Tokai András
Noo-wan Nose szingapúri költő verseiből
Lehet, halálom hasonlatos lesz
ahhoz, ahogy ma pirkadatkor
egy álmom véget ért.
Fátyolos, lassú kitűnés
lesz a képből, talán
mint ime most, leírásakor
a páracseppes rizspapíron
(szederfaháncs-papíron?)
lassan szétkúszó tintafoltok.
Milyen nyelven írhatta Noo-wan
a sok eltűnőben lévő földi nyelv közül,
melyiken kérdezhette súgva
alvó feleségét, s a megszámlálhatatlan
sok többi földi halandót,
vagy netán őket, kik a rizspapírban,
tintában, írásban, szóban,
a lassan fölszálló párákban lakoznak,
avagy az egymásban tükröződő
vízi és égi Napban?
Noo-wan hegyen lakott. Hallani vélte:
a zsúfolt kikötő mögül,
a megmaradt utolsó szirtek egyikéről
emberi hangon, de érthetetlenül
valamit bőg egy fóka-hím.
Ami fekete volt az imént,
mind zöld lesz. Ó, színek!
Van a hajnal-fölhasadásnak egy
rövid pillanata,
amikor az ócska bádog-
ereszek, a macskajárók
pléh oldalsínei
valami mélységesen szomorú
és fenséges,
ónsúlyú szürkeizzás
állapotába jutnak,
mint az a kalapált,
ritka ezüstkoporsó -
mint Pszuszennészé vagy egy
titokzatos Atilláé,
mély vízbe, mély sziklasírba,
magas égbe
örökre beboltozott tetemeikkel.
Hogy ott aztán még több sziget van,
hogy ott még nagyobb mezők?
Hogy a párálló égi vizeken túl,
ahonnan erre gördül
a rózsaszín,
hogy ott majd megtalálom
a tágasságot, mit lenn a földön hiába kerestem?