Dragomán György
Ahogy bementem a tornaterembe a vastag bordó posztóval lefüggönyözött szavazófülkébe a borítékkal és az ellenőrzőmmel a kezemben, alig bírtam ki kacagás nélkül, mert eszembe jutott, hogy mit mondott édesapa, amikor megmondtam neki, hogy nem mehetek el mégse vele vasárnap hajnalban az ócskapiacra, mert kötelező az iskolába menni, hogy részt vegyek a referendumon, szóval édesapa azt mondta, hogy szart se ér az egész, legjobban tenném, ha szépen letolnám a gatyámat, és odakakálnék a szavazófülke padlójára, és aztán a cédulával kitörölném a seggem, és aztán betenném a borítékba, és azt dobnám bele az urnába, hogy tudják meg, hogy mit gondolok a hülye referendumukról, de anya ettől nagyon haragos lett, és azt mondta, hogy apa vigyázhatna a szájára, jobban meggondolhatná, hogy milyen marhaságokat beszél előttem, mert ha sok ilyet mond, akkor ne csodálkozzon, ha majd egyszer a Duna-csatornánál találja magát, de ezen édesapa csak nevetett, és azt mondta, hogy képzeljem el a szavazatszámláló bizottság elnökét, hogy mekkora szarba lesz, amikor majd kinyitja a borítékomat, és ezen úgy kacagott, hogy muszáj volt nekem is vele kacagni, és amikor bementem a fülkébe, akkor is ez jutott eszembe, szinte láttam is magam előtt az igazgató elvtárs kövér arcát, azt, ahogy az egész feje olyan vörös lesz a haragtól, mint a zászló, de aztán megláttam Gagarin elvtárs életnagyságú fényképét, fel volt szépen kasírozva a szavazófülke hátsó falára, a fehér békegalambok közé, amelyikekre a világ sok-sok nyelvén azt írták fel, hogy béke, nem tudtam még rendesen olvasni, de azt azért még én is ki tudtam olvasni, hogy pax meg paz meg pacse, és mindegyik békegalamb egy-egy kis ágacskát vitt a szájában, úgy, minthogyha fészket akartak volna rakni, pedig a galambok nem is tudnak rendesen fészket rakni, mert csak azt tudják mondani, hogy tudom, tudom, tudom, de Gagarin elvtárs pont olyan büszkén állt ott a sisakjával a kezében, mint mindig, és muszáj volt odanyúlnom és megérintenem a sisakot, elöl azt az átlátszó részt, tudtam, hogy csak kartonból van, de mégis meg kellett fogjam, mert én nagyon szerettem Gagarin elvtársat, amiért olyan bátran felrepült az űrbe, hogy lehozza onnan nekünk a népek barátságát, és amikor az első iskolai napon példaképet kellett választani, én Gagarin elvtársat választottam, és a tanító néni nagyon megdicsért, és mondta, hogy nagyon jól választottam, mert Gagarin elvtárs igazi hős, aki nagyon, de nagyon sokat tett a békéért és a népek barátságáért, és megkérdezte tőlem, hogy mit szeretek Gagarin elvtársban a legjobban, és én mondtam, hogy legjobban a sisakját, azt, hogy olyan kerek, de mégis ki lehet látni belőle ott az üvegen, és a tanító néni mondta, hogy igen, és ha Gagarin elvtárs az iskolánkba látogatna, akkor biztos, hogy megengedné, hogy felvegyem a sisakját, de akkor Ferike jelentkezett, és mondta, hogy ő úgy tudja, hogy Gagarin elvtárs már nem él, mert az óvodában tanulták, hogy életét vesztette egy repülőgép-szerencsétlenségben, de a tanító néni erre azt mondta, hogy az nem számít, mert a szelleme az velünk van, és a szívünkben örökké élni fog. Ahogy megérintettem a sisakot, éreztem is, hogy megdobban a szívem, és akkor isten bizony, úgy láttam, hogy Gagarin elvtárs életnagyságú kartonpapír arca megmozdul, és Gagarin