Mező Ferenc
(Meglepetések helyett)
Mikor még botrányosan szeretkeztünk
az erdőben, megleptek vagy ők lepődtek meg,
a bokrok közé tévedt, holtra vált család,
már csak ágyban, párnák közt,
a jól bevált misszionárius pózban,
egy régi szerelem eleven kísértetei -
s fekszünk ernyedten, mint a holtak.
(Séta)
A magány árvaházában hangtalan üvöltök,
sokan vagyunk itt egyedül, a dadák: Párkák,
koszlott konyhában cigiznek, feketéznek,
unjuk magunkat, a másikat, az így-úgy
magányosokat az unalom köti össze,
mint kiskölyköket a sétáltató zsinór,
kapaszkodunk, hogy ne dőljünk ki a sorból,
hideg sárban tapos a talpunk,
fejünk fölött izzik a Nap,
izzadok, fázom, szomjazom,
GYERE ÉRTEM!
(Álom)
Sétapálcám markolata
egy kék szegélyű, nagy, fehér
műanyag cumi.
(Massza)
Nem hallom, nem látom,
átvergődök rajta, de mint a massza rám ragad,
megtör, butít, őszít, örömöm kínlódásra váltja,
fényképek kártyavára, elromlott óra bőröm
koptatta imaszíja, lemerült mobilba némult üzenet,
egy kattanással lomtárba hulló törölt fájl,
a Léthé forró meg hideg vize reggel a zuhanyból -
annyira nem fáj.
Az öregúr árnyéka az őszi park betonösvényére vetül,
visszatáncol egy nyári éjszakába,
fekete az az éjszaka, mint az úr kalapja,
a Holdat felhő, kutató kezét a szoknya takarja,
értő zenész, finoman pengeti a test húrjait,
a lány szájjal hajol fölébe, szemhéja mögött
csillagok robbannak az égre.
Most alkonyodik, éber álmából megtér,
hosszúra nyúlik a kalapos árnyék,
s a doktor vöröskeresztes cégérére feszül,
balek lator: üdve elvész
a régi asszonyok őszülő ölében,
sántikál az avarban, fityulás női ördögök
majd másképp kezelik a sötét kapu mögött.
In memoriam Ingmar Bergman
(Folytatás)
A lakoma után egyre nyúltak a napok,
mint a lepény tésztája, míg tüzes kőre rakják,
a tékozló, a jó fiú irigy pillantásait sértetten viszonozta,
szitkokat mormolva kerülgették egymást,
a gyűlölet csöndjéből kihallatszott fogcsikorgatásuk,
ha apjuk előtt a vacsoránál kényszeredetten mosolyogtak
a mécses libbenő fényében gyilkossá torzult a vigyor,
keserű kút, sötétlett az öreg tekintete,
káváján billegve birkóztak egymással és a falattal.
„Döfjem le a bátyám, künn a juhoknál a mezőn,
aztán az üres hodályban akasszam fel magam,
vagy várjak, míg apánk civódásunkat megunja,
mindkettőnket elűz, és új fiakat nemz szolgálóleánnyal?!"
(A kezdet)
„Ha a kegyelem beteljesülne is, Atyám lazuló ölelése,
a lakoma hűlő ízei, a pillanatra békülő testvérrel
pocsolya tükrében összecsúszó arcunk homályos emléke
a szokott borzalomban örökre gyötörne."
Szédelegve hallgatta ártányok csámcsogását,
közéjük ájult, fájdalmánál erősebb volt az éhe,
moslékot lefetyelt, elharapott verőeréből
vályúba folyt a vére.