foglaltatott az 1945 előtti magyarországi rendszer elutasítása is.
A szocialista eszmék iránti rokonszenvnek több magyarázata is lehetséges. Egyrészt 1956-ban sokan még emlékeztek az 1945 előtti idők negatívumaira, másrészt a szovjet típusú diktatúrának 1956-ban még nem sikerült kitörölni a közgondolkodásból a szociáldemokrata hagyományt, amelyet sokan a szocializmussal azonosítottak.
Ma már nincs eléggé a köztudatban, hogy a második világháború utáni tizenkét évben, így a forradalom alatt is a társadalom jelentős része számára ellenszenves volt a nyilas diktatúrába torkolló, mély társadalmi egyenlőtlenséggel terhelt, manipuláló klerikális-nacionalista - korabeli szóhasználattal: keresztény-nemzeti - ideológiával áthatott „uram-bátyám"-világ, az avítt és anakronisztikus Horthy-rendszer. 1956 őszén még sokan éltek azok közül, akik saját bőrükön tapasztalták meg, hogy mit jelentett benne élni: ellenszenvüknek olykor hangot is adtak forradalmi követeléspontjaikban.
A Horthy-korszakban induló, majd az 1945 után folytatódó modernizációt, mindenekelőtt a szegénysorsúak értelmiségivé válását elősegítő, a nép művelődését támogató állami intézkedéseket sokan a szocializmus felé mutató lehetőségnek tekintették. Az önkéntes szövetkezeti mozgalom és a munkásellenőrzés melletti hatalmi kiállás is növelte - 1945-46-ban mindenképpen - a szocializmus iránti illúziókat.
1956-ban számosan valamiféle absztrakt és igazságos, magyar és kommunistamentes szocializmusban reménykedtek.
Szociáldemokratizmus
A forradalom első napjaiban a kommunista reformer lázadók eszméi hatottak leginkább, de már ekkor megjelentek a hazai szakszervezeti, szociáldemokrata hagyományokból táplálkozó szocialista elképzelések.
A megosztott, szétzilált szociáldemokraták Kéthly Anna-féle szárnya, amely 1956-ban a legnépszerűbb volt, valamiféle köztes megoldást pártolt: a szociálisan érzékeny piacgazdaságot szerette volna ötvözni a parlamentáris alapokon nyugvó munkáspárti hegemóniával, ami kizárt volna mindenfajta önkényt, rendőrállamiságot. Ezek az elképzelések a hazai szociáldemokrata mozgalomban hosszú évtizedes hagyományokra nyúltak vissza, és az SZDP 1948-as megszüntetése - a Magyar Dolgozók Pártjába való beolvasztása - ellenére sem tűntek el végleg, bár a kommunista párt és a belügyi szervek továbbra is üldözték a nyugati típusú szocializmusra utaló nézeteket. Ezek éledtek fel a forradalom idején: Budapesten vontatottan és ellentmondásosan, vidéken inkább személyekhez kötődően. A forradalmi bizottságok élére került egykori szociáldemokraták magukra voltak utalva: a helyi tradíciókhoz kapcsolódtak, s az SZDP újjászerveződésének nehézségei és a kaotikus viszonyok miatt nélkülözték a központi iránymutatást. Zömük az 1947, 1948 után félreállított helyi szociáldemokrata politikusok - kommunista szóhasználatban: a „jobboldali szociáldemokraták" - közül került ki, akikre elsősorban nem egykori párthovatartozásuk, hanem ismertségük és megbecsültségük miatt esett a helyiek választása, hasonlóan az egykori kisgazdapártiakhoz és más pártbeliekhez.
A szociáldemokraták,
a kommunisták és a népiek
demokratikus nacionalizmusa
A szociáldemokraták két alkalommal is némi engedményt tettek a nacionalizmusnak: 1939-ben, amikor nevükből elhagyták az internacionalizmusra utaló „magyarországi" előtagot, és 1956 októberének végén, amikor Magyar Szociáldemokrata Pártként alakultak újjá, bár programcikkében Kéthly Anna, a párt elnöke az 1945 utáni pártelnevezést használta, s az egyes kerületek - például a II. kerület és Kispest - ragaszkodtak a Szociáldemokrata Párt elnevezéshez.