elvtárs rám kacsint az életnagyságú kartonpapír szemével, de tudtam, hogy ez nem igaz, ezt csak képzelem, inkább kinyitottam a borítékot, hogy kivegyem szépen belőle a szavazólapomat, és megint a tanító néni jutott eszembe, az, amikor azelőtt való csütörtökön, a diavetítés után felkapcsolta a villanyt, és fellépett a katedrára, és ránk nézett, aztán nagyon hangosan azt mondta, hogy nem az a kérdés, hogy fagylalt vagy csokoládé, nem az a kérdés, hogy málnaszörp vagy baracknektár, még csak nem is az a kérdés, hogy székelytánc vagy romántánc, nem, nem, a fő kérdés, az egyetlen igazi kérdés mindig is az lesz, hogy béke vagy háború. Itt elhallgatott, úgy, minthogyha tényleg valami kérdést tett volna fel, és azt várta volna, hogy valaki jelentkezzen, és megmondja a választ, de senki se jelentkezett, úgyhogy a tanító néni tovább folytatta, azt mondta, hogy sokak szerint mi, kis elsősök nem vagyunk elég érettek a békeharcra, nem vagyunk elég nagyok ahhoz, hogy felfogjuk, hogy a békeharc pontosan azt jelenti, hogy megértjük, hogy minden egyes cselekedetünk, minden egyes döntésünk, minden egyes választásunk arról szól, hogy mit akarunk, azt, hogy béke legyen vagy azt, hogy háború, amikor nem tanuljuk meg szóról szóra felmondani az olvasmányt, akkor nemcsak magunkkal tolunk ki, hanem a háború útján teszünk előre egy kicsi lépést, és sok kicsi sokra megy, és ha nem vigyázunk, a végén mi is úgy kutathatunk majd a romok között élelem után, mint azok a szegény gyerekek, akiket a diafilmen láttunk, és nem tudjuk, mennyire szerencsések vagyunk, hogy most vasárnap megadatik nekünk, hogy közvetlenül is választhassunk a béke és a háború között, mert tudjuk meg, hogy gyereknépszavazás lesz, referendum, amin majd az egész világnak megmutathatjuk, hogy Románia Szocialista Köztársaság iskolásai mind-mind a békét választották, nem véletlenül dolgozik olyan fáradhatatlanul a pártfőtitkár elvtárs a békéért, hiszen mindnyájan tudjuk szépen a mondókát: Ne mündrim ku tot cse facse Csáuseszku pentru pácse (kb. Szívünk büszkeségtől dagad, Csauseszku békét farag), és az a lényeg, hogy vasárnap reggel hatkor nyitnak a szavazófülkék a tornateremben, háromnegyed hatra mindenki legyen ott, hat óra öt percre végezni kell az egésszel, azért, hogy a mi iskolánk legyen az első a megyében, minekünk, kis elsősöknek is szavazni kell, ne féljünk, nem nehéz, annyi az egész, hogy be kell jelölni a szavazólapon, hogy melyiket akarjuk, nem kell aggódni, nem számít, hogy nem tudunk olvasni, oda lesz szépen rajzolva a kicsi kockák mellé egy békegalamb meg egy géppisztoly, tegyük szépen oda a jelet a galamb mellé, de ikszet rajzoljunk, ne keresztet, ennyi az egész, ennyit igazán megtehetünk mi is a békéért, na és ahogy kivettem a szavazólapot a borítékból, láttam, hogy tényleg úgy volt, ahogy a tanító néni mondta, felül középen rá volt pecsételve a lapra a haza címere, és alá oda volt írva egy pár soros szöveg, de azt nem tudtam elolvasni, de még ha el tudtam volna, akkor se biztos, hogy értettem volna, mert románul volt, de a lapra legalul tényleg oda volt rajzolva két kicsi kocka, és egyik fölött galamb volt, a másik fölött meg egy olyan görbe táras géppisztoly, amilyennel a katonák szoktak járőrözni, és akkor az jutott eszembe, hogy igazából a háborúra is nyugodtan szavazhatnék, nem tudná