Váli Dezső
1987 végén H. Máté barátom telefonált: tudtam-e, hogy zsidó vagyok? „Nem lehet tévedés, nagybátyád, Váli Béla író, színháztörténész (1858, Szabadka - 1896, Budapest) benne van a Magyar Zsidó Lexikonban, márpedig 1929-ben az erős antiszemitizmus miatt gondosan ellenőriztek minden adatot. A név után csillag van, vagyis kikeresztelkedett. Gondoltam én, hogy nem véletlenül fested évek óta azokat a zsidó temetőket!"
Egy percre elakadt a lélegzetem. Hívő katolikusként az antiszemitizmust már csak hitemből adódóan is megvetem. A zsidó kultúrához vonzódom, régi temetőikből fotókönyvet csináltam. Ahogy II. János Pál mondta: idősebb testvéreink. De közéjük tartozni?! Nem volt ellenemre, de minden elmozdult, amit addig megéltem. Ezt a különös lebegést narkósok élhetik meg.
Tudtam régi iratokról, fölkerestem rég nem látott kilencvenéves nagybátyámat, aki mosolygott, és megmutatta a keresztleveleket a 18. századból, egyébként hanák család. [„Csehül hanáci, cseh néptörzs Morvaországban. A H. erőteljes nép, saját dialektusuk szerint beszélnek. Szorgalmuk és munkásságuk által tűnnek ki szomszédaik közül, akikkel nem szívesen kötnek házasságot. Szenvedélyes muzsikusok és táncosok." Pallas Lexikon, 1884.]
Valitsek Antal kőműves tehát Morvaországból jött, 1796-ban házat vett Szabadkán. Szorgalmas ember, fia már kereskedő. Unokája jurátus, Kossuthot kíséri hajón Bécsbe 1848 márciusában (együtt Degré Alajossal, Szüts barátom dédapjával). Névmagyarítás, így ő 1862-től már Váli Béla; tőle ez a napló. 13 gyerek. Egyikük Dezső, orvos, Csáth Gézát is boncolta: az én nagyapám. Aki aztán a bácskai földbirtokot hátrahagyva 1919-ben a szerbek elől menekült asszonyával Budapestre, két vagon bútorral. Apámtól már csak két tárgyat örököltem, pecsétgyűrűjét és orosz hadifogolytáborból nekem írt intelmeit (hároméves voltam) - már sejthette, hogy meg fog halni. Anyácskám mindkettőt az érettségim alkalmából adta volna át. De hát én gyűrűt nem hordok. A levél pedig: egy esetleg tőlem idegen szellemi végrendelet súlyát cipelni egy életen át - inkább nem. A levelet azóta se láttam. Úgy tudom, elkallódott.
Tehát a keresztlevelekkel együtt került elő ez a dédapai napló, helyesebben memoár is. Kölcsönkértem egy napra, fénymásolat. Most le is fotóztam, 136 oldal. Megcsináltam a tartalomjegyzékét. A napló 32 fejezetre tagolódik. Kezdi a leírást a nagyszülőkkel, aztán passzusok a családtagokról. Foglalkozik az 1848-49-es eseményekkel, leír csatákat, győzelmeket és meneküléseket. Elmeséli, az összeomlás után hogyan menekül meg az osztrák kényszersorozástól. Hazatelepül Pestről, szerepe Szabadka város vezetésében, közgyűlések, 13 beszédének szövege. Egy fejezetben összefoglalja a város múltját, és megírja egy erdélyi utazását is.
A bemutatandó részletek kiválasztását szerkesztő barátomra bíztam. A teljes szöveg, tartalomjegyzékkel: www.deske.hu / C. NAPLÓ
emlékezések
írta
Váli Béla
Ezen naplómat ajánlom nőmnek, továbbá Mariska, Béla, Ilka, Emil, Ernő, Gyula, Dezső, Nina, Etel és Irén gyermekeimnek.