A szociáldemokraták forradalom alatti nemzetfelfogása a polgári nemzetállamokra jellemző demokratikus nacionalizmusra emlékeztetett, s nem volt populista, antiliberális jellege, szemben a népiek és a nemzeti kommunisták antikapitalista nacionalizmusával.
A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szociáldemokraták pártjukat a nemzeti összefogás legfőbb szorgalmazójának és biztosítójának látták, láttatták, amely mindig „az egész nép, a nemzet érdekeit" képviselte. Propagandaszempontból is ésszerűnek tűnő nemzeti retorikájuk beleillett a korszellembe, s egyáltalán nem csengett hamisan.14
A szociáldemokrata pártra is hatott a mindenkori közhangulat, így a nacionalizmus erősödése is, ami politikai célú megkülönböztetéshez - ne szépítsünk -, faji diszkriminációhoz vezetett. 1939 után alapvetően a zsidótörvények hatására váltották le a vezető posztokról zsidó származású tisztségviselőiket, az ötvenhatos forradalom idején pedig a párt vezetői november 2-i ülésükön maguk döntöttek úgy, hogy a tömegek antiszemita érzelmeitől tartva, taktikai megfontolásból nem jelölnek zsidó származású minisztert Nagy Imre koalíciós kormányába.15
A szélsőséges, kirekesztő nacionalizmus azonban idegen volt a szociáldemokratáktól. A forradalom idején előforduló, elsősorban a zsidó származású egykori kommunista politikusok és funkcionáriusok elleni szóbeli és tettleges atrocitások, valamint egyes zsidó eredetű forradalmi bizottsági vezetőkkel szembeni idegenkedés nem ideológiai-politikai csoportosulásokhoz, hanem a tömegek és egyes személyek megnyilvánulásaihoz köthető.
Veszprémben Lóránd Imre, az egykori szociáldemokrata, a forradalmi bizottság elnöke az erősödő antiszemita közhangulat miatt volt kénytelen lemondani posztjáról.16
A szombathelyi szociáldemokraták gyűlésén az egyik felszólaló társai nevében jelentette ki, hogy csak „magyar emberek" politikai irányítását fogadják el. Minden jelenlevő értette a kódolt beszédet: zsidó származású vezetők többé nem kívánatosak.17
A kommunisták közül az antisztalinisták egy részét érintette meg a nacionalizmus. Ők voltak azok, akik már 1953 nyarán Nagy Imre mellé álltak, s a forradalom napjaiban is Nagy Imrét támogatták. A polgári környezetből jövő, többnyire zsidó származású kommunisták zöme mentes maradt a túlfűtött nemzeti érzelmektől. Őket a közös ellenség, a sztalinista, rákosista diktatúra elleni indulat közelítette 1954-től a „nemzeti kommunistákhoz" és Rákosi ellenfeléhez, Nagy Imréhez, s vitte egy táborba a baloldali népiekkel. A nacionalista kommunisták igazi szellemi rokonai a kommunista párttal szövetkező parasztpárt túlfűtött nacionalistái voltak.
*
Az a baloldali, aki a szabadság, az igazságosság és a szolidaritás híve? Ezzel a három fogalommal nem csupán a baloldal jellemezhető, mint ahogy a túlhajtott nemzeti érzés, a más nemzetek érdekeit felfogni képtelen sovinizmus is előfordulhat a jobb- és a baloldalon egyaránt.
A szabadságigény és a szociális igazságosság kívánalma közötti megbomló egyensúly egyaránt krízishez vezethet jobboldaliaknál és baloldaliaknál.
Ötvenhatban a baloldali gondolkozásúak - hasonlóan a jobboldaliakhoz - a múltból, múltjukból éltek. A demokrácia végletes megbicsaklása - 1946 - óta eltelt tíz év kevés volt ahhoz, hogy kitörölje a kommunista hatalomátvétel előtti idők emlékeit. A politikailag legéletképesebbnek mutatkozó két politikai erő, mai szóhasználattal a szocialista szociáldemokraták és szintén korunkhoz igazított fogalommal a konzervatív kisgazdapártiak a forradalom napjaiban mérséklőnek, józannak mutatkoztak. Magyarországon ötvenhatban két sok évtizedes és viszontagságos múltra visszatekintő párt, a kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt testesítette meg legtisztább formában a magyarországi demokratikus jobb- és baloldalt.
