Lackfi János

Igen és nem

Lehunyt szemmel

fél fogsort villantó

üdvözült mosollyal

hamiskás ezüst-bajusszal

siklani víz alatt mint a fókák

nincs közegellenállás

mint mikor olló hersegve

a csomagolópapírt hasítja

úgy nyílik szét és cipzározódik

is össze rögtön a víz

a tengelye körül pörögve

távolodó kuglibábu-formára

esztergált selymes test nyomán

Nem parton vonszolódva

mellkason hasfalon

dülleszkedve

nem laposkúszásban

csonkolt végtagnyi úszókkal

a talajt döfödve

nem szinuszgörbe gyanánt

tohonya hintaszékként

csuszkorálni előre

míg kásás gyöngy-takony

fröccsen a bajszod alól

és hájad csattog a jégen

Szent képlékenység

Patétikus költemény

az Előszezon versblog

fiataljainak köszöntésére

Öt feleségem lesz, mondja,

és ujjain számlálva már sorolja is,

nem ötéves a srác, hanem huszonöt,

övé az összes nő, és mind gyönyörű,

ha nem is mind az övé, de majdnem,

ha nem is mind gyönyörű, de majdnem.

És mind másért vonzó, hűtlenségnek nem

minősül, ha az egyiknek szeméért elhagyjuk

a másiknak fülét, hogy aztán elpihenjünk

egy harmadiknak hajában, netán egy

negyediknek agylebenyén.

Magunkévá tenni a világ

összes nőjét, ez a dolgunk, és közben sírni,

hogy egyik sem áll szóba velünk,

pedig ez sem igaz, csak majdnem.

Úgy szívni a cigarettát, mint víz alatt

bujkáló kurucok nádszálon a levegőt,

mintha a csikket át akarnánk

szippantani fejünk túlfelére,

hogy fordított tarkólövésként

robbanjon ki belőlünk.

Csókolni sörösüveg száját,

ezt a borostyán jegygyűrűt,

hűségünk jeléül,

töltse ki testünk üregeit a sör

zsibbasztó, borostyán teste,

mely foszforos orvosi folyadékként

átvilágít bőrünkön éjszaka.

Úgy járni az utcán, hülyére venni

és kung-fu-császárként hülyére verni

minden szembejövő

kisnyugdíjast, de fel is támasztani

rögtön, ruhájukat leporolgatni,

szájon át lélegeztetni mindet,

életüket nyaki ütőerükön át elmélyült

szeretettel szívni ki, köpni tovább.

Lenni zokogó szent, virgonc pávián,

tömeggyilkos, szarszippantó és

konyhás néni, nyakkendős yuppie

és soha szét nem hulló,

szélben szóródó méhraj,

lenni vasúti sín,

mely vágtat mozdulatlan,

lenni habkönnyű bürök,

mely kemény, fás száron

cövekként áll a talajban.

Lenni kő, papír, olló,

eszterlánc, lenni cérna,

lenni egyszerre minden,

vagy majdnem minden

ó, fiatalság,

szent képlékenység!

Örökké

Megy a lovag, megy a lovag,

Lehagy taligást, gyalogat,

Várost, falut elhagyogat,

Tapos márgát és agyogat.

Megy a lovag, megy a lovag,

Míg megpillant egy ablokat,

Alatta gazdátlan lovat,

Mely kváderkövet nyalogat.

Hát elkésett, ráfarogatt,

Nem nyer kebleket, farokat,

Káromkodhat, hogy kárhozat,

Bizony csekély az áthozat!

Szól: „A dáma nem válogat,

Nem én adok alá lovat,

Levágnám a fél karomat,

Csak kapnám el a baromat!"

Ám az a ló csak farogatt,

Festettek néki farokat,

Így a lovag ott várogat

Évszázadot vagy háromat.

Közben a vár már lerohad,

Nézegetik, mint várromat,

Kiszárítják az árokat,

Bevezetik az áromat.

Ő meg csak egyre hajtogat-

Ja: „Szétrúgom a valogad!"