Barna Imre
„Az ez évi Olasz Napok első napi programja mindjárt két csemegével örvendeztette meg egyetemünk olasz szakos hallgatóit... Elsőül a Padovából hazalátogató Sallay Géza tanár úr vitára ösztökélő előadását hallhattuk... Rövid, húszperces szünet után következett az e tanévi Collegium Artium sorozat utolsó előadása, melyet Lator László... tartott Montale fordítása közben címmel... Illusztrációul az előadó konkrét verseken keresztül vázolta a legfontosabbakat... és a kételyt: a fordíthatóság kételyét... Lator László szerint a két legveszedelmesebb fordítótípus a mindenbe belenyugvó, illetve a semmibe bele nem nyugvó. A jó fordító, miután sorra vette az összes sorra veendő tételt, és pont helyett mindegyiknek a végén kérdőjelet látott, nem tehet mást, mint hogy kissé arrébb tolja őket, és úgy tesz, mint az a bizonyos hályogkovács...
A Collegium Artium sorozat méltóképpen fejeződött tehát be. S ha a legégetőbb kérdéseket nem is zárta le, újabb megerősítést adott nekünk abban,
ami a legfontosabb: tisztán lássuk feladatunkat."
Akárhogy is számolom, de harminchat-harminchét éve írta ezt B. I.,
I. évfolyamos hallgató a Kari Híradó c. stencilezett periodikába. (Emlékszik még rá valaki, mi volt a stencil?) Biztos hogy akkor találkoztam először Lator Lászlóval. Ő akkor már nagyon híres ember volt, és ennek folytán persze nagyon öreg. Lehetett vagy negyvenhárom és fél éves.
Vajon kinek a választása volt, hogy róla írjak, és ne - mondjuk - Somlyó Györgyről vagy Weöres Sándorról? (Akinek akkori előadására - A műfordítás szerepe a költő életében - meg Sanyi bácsi tündéri rosszfiúskodására - „Mi is az előadásom címe, Tiborkám?..." - a mai napig emlékszem pedig.) Talán a szerkesztő vagy éppen a professzorom, Kardos Tibor is beleszólt, de ez ma már nem fontos. Csak az, hogy valamit már akkor megsejtettem én. Kinéztem
magamnak Lator Lászlót.
Amikor pedig egy évvel később, egy műfordító-pályázat második helyezettjeként abban a jutalomban lehetett részem (mert ez volt a jutalom, a pályadíj), hogy felkereshetem őt az Európa Könyvkiadóban, és a Kossuth térre néző 17-es szoba szentélyében tőle magától, élőben tudhatom meg, miért - hm... - nem igazán jók az Ungaretti-fordításaim, alighanem megpecsételődött a
sorsom. „Megerősítést adott", igen. Azt talán nem mondanám, hogy tényleg máris tisztán láttam a feladatomat. De azt igen, hogy lett feladatom. És aztán már egy pillanatig sem haboztam, amikor az államvizsga után szinte az első utam a Kossuth tér 13-15.-be vitt, az V. emelet 17-es szobájába, hogy egy
dossziéra való ilyen-olyan szöveggel demonstráljam, hová fejlődtem időközben.
A többi már ment, mint a karikacsapás, mondhatnám, de nem mondom. Nehéz dolgom volt. Hej, ha én is Lator-tanítvány lehettem volna már az egyetemen! Nem lehettem, ahhoz épp öregnek bizonyultam. De óriási szerencsém volt, hogy az Európához szegődve - csakis az ő jóvoltából - valahogy mégis amolyan tanítványfélévé válhattam... ha öreg voltam is, hát igen.
...Bár Öregnek éppenséggel őt hívta mindenki a tizenhetesben. Nem a költői nagysága, a messze sugárzó műfordítói és szakmai tekintélye, nem az újholdas múltja okán vagy éppenséggel mert egyik legfőbb alapítója és meghatározó munkatársa volt a már akkor is régi, idén pedig - nem győzzük hangsúlyozni - éppen 50 éves Európának, hanem csak úgy. A beceneve volt az, hogy Öreg. Emlékszem az ő ötvenedik születésnapjára: az valahogy (ötven év! egy fél évszázad!) a vidám hangulat ellenére még mintha valami komolyabban veendő tartalommal is telítette volna ezt a vicces nevét. De azért csak becenév volt ez. Mert amúgy a vak is láthatta, milyen erős, határozott, életvidám és könnyed ember Lator László.
Harminchét éve azt hittem tehát, mindjárt tisztán fogom látni a feladatomat. Lator László előadását hallgatva támadt ez a meggyőződésem. Aztán -
a szerencsémnek hála - megtanulhattam mellette, hogy is állunk az efféle tisztánlátásokkal.
Szinte mindent tőle tanultam, amit a szakmámról tudok. És mára néha dereng is már valami. Kár, hogy öregszem. Még jó, hogy rajta nem fog az idő. Önző módon csak annyit mondok: Kedves László, Isten éltessen!