A forradalom leverésével a valamenynyi régi és új politikai-közéleti csoportosulásra jellemző pezsgésnek hirtelen vége szakadt. A múltnyomokból nehéz következtetni a lezárt út folytatására. A rendszerváltások tapasztalatai azt mutatják, hogy az átalakulás kezdeti, forrongó szakaszában dominánsnak tűnő eszme a forradalmas idők elmúltával, a konszolidáció folyamán elenyészik.
Valószínűsíthető csupán, hogy az 1957 elején a nyugati vérkeringésbe esetleg újra bekapcsolódó Magyarországon a piacgazdaságon alapuló társadalmak eszmei pluralizmusa érvényesült volna egymással versengő baloldali és jobboldali pártokkal.
„Az [1956-os] események torlódásában [...] elmerült az a kifejezés, amely oly gyakorta hangzott el nyáron, a »szocialista demokrácia«..."
(Szabó Zoltán: A hetedik napon [Gyurgyák János-Kenedi János: Válság-idők, szedelőzködő idők, ítéletidők. Válogatás Szabó Zoltán írásaiból. 217-306.] Századvég, 1987. 4-5. sz. 296.)
„[Az 1956-os forradalomban] a szociáldemokrácia - a szociáldemokrata eszmék és személyiségek - a párton belül történtektől függetlenül is az események középpontjába került.
(Kovács András: A magyar szociáldemokrácia és az 1956-os forradalom. In Kőrösi Zsuzsanna-Tóth Pál Péter: Pártok 1956. Válogatás 1956-os pártvezetők visszaemlékezéseiből. Budapest, 1997, 1956-os Intézet. 188.)
A Táncsics Alapítvány és a Friedrich Ebert Stiftung Ötvenhat mint a baloldal öröksége című budapesti konferenciáján 2007. október 20-án elhangzott előadás bővített változata.
Jegyzetek
1 Vida István (szerk.): 1956 és a politikai pártok. Válogatott dokumentumok. Budapest, 1998, MTA Jelenkor-kutató Bizottság.
2 Dátum nélkül. 1956 plakátjai és röplapjai. 440.
3 A Szabolcs-Szatmár Népe 1956. november 2-i számából idézi Vida: i. m. 225.
4 Uo.
5 Udvaros István: Feltámadtunk! Győri Munkás, 1956. november 4. Idézi Vida: i. m. 260.
6 Vasi Hírlap, 1956. november 1. Idézi Vida: i. m. 206.
7 Feltámadtunk, újra élünk! Népszava, 1956. november 2.
8 Dalibor Soldatics jugoszláv nagykövet november 2-i jelentése. Idézi Vida: i. m. 234.
9 Kéthly Anna 1956. november 1-jei jelentését a magyarországi helyzetről a Szocialista Internacionálé bécsi irodájának az Osztrák Szocialista Párt Archívumából idézi Vida: i. m. 230-231.
10 A továbbiakban több helyen átveszem a Múltunk 2006/4. számában megjelent Eszmék az 1956-os forradalomban című írásom egyes részeit.
11 Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések kéziszótára. Budapest, 1995, Akadémiai. 748.
12 A Zrínyi Miklós Kör Intézőbizottsága elítélte a „gaz rémuralom osztályharcos ideológiáját". Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest (ÁBTL) III/1-4.
13 Nyilatkozatuk a megyei forradalmi szerv, a munkástanács rádiójában hangzott el október 31-én. Kenedi János (szerk.): A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23.-november 9. Budapest, 1989, Századvég-Nyilvánosság Klub. 312.
14 Barátsággal, összefogással. Északmagyarország, 1956. november 4. Idézi Vida: i. m. 259.
15 Kovács András: A magyar szociáldemokrácia és az 1956-os forradalom. In Kőrösi Zsuzsanna-Tóth Pál Péter: Pártok 1956. Válogatás 1956-os pártvezetők visszaemlékezéseiből. Budapest, 1997, 1956-os Intézet. 196.
16 Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban. In Rainer M. János-Standeisky Éva (szerk.): Évkönyv 2004, XII. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2004, 1956-os Intézet. 169-170.
17 Vasi Hírlap, 1956. november 1. Idézi Vida: i. m. 206.