Spiró György
Reggel hétre jött értem a barátnőnk. Szemerkélt a szeptemberi eső, bepréseltem magam a Fiat-ötszázas anyósülésére. Barátnőnk fecsegett, igyekeztem nem odafigyelni. Erőszakos volt, levakarhatatlan, a szakmája is nyomulós, újságíró. Törleszkedett, fontoskodott, evés közben csámcsogott, az egész lényében volt valami csámcsogás; a szerelmem is undorodott tőle, panaszolta, hogy simogatja, puszilgatja, biztos leszbikus, mondta a szerelmem, mégis órákig tudott smúzolni vele, és a költözéshez is odarendelte. Barátnőnk a csuklóján és a nyakán sikertelen öngyilkosságok nyomait viselte, a szülei nem jöttek vissza Auschwitzból, távoli rokonoknál nevelkedett, testvére nem volt.
A Moszkva térnél majdnem belénk jött egy kocsi, barátnőnk megijedt, félrerántotta a kormányt, de nem lett baj. Befordultunk a Csaba utcába, és akkor megláttam a nénit.
A néni tőlünk balra, a közértnél lépett le a járdáról, átlósan igyekezett a templom felé, nem nézett se jobbra, se balra, a fejét csuklya takarta, és láttam, hogy el fogjuk ütni. Barátnőnk nem látta, nem fékezett, nem rántotta el a kormányt. Lassan haladtunk, mégis tudtam, hogy eltrafáljuk. Tarthatott az egész másfél másodpercig, nem volt időm, hogy megszólaljak, mégis olyan volt, mintha nagyon hosszú, lassított filmet néznék.
El fogjuk ütni, el fogjuk ütni, el fogjuk ütni - és elütöttük.
Úgy esett a hűtőre, mint egy nagy, fekete madár, egy pillanatra a teljes szélvédőt eltakarta. A kocsi az ütközéstől egy jobboldalt parkoló kocsinak ütközött, a szélvédő kivilágosodott, a néni nem volt sehol. Barátnőnk hülyén ült a volánnál, fogalma sem volt, mi történt.
Kipattantam az ülésből, és a kocsit hátulról megkerülve, nehogy meglássam, ami a néniből maradt, berohantam az utca túloldalán a közértbe, telefont kértem, hátravezettek, felhívtam a mentőket és a rendőrséget, aztán visszamentem a kocsihoz.
Addigra valakik felsegítették a nénit, és a templom előtti járdán egy padra ültették. A néni sápadtan ült, kicsit vérzett a homloka, más nem látszott rajta. Barátnőnk állt a pad mellett, halkan jajveszékelt. Fellélegeztem.
A járókelők szétoszlottak, ott maradtunk hárman. A néni értelmesen válaszolgatott, a vizet megitta, igen, bevásárolt és a templomba indult. Kérdeztem, hívjam-e fel a családját, legyintett, ilyenkor nincsenek otthon.
Él, nem kellett a széttrancsírozott hulláját látnom, micsoda mázli.
Először a helyszínelő érkezett meg, leparkolt, a kocsira csak rápillantott, a féknyomot, ami nem volt, noha az esőben látszott volna még, nem nézte meg.
Barátnőnk nem tudott mit mondani, én meséltem el, mi történt. Csúszott a keramit, és a néni úgy lépett le, hogy nem nézett körül.
A helyszínelő, középkorú, gusztustalan pasas, a fejét ingatta. Igen, így szokták, de a bal sávba lépett le a néni, ez a baj, lett volna idő meglátni, ezért azt javasolja, hogy valljuk azt: jött szembe egy kocsi, mögüle bukkant ki a néni; egyezzünk meg egymás közt, milyen márkájú a szembejövő autó. Barátnőnk nem értette, én már tudtam: a helyszínelő le fog feküdni vele. A helyszínelő felvette az adatokat, barátnőnk telefonszámát is elkérte, aztán elhajtott.
Háromnegyed óra múlva érkeztek meg a mentők, addigra barátnőnk felhívta a közértből a szerelmemet, hogy késünk.
A mentők tanácstalanul ácsorogtak a padnál, a nénit nem vizsgálták meg, tanakodtak, aztán mégis úgy döntöttek, hogy elviszik. A néni a támogatásukkal fel tudott állni, betuszkolták a mentőbe, elmentek.
