Végel László
Katharine Raabe levelében szóba hozta a minapi lipcsei irodalmi esten elmondott történetemet, amely arról szól, hogy miért nem árusítottam virágot Újvidéken. Az est egy délkelet-európai irodalmi antológia bemutatójához kapcsolódott. Szkeptikusan indultam el a körútra. Ugyan kit érdekel ma Németországban egy ilyen antológia, éppen Németországban, ahol szinte naponta jelennek meg jobbnál jobb könyvek?
Münchenben, Hamburgban, Berlinben és Lipcsében kellett fellépnünk. A könyvet előzőleg már bemutatták néhány más osztrák és német városban, s igencsak meglepett a svéd Richard Swartznak, a kötet szerkesztőjének a közlése, miszerint közönségben sincs hiány.
Igaza volt.
Az 1,6 millió lakosú Münchenben több telt ház fogadott bennünket s több könyvet adtak el, mint ahány látogató akadt volna a kétmilliós Budapesten. Ez a párhuzam valójában rólunk, magyarokról szól. Egy kis ország értelmiségét nem érdekli, mi történik a szomszédságában, ezt rábízza a nagy nemzetekre, a németekre, a franciákra vagy az amerikaiakra, tőlük majd megtudja, ha éppen nagy szüksége lesz rá. S rendszerint nagyon későn értesülünk arról, hogy szükségünk volt rá.
A moderátorok városonként váltogatták egymást. Lipcsében Katharine Raabe volt a moderátor, s az említett levelében külön kidomborította a szerény történetet, amit a virágárusításról mondtam el. Csak úgy mellesleg elevenítettem fel a régi történetet, de kiderült, hogy éppen ennek köszönve értenek meg valamit a kisebbségi világból, amelyet nem lehet kizárólag a politika szótárával leírni. Erre jöttem rá a lipcsei beszélgetést követő baráti eszmecsere során.
A horvát-szerb háború idején játszódó történet akkor kezdődött, amikor elbocsátottak a munkahelyemről. Felkeresett az egyik szlovák barátom. Ő is éppen akkor lett munkanélküli.
Olyan üzleti ajánlattal lepett meg, amivel megszabadulhattunk volna egyre súlyosabb egzisztenciális gondjainktól. Egy pozsonyi szlovák üzletember felajánlotta neki, hogy nyisson az újvidéki sugárúton virágüzletet, amelyben szebbnél szebb, egzotikus holland virágokat árulnak. Eszembe jutott a nagyapám, aki a két világháború között virágtermesztéssel mentette meg a családját, ezért rögtön kötélnek álltam. Csak az a fontos, világosított fel a barátom, hogy ne derüljön ki, hogy nem vagyok szlovák, mert a pozsonyi üzletember a szlovákoknak jelentős kedvezménynyel engedi át a virágokat. Neki pedig, mivel festő, emellett is extra kedvezményt biztosít, az első félévben a saját zsebéből fizeti ki a virágárusbódé bérletét, mert támogatni akarja a szlovák művészeket és a szlovák kultúrát.
Nagyon meglepett a nagylelkű üzleti ajánlat, de később sok olyan részletet tudtam meg, amelyből kiderítettem, hogy nem volt benne semmi rendkívüli. A szlovák üzletemberek tényleg támogatták a kisebbségi szlovák kultúrát és értelmiséget. És az egyszerű szlovák kétkezi munkást. Az Újvidékhez közeli Petrőc városkában a szlovákok például váratlanul nagyban seprőcirokot kezdtek termeszteni, amiből aztán cirokseprűt készítettek. Mindezt egy másik szlovák üzletember szervezte meg, aki egyben gondoskodott a külföldi piacról is. A petrőci szlovák cirokseprű hódítani kezdett Európában. Vagyis a szlovákok úgy gondolták, hogy legjobb a szlovák kisebbséget mielőbb Európához csatlakoztatni. A cirokseprű csak egy példa erre.
A vállalkozás jól jövedelmezett, a petrőci szlovákok ennek köszönhetően könynyebben vészelték át az ínséges félháborús időket. Valahogy visszatért az önbizalmuk. Az egyik petrőci szlovák írókollégám éppen abban az időben medencét épített falusi házának udvarában. Amikor beköszöntöttek a szép idők, s megunta az újvidéki hisztériát, kivonult a mintegy húsz kilométerre levő Petrőcre, s írta műveit, ha pedig nem volt ihlete, akkor a medence partján pihente ki fáradalmait.
Nem is olyan rossz dolog - hála a cirokseprűnek - a medence partján sütkérezni, miközben pár száz kilométerre dörögnek az ágyúk, gondoltam. A háborús időben a magyar kisebbségi írók álmodni sem mertek volna medencéről, legfeljebb egyik vagy másik kisebbségi politikusnak tellett rá, hogy villája kertjébe medencét varázsoljon. A szlovákok anyaországa, lám, az írókra és a kultúrára is gondol! Bizonyára ennek keretében került sor a virágbizniszre is, gondoltam.
Barátommal megfigyeltük a virágárusok forgalmát, és kiderítettük, hogy a pozsonyi üzletember tényleg ért az üzlethez, a háborús időben tényleg jó üzlet a virágüzlet. Az utcák éjszaka vidámak és zajosak voltak, az éttermek és a kávézók tömve, az erkölcsök némileg fellazultak, a hölgyek pedig szívesen fogadtak egzotikus holland virágcsokrokat a háborús gavalléroktól.
Latolgattuk, hogy ha egy kicsit bejáródik az üzlet, akkor fogadunk két lányt, akik majd helyettünk árulják a virágot. A lányoknak is, nekünk is csurran-cseppen valami, aminek köszönve szlovák barátom gondtalanul festeget, én pedig - végre - minden időmet az írásnak szentelem. Egyszóval vállalkozók leszünk, a kapitalizmus útjára térünk, ezzel is biztosítjuk szellemi függetlenségünket.
Az üzletből azonban nem lett semmi, mert váratlanul különös erkölcsi aggályok merültek fel bennünk. A terepszemle közben ugyanis észrevettük, hogy a sugárúton, ahol a mi virágosbódénk is helyet kapott volna, gyakran nagy katonai menetoszlopok vonultak el, s ilyenkor a környező bankokból és irodákból tűsarkú cipőben kiözönlöttek az utcára a csinos tisztviselőnők. Virágot vásároltak, a harckocsikra dobálták. A terepszínűbe öltözött katonák vidáman integettek. Megsemmisítjük a horvát fasisztákat, üvöltötték. Akkoriban ugyanis a szerbek éppen Vukovárt ostromolták, és a nevezetes újvidéki hadtest vezető szerepet játszott ebben.
Bizonyára ez a szemünk előtt rendszeresen megismétlődő jelenet tartott vissza bennünket attól, hogy kihasználjuk a kedvező alkalmat. Nem lettünk vállalkozók. Mégsem lenne helyes, ismertük el, hogy két kisebbségi, egy magyar és egy szlovák, árulja a holland virágot, amivel a banktisztviselőnők köszöntik a frontra vonuló katonákat. Ezt mérlegelve lemondunk az