meg soha senki, hogy én voltam, aztán szépen letettem a szavazólapot az iskolapadra, ami oda volt beállítva a szavazófülkébe, és megfogtam a fekete filctollat, amelyik egy damillal volt odakötve a padhoz, mert be akartam ikszelni szépen a békét, na de akkor megint felnéztem Gagarin elvtársra, és megint úgy láttam, hogy rám kacsintott, de ezt csak egy pillanatig gondoltam, mert ahogy jobban megnéztem, hát mindjárt észrevettem, hogy egyáltalán nem is kacsintott, hanem valaki összefirkálta, pontosan azzal a fekete filctollal, amivel szavazni kellett volna, egy nagy galambszart rajzoltak az arcára, úgy, minthogyha a feje fölött szálló egyik békegalamb szemen szarta volna, és akkor láttam, hogy az összes békegalamb alá szarokat rajzolt valaki, úgy, mintha röptükben összevissza szarták volna szegény Gagarin elvtársnak az egyenruháját meg az arcát, de még a sisakját is, és amikor én ezt megláttam, éreztem, hogy elönt a harag, majdnem olyan dühös lettem, mint amikor a kistestvérem véletlenül letépte a falról a Gojkó Mitics-poszteremet, hogy úgy kettészakadt, hogy soha többet nem lehetett megragasztani, és tudtam, hogy nem tehetek mást, muszáj lesz legalább megpróbáljam helyrehozni ezt a hibát, muszáj lesz megmentsem valahogy szegény Gagarin elvtársat. Gyorsan elővettem a zsebkendőmet, és megnyálaztam, és felmásztam a pad tetejére, és elkezdtem letörölni vele a galambszart szegény Gagarin elvtársnak a szeméről, de a filctoll már megszáradt és nagyon nehezen jött csak le, hiába dörzsöltem tiszta erőből, és akkor kint megszólalt valaki, hogy mi a francot csinálok már, hogy ennyi idő alatt nem bírtam azt a rohadt kockát beikszelni ott a galamb alatt, mindjárt bejön, és úgy seggbe rúg, hogy elszállok én is, mint egy békegalamb, és erre én mondtam, hogy mindjárt megyek, egy pillanat, és megint ráköptem a zsebkendőre, és még jobban dörzsölni kezdtem Gagarin elvtársnak az arcát, és már majdnem egészen ledörzsöltem róla a rajzolt galambszart, de ahogy csimpaszkodtam, valahogy ráléphettem a filctollra, és az elcsúszhatott a bakancsom talpa alatt, mert megcsúsztam, és nekiestem Gagarin elvtársnak és a szavazófülke falának, és az egész deszkalap megmozdult, és hiába próbáltam megkapaszkodni, már késő volt, mert a szavazófüle fala dőlni kezdett, és akkor éreztem, hogy zuhanunk mind a ketten Gagarin elvtárssal, és a békegalambok is velünk zuhantak, valahogy mintha lassítva estem volna, egyenesen a szavazóbizottság felé repültem, és láttam, hogy az Igazgató elvtárs felpattan, és vörös arccal azt kiáltja, hogy ez meg mi a lófasz, cse pulá kálululj, de akkor már a deszkalap rajta Gagarin elvtárssal ledöntötte a nemzeti színű szalaggal átkötött szavazóurnát, és ahogy én fejjel előre ráestem az urnára, a doboz kettéhasadt, és a szavazólapok mint kiestek, ott kavarogtak körülöttünk a levegőben, a sok kis iksszel és sok kis nyomtatott géppisztollyal és galambbal, és éreztem, hogy én most nagyon bevertem a fejem, minden zúgott és hullámzott és kavargott, és a békegalambok azt turbékolták bent a fejemben, hogy tudom tudom tudom, és a kicsi géppisztolyok is minthogyha kerepeltek volna, hogy tak-tak-tak-tak-tak, és az volt az utolsó gondolatom, hogy nem is szavaztam, nem is választottam, egyáltalán semmit se ikszeltem be, és akkor most ettől vajon tényleg háború lesz?