A Fiat hűtője jobboldalt benyomódott, de működött. Kilenc után értünk fel a hegyre.
Ott már pakoltak.
Barátnőnk izgatottan mesélni kezdte a szenzációt.
Szerelmemet bosszantotta, hogy gázoltunk, mert nagyobb dolog, mint az, hogy ő költözik. A költözéshez kiöltözött: fekete, magas nyakú pulóver meg hosszú, sötétszürke, saját színéből finoman és ferdén csíkozott szövetszoknya volt rajta, jól álltak neki a szeme alatti fekete karikák, és még karcsúbb lett, mint valaha. Három nappal előbb halt meg a nagymamája, még el se temették.
Kedves néni volt a nagymama, mindig hozott nekem süteményt és teát. Úgy volt, hogy a szerelmemmel költözik az új, kétszobás lakásba, de belehalt az izgalmakba.
Izgalom pedig akadt: szerelmem és a húga összeveszett az örökségen. Abban nagy nehezen megegyeztek, hogy a Buda környéki ház a húgé lesz, a lakást pedig kisebbre cserélik, az lesz a szerelmemé és a nagymamáé, és a különbözeten osztoznak, de az összegen összevesztek, össze is verekedtek, a szerelmem hasba rugdosta a négy hónapos terhes húgát, a férje választotta szét őket. Én nem voltam jelen, a szerelmem mesélte büszkén.
Nem láttam az új lakást, ahová a szerelmem immár egyedül, vagyis a kutyával fog költözni, de tudtam, hogy az is jó helyen van; nem gondoltam még akkor, hogy a szerelmem bosszúból akar minél kevesebb készpénzen osztozni a húgával, és ez fontosabb, mint az, hogy miből fizeti a rezsijét.
Körbejártam a kifosztott lakásban. Hatalmas szobák stílbútorokkal Buda legjobb helyén. Óriási összeget adtak érte talán maszekok, talán állami hivatalnokok, vagy mindkettők. Szerelmem apja orvos, anyja tanár volt, egymás után haltak meg aránylag fiatalon, én már nem ismertem őket.
A tapéta pár helyen letépve, a konnektorok következetesen végig kitépve. Szerelmem gonosz vigyorral mondta: fél éjszaka szaggatta őket kifele. Nem mondtam, hogy fölöslegesen fáradt, az új lakók úgyis felújítják.
Szerettem volna beszélni vele, elhidegültünk az utóbbi időben, illetve ő tőlem, talán az izgalmak, de ott volt a barátnőnk, a költöztetők, az új tulajdonos kikent felesége is befutott, a kutya torkaszakadtából üvöltött, és a szerelmem megkért, vigyem el sétálni.
Rácsatoltam a pórázt, kimentünk a kapun. A puli megnyugodott, abbahagyta a vinnyogást, nem látszott, hogy egyik halott gazdáját gyászolná, engem ismert, vígan pisilgetett, ahogy körbejártunk a hegyoldalban.
Mire visszaértünk, már minden be volt pakolva. A szerelmem éppen beszállt a teherautóba. Nem köszönt el tőlem, nem mondta meg az új címét, nem mondta meg az új telefonszámát. A teherautó elpöfögött a szerelmemmel és a kutyával, álltam, a mellkasomba görcs állt.
Barátnőnk beült a romos Fiatba, sietett a szerkesztőségbe. Ő biztosan tudja az új telefonszámát és a címét, gondoltam, még ma elmegy hozzá fecsegni. Csak engem kellett lerázni: szerelmem azt hiszi, hogy a régi életének én maradtam az egyetlen tanúja, meg kell szabadulnia tőlem.
Gyalog indultam lefelé a hegyről.
Télen tanúskodni hívtak az Andrássy útra. Barátnőnk már ott ült a padon az ügyvéddel. Tőlük tudtam meg, hogy a néni belehalt. A kórházban nem állapították meg, hogy sorozat-bordatörése lett, hazaengedték, és amikor kiderült, már késő volt.
Az ügyvéd ugyanazt a verziót adta elő, amit a helyszínelő, aki tényleg lefeküdt barátnőnkkel még aznap: szembejött egy kisteherautó, mögüle lépett ki a néni, a rendszámát nem láttam. Ezt is vallottam. Barátnőnket fölmentették. Nemsokára végleg öngyilkos lett, de nem ezért.