Családunk egyik ősi jellemvonása a józan vallásosság volt, mindannyian abban neveltettünk. Atyám fürge fiú lévén, Hoffbauer tanítója egy ízben Haraszti boltjába pénzt váltani küldötte. A fiú megtetszett Harasztinak, kinek éppen tanoncra volt szüksége, és kérdé, vajon volna-e kedve hozzá tanoncnak beállani. A fiú azt mondta, „nem bánom, ha atyám is beleegyezik". De öregatyánk, tudva, hogy a kereskedés megkezdéséhez pénz kell, csak nagy nehezen egyezett bele. Így tehát 4 évig inaskodott, 4 évig legénykedett atyám Haraszti kereskedésében, hol évi fizetéséből 200 frt.-t megtakarított. Evvel kellett boltot nyitnia, Villov kereskedését vette átal, jól gazdálkodott, összehúzta magát, még mellényt is varrt magának, éjjel-nappal boltjában lakott, biza az időben nem voltak a boltajtók még üveggel ellátva. Egy subája volt, mellyel takarózott, reggelre, ha a víz befagyott a fertályosban, vasrőffel verte be, s úgy mosdott. Hazajárt ebédre és vacsorára, fölöstökömöt pedig este vitt magával, hol puha, hol száraz kenyeret. Nélkülözött, mert a családi élet volt az eszményképe. A lányoknál fellépnie nem lehetett, mivel nem volt tisztességes munkája, de midőn egyszer anyám kívánta, hogy jönne el egyszer a bálba, noha az idő rövid volt, Csernetits szabót elhivatá, ki 48 óra alatt elkészítette a báli öltönyt, s anyám meglepetésére megjelent a bálban. Nemsokára egyek lettek, megértették egymást, s egy borús felhő sem zavarta meg házi békéjöket. Gyarapodtak, a környék lakói bizodalmát megnyerték, mert mindig a becsület volt az iránytűjük, amiben lehetett, nélkülöztek, de azért boldogok voltak, mert egymással megelégedtek. Összeszereztek lassanként két házat és 70 lánc földet, 100 kapa szőlőt, és szép kereskedéssel is bírtak. Ekkor atyám az isten segedelmét meg akarván hálálni, a szőlőben 1838-ban egy keresztet emelt, melynek felszentelési ünnepén számos barátai és szomszédai is megjelentek. Czorda apátplébános végezte a felszentelést. Reggelig mulattak, és mindvégig általános jókedv uralkodott a vendégek közt. Midőn hajnalban hazamentünk, Váli Gyuricskó egy görbe jegenyefát pillantott meg, s azt mondta, hogy erre felmászik, és lóbálja magát. Nem bírták lebeszélni, felmászott, de le is esett, de azért nem lett semmi baja, mert a homokon talpra esett. Ez idő óta a kereszt előtt húsvétkor és nagypénteken lámpa ég, s a környékbeliek oda járnak imádkozni. A kereszten e felirat áll: „Ki bennünket megváltán / Íme függ a keresztfán."
Pesten nyilvánosan végeztem a jogi 1. évet, a 2.-3. évet azonban privátim egy év alatt, hogy több időm legyen az életbe való tudományokat megtanulni, mert az iskolában csak keveset lehetett tanulni.
A megyegyűléseken Szentkirályit, Kossuthot, Széchenyit, Nyárit, Telekit hallani volt az egész ifjúság lelki öröme. A gyűlésben hallott egyes sentetiák felett a Pilvax kávéházban egész nap elbeszélgettünk. 12 frt. pengőt kaptam saját kívánatomra szüleimtől havonta élelemre. E summa kevés volt arra, hogy rendes fűtött szobám legyen, így hát a Pilvax volt az a médium és iskola, hol tanulni lehetett. E helyen a szabadelvűség ellen egy szó sem hallatszott, de ha ez történt, százan refutálták. Minden fiatalember szabadelvű volt, csak az öregebbekről nem lehetett bizonyosan tudni, hogy mily érzelműek. Ez volt az egész ország képe 846-ban.
Atyám szegény kőmíves fia lévén korán érezte, hogy a materiálizmus kora - mely a mostani kor - el fog jönni, kereskedővé lett, semmiből kezdett, mint legény annyira meggazdagodott, hogy mellényt is varrt magának. A fentebbi 12 pfrt. noha nekem Pesten havonként nem igen volt elég, mégsem kívánhattam szüleimtől többet, mivel akkor kezdték venni a szállási földeket, s én láttam, hogy ennyi is nehezükre esik vállalatuktól visszahúzni, vétek lett volna elnyomni a gyenge fát, hogy magasabbra nőhessen. Óh, boldog emlékek, midőn atyámmal egy ágyban feküdtünk, és hosszú téli órákon a karácsonyi dalokat énekeltük, atyám flantákolt és én gittároztam harmonicze, s szívből, minthogy akkor még semmi bú és bánat nem szomorította el szívünket. Eközben anyám az asztalnál varrni szokott, és néha könnyei csordultak le, ezek az öröm és megelégedés könnyei voltak.
Midőn oskoláimat bevégeztem, atyám jogi gyakorlatra Speletich ügyvédhez adott. Ezen ember sokak előtt rébus volt, én csak jó oldalait ismertem és tiszteltem, ő pedig engem szeretett, és mint a becsületesség példányát tisztelt. Ha ügyvédi dolgainkat elvégeztük, ő sokat tréfált, dohányoztunk, nevettünk, s végre politizáltunk. Speletich szabadelvű volt, s azért választottuk meg a pesti országgyűlésre 848-ban.
Szabadkán 846-ban két párt volt. A zsidók ez idő tájt hamis váltókkal grasszáltak, e környéken senki sem volt biztos, míg ő nyugszik, nem-e fognak valamely irodában nevére váltót hamisítani és hamis tanúkat tartani, kik ellene vallanak. Ezen emberek ügyvédje Macskovits Benczó volt, ki ellenében Speletich irodája állott szemben, védendő az ártatlanokat. Az egész városban nem volt egy ember sem, ki az egyik vagy másik párthoz ne tartozott volna. Ők kevesebben voltak, mint mi, és ügyünk tisztasága minden egyesnek dicsősége volt. Így történt, midőn István főherceg nádori helytartó tiszteletére polgári őrséget állítottunk fel, Speletich őrnagynak, én pedig segédtisztnek választattunk meg közakarattal. Speletich által jutottam 847. évi pozsonyi orsz. gyűléskor dr. Rédl Imre mellé segédnek. Én írtam s javítottam e magyar mágnás beszédjeit az ő kedve szerint, hej, bár az én kedven szerént alkothattam volna, hatalmasabbnak hittem volna magam Fülöp Lajos francia királynál. Volt tőle lakásom és 20 pfrt fizetésem, hazulról pedig nehány frt.-tal atyám pótolá ez összeget. A középsorsúakkal egyformán élhettem összehúzva. Különszobám volt, csak otthon volt alkalmam háborítatlanul éjjel-nappal tanulnom, minden percem el volt foglalva, nem annyira hivatalból, mint inkább saját kiképzésemmel. Míg mások sokan lakván egy szobában kártyáztak, addig én otthon magányosan olvasgattam. Rendesen reggel 8 órakor Princzipálisomhoz mentem, elvittem neki az orsz. gyűlési iratokat, elmondtam a képviselőházban tartott beszédeket, mivel ő a felsőházba járt, vele magyarul társalogtam; ez volt hivatásom. Ő conservativ, én liberális, így hát volt alkalmam együtt disputálni. Egyszer azt mondta: „Barátom, én nem lennék itt, ha a kormány engem nem fizetne." Lelkem elborult, hogy ilyenek a törvényhozók függetlenségi tekintetben. De nemsokára az idők megváltoztak; pár nap alatt eljött 1848. év március hava, midőn az olasz, párizsi és bécsi forradalom kiütött. Kossuth L. pesti követ azt indítványozta, hogy egy bizottság menjen Bécsbe a királyhoz, a független magyar minisztérium megadása végett. E bizottságot István nádor vezérelte, mi pozsonyi jurátusok mintegy 300-an, egy gőzösön szintén Bécsbe indultunk. Este érkeztünk meg. A bécsiek azt hitték, hogy mi az ő forradalmukat jöttünk segélyezni, örömittasan jöttek elébünk a Práterig, és fáklyákkal kísértek. De a belvárosban, mivel az ún. vörös torony kapuja be volt már zárva, nem mehettünk be, és így a Bárány vendéglőben szállásoltak el. Másnap az egyetemen jelen voltunk a 13-án elesettek temetésén, 14-én este nagyszerű menet volt Bécs utcáin, minden bécsi nemzetőr a fegyvertárból fegyvert kapott. Mi mint jurátusok, karddal lévén felfegyverkezve, végigvonultunk Bécs utcáin, az ablakokból a nők virágokat szórtak utainkra, magukon kívül voltak örömükben, „szabadság, egyenlőség és testvériség", az itt nem hallott jelszavak elmámorosították őket, és a lelkesedés határt nem ismert. Március 15. volt a határidő, midőn a király a magyar deputátiót fogadni fogja, mi már kora reggel összejöttünk őket a Burgba kísérendők, de ott a kíséretet nem eresztették be. 4 ágyú állott a kapuban, égő kanóccal a tüzérek kezeiben. Mi egy ideig a hivatalos bebocsátási engedélyt vártuk, azt sem tudtuk, mi történik benn a deputátióval. Egyszerre valaki elkiáltja magát: „megvan az engedély, előre!" Mi nekirohantunk a kapunak, s mire a tüzérek ezt észrevették, mi már benn voltunk a Burgban, hol néhány század huszár volt felállítva. Ezekkel mindjárt fraterizáltunk, ígérték, hogy ellenünk nem fognak harcolni. Mi pedig folyton „Éljen a királyt"-t kiáltottunk. A zaj és zsivaj sokáig tartott, mialatt a camarilla fejét vesztve tanácskozott. A király az ablaknál állott. V. Ferdinánd. Egyszerre csak kinyitotta az ablakot, és megadta a független magyar minisztériumot, s a banda a Hunyadi-marsot húzta. Mi azután megvártuk a deputátiónkat, Kossuthot szállására kísértük, hol ő egy hatalmas német beszédet intézett a bécsiekhez. Ha Kossuth vérengző ember lett volna, úgy borzasztó dolgok történtek volna Bécsben, de ő a békét és testvériséget hirdette. Kossuth dominált Bécs felett, őt nagyon megszerették, s így ölelkezve váltunk el egymástól, mindenki egy-egy emlékkel tért vissza Pozsonyba, hol Kossuth a „Zöld fa" vendéglő erkélyéről hirdette ki a magyar független minisztérium megadását, mely után véget nem akart érni az „éljen", s mámorba ringattuk magunkat, hogy vér nélkül szereztük meg szabadságunkat. Maga Széchenyi is, a legnagyobb magyar, egy országgyűlésen azt mondta: „Kalapot emelek Kossuth hazafisága és bátorsága előtt"; s én is láttam, hogy Kossuth nevének kiejtésekor meghajtá magát.
Óh, de nem így akarta a sors, hogy a magyar vér nélkül jusson szabadságához. A reactió megbánta az adott engedményeket, titkosan oda működött, hogy ezeket visszavehesse. Az első az volt, hogy a szerbeket reánk uszították. Ezek zúgolódni kezdtek, s a kapott fegyvereket ellenünk irányítani nem iszonyodtak. (Szt. Tamás, Becse, Kikinda.) A horvátokat is ellenünk használta a camarilla. Hogy később mi történt, azt a történelemből is láthatjuk bővebben.
Édes jó anyám!! Áldott legyen emléked, de jó voltál te irányomban. Te szültél, neveltél, és melegen szerettél. Ha az élet egyéb örömöket nem adott volna, ez elég lett volna nekem, mert a te szereteted betölté minden vágyamat, csókjaidtól szívem még ma sem hűlt ki. Áldott legyen emléked!
Hogy féltettél engem 848-iki forradalomban, valahányszor táborba kellett mennem; úgy összevissza csókolt, mintha utoljára látott volna, s midőn 49-ben császári katonának soroztak be, magán kívül volt. Atyám minden erőlködése dacára se bírt engem Szegeden kiszabadítani; volt neki leckéje, midőn hazament anyámtól - azért atyám őt is felhozta Pestre utánam. Haynauhoz mentek, midőn anyám meghallotta, hogy igen durván beszél másokhoz, atyámhoz fordulva mondá: „Jöjj, menjünk innen, én félek." Atyám ezután másutt tette meg a megszabadulásomra a lépéseket, mely egy hó múlva meg is történt.
1849. április vége felé Csurog ellen mentünk. Csurog hódolt Perczelnek, s mégis az átvonuló honvédekből hátramaradtakat legyilkolták. Ezt kellett megbosszulni. Néhány nap előtt vettük át a zalai mozgóktól a lőfegyvereket. Kováts tüzér főhadnagy vezérelte az 1. telep ágyút, Cintula, Pongrácz az egész sereget, én az 5. és 6. századát, a 3. zászlóaljunkat Kutrovits kapitány, az 1., 2., 4., 5. mozgó zászlóaljnak csak puskája lévén, ezek tartalékban voltak utánunk. A mi plankerjeink sebesen mentek, fejük felett repült keresztül a golyó, s közibénk csapott. A mi telepünk is jól működött. Ha valaki megsebesült, azt a kocsikra hátra vitettem. De mi azért „Éljen a magyar", „Éljen Kossuth" lelkes kiáltásokkal gyorsan nyomultunk előre. Az ellen megfutott, fegyverét s ruháit elhányva magától, hogy könnyebben menekülhessenek. Én 1/4 századomat öltöztettem fel cs. és kir. csajkás ruhával, de ezenkívül egy granárium babot és gabonát is otthagytak. A falut kipusztítottuk, és az ott maradt árulókat Czintula dandárnok főbe lövette a Tisza mellett. Nagy bátorításunkra szolgál az ostrom alatt Perczel, ki egy gőzösről Csurogot erősen rakétáztatta. Cirkálás közben egy barna szerb paraszt leányt fogott el századunk, lehet, hogy őt is főbe lőtte volna, ha én utat nem adok a továbbmenekülésre. A szegény leányt halálos félelem fogta el, úgy menekült. „falla gospodni ...ek van Bog plati" mondta ő.
Csurogóról éjjel Zsablyára indultunk. Itt már üres volt és elhagyott. Nagyon fáradtak voltunk, s azon helyen feküdtünk le, hol megállottunk, s csak reggelre kelve láttam, hogy egy szemétdomb tetején aludtam. Innen Káty-erdőre cognoscirozására küldetett ezredem. Én még ezen vidéken nem voltam, s nem is láttam oly sűrű erdőt, hogy több helyütt az embermagasságú bozóton karddal kellett utat vágnunk, embereim nem látták egymást, csak dobosom dobolása adta meg nékik az irányt, hogy hol vagyunk, voltak olyanok is, akik csak késő este bírtak kiigazodni az erdőből.
A tábort követő markotányosnő annyi volt, hogy minden hétben ki kellett toloncolni. Mozgó-tisztek uniformisa először szürke dolmány vörös hajtókával, 100 gombra, később kék posztó atilla arany zsinór, s fekete nadrág. A legénység, mivel az állam szegény volt, nem ruháztathatta fel, privát ruhájában volt, pedig 3 hó múlva de sok ruhát foglaltak el tőlünk az osztrákok, melyek az aradi vár piacán szabad ég alatt voltak felhalmozva, hát még a sok puska meg kard. (Aradon láttam beszélgetni Kossuthot Görgei fővezérrel, s pár órára reá Kossuth Törökországba menekült, Görgei pedig Világosra.)
Elleneink megerősödve támadólag léptek fel ellenünk. Egyszer Zsablya alatt a cüraszirok nagy pusztítást vittek volna köztünk, ha átjöhettek volna a hídon, melyre vásárhelyi Bercsényi százados elővigyázatból nádat hordatott, s midőn az ellen túlnyomó ereje megszalajtott bennünket, Bercsényi felgyújtotta a nádat, és így nem bírtak bennünket üldözni. Szerencsésen Csurogo alá jutottunk, hol rendbe szedtük magunkat. Nemsokára egészségi okból főhadnagyi rangomról lemondtam, s hadbíró-segédnek neveztettem ki. A magyar kormány ekkor már elvesztette a fejét, az oroszok 180.000 emberrel közeledtek felénk elnyomatásunkra.
...Majsán át éjjel megérkeztünk Szabadkára, szüleink nagy-nagy örömére, mert ezek felőlünk semmit sem tudtak. De nem maradhattam sokáig itthon békével. A császár emberei nem csak a nagy hazafiakat üldözték, bosszuló karja még a kisebbeket is utolérte. Mácskovits Benedek főkapitány okt. elején berendelt a térparancsnoksághoz és Moltke generális besorozott bennünket a cs. és kir. hadseregbe, a négy Antunovits kivételével, kik umtauglichnak találtattak: Czorda Félix, Zimony Miksa, Katkovits, Madea Matyi, Magyar Imre, Szusits Béla, Váli Béla, Kertész, Vojnits Ferdinánd, Balogh János és Szabó János. Szegedről kezdtük meg a gyaloglást Pest-Budára. Társaimat Bécsen át Olaszországba vitték, én és Vojnits Ferdinánd szuperarbitrirung útján kiszabadultunk, de én nem mertem hazajönni, mert a szerbek bosszúja ismét besorozott volna, hanem Pesten Heinrich vaskereskedésébe léptem be segédnek ápril végéig. Itt nem voltam gyanú alatt. Boltunk előtt hurcolták el társainkat rabláncon; Batthyányit, Szacsvárit stb. Pesten végezték ki, másokat vérig üldöztek, de én, az ipar fiatal csemetéje gyanú nélkül szemlélhettem a vasárus bolt üvegablakain, s magamban szidalmaztam a zsarnok hatalmát, Haynaut, „a vérszopó hiénát", a Camarilla aljas eszközét. April végén hazajöttem, s atyám a vaskereskedés felét nekem adta át. Pár év múlva annyira megáldotta szorgalmamat az ég, hogy előre menve nem találtam tanácsosnak elhagyni a boltot. A Bach absolutisticus kormánytól nem akartam hivatalt vállalni, szegény ember lévén, nem lévén más mód függetlenségemet s lelkiismeretem tisztaságát megőrizni, mint hogy kereskedő maradtam. (...)
A világosi fegyverletétel után halálos csend lett. Három embernek sem volt szabad összegyűlni, a politia kémkedett és kereste a rebelliseket ott is, ahol nem voltak. Sok szenvedett ártatlanul, a legjobb hazafikat üldözték, s minden magyar kaputos gyanú alatt állott. Szávits Moritz, hogy a gyanút elhárítsa magáról, midőn a Lénárd szállásán keresték a zsandárok, ő a határon gatyában árkot ásott, s a mellette elmenők fel sem vették. Leleményes volt a magyar nép, midőn Budára transzportáltak bennünket 49-ben, Félegyházán a magyarok biztattak, hogy hagyjuk el a transzportot, s ők majd elbújtatnak. De mi megköszöntük, és továbbmentünk. A nemzet vezérei részint kivégeztettek, részint külföldre menekültek vagy a pusztában rejtőztek el. Ez a halálos csend 85-ig tartott, midőn a háború kiütött, s a nép „éljen Garibaldi" refrénű harci dalokat énekelt. Mindenütt dalárdák alakultak, így nálunk is alakított egyet Frankl gymn. igazgató. Pesten magyar viseletet kezdettek hordani, s a vidék is lelkesen vette fel levetett nemzeti öltönyt. Szabadkán e magyaros mozgalom vezére Czorda Bódog volt. A császár névnapján [elhagyták] a szokásos kivilágítást, azt hozván fel, hogy nem tudták. Rácz kapitány és Flatt „ország fejedelmi biztos" eltiltotta az utcán a dalárdások éneklését. Szt. Quentin Pál generális és Vojvoda Szabadkára jött a dolgok állását kipuhatolni. Mi Mukics János vezérlete alatt mentünk hozzá kérni, hogy a Vojvodinát töröljék el, és csatoljanak vissza a magyar anyahazánkhoz. Az akkoriban keletkező magyar academia palotájára lelkesen folytak az aláírások, hogy a kormány lássa, miként mi szívvel-lélekkel magyarok vagyunk. Midőn Sokcsevits generális és az akkori Vojvoda a Vojvodina eltörlése ügyében hivatalosan jött Szabadkára, minden házon, sőt még a távoli szállásokon is nagy nemzeti zászlók lobogtak, míg szerb zászló alig volt néhány. A bunyevácok vetélkedtek a magyarokkal a szerbek gyűlöletében, s midőn a generális a színházban a határtalan magyar lelkesedést látta, akkor megígérte, hogy a magyar dicső lelkesedésnek nem bír ellentállani, s ajánlani fogja Őfelségének a Vojvodina eltörlését. A kormány mégis habozott, a Camarilla élt és működött. Czordát nemsokára elfogták és Josefstadtba hurcolták, midőn a községtanácsból kijöttem vele. Többen vártuk a befogást, a kormány előbbi engedékenysége tehát csak lép volt, hogy a passzivitásban levők lépjenek ki, s azután befogassanak. De a magyarok géniusza újra megjelent. Ausztria és Franciaország háborúba keveredett, a magyar megint szabadabban lélegzett, Czordát hazaeresztették, s mi számos kocsival mentünk elébe. Ezen fogadtatás és fogsága vetette meg az alapját az ő követté választásának és népszerűségének. A provisorium alatt városi képviselőknek a kormány által kinevezettek között állt Czorda Bódog, Mukits Muki, Markovits Laci, Váli Béla, Sztojánovits, Szép dr. Minthogy politikailag semmi jót kieszközölni nem volt szabad, de társadalmi úton több jót tehettünk, Flatt biztos elnöklete alatt létesítettünk: 2 kisdedóvodát, promenádot, a palicsi fürdő emeletes házat, parkot, 1/2 városi erdőt újra ültettünk, több külvárosi iskolát alapítottunk, továbbá tervbe volt véve a kisgymn. naggyá való átalakítása, a közlegelő széleit betelepítni új lakókkal, az alfölt vasút társasággal az indóház közelsége végett az alkudozásokat megkezdettük, az utakat klinkerezni akartuk, az utcák gázzal kivilágítását megkezdtük 150 lánggal, a régi posta utca is promenád föld alatti csatornát kapott, a város jövedelmét fokoztuk, a gymn. részére a Széchenyi-ösztöndíjat megállapítottuk, a király, Deák, Széchenyi olajfestményű képét megrendeltük. De az olasz háború elnyomására is megszavaztatott Flatt 40.000 frt.-t, midőn mi az obtyinával nem voltunk jelen.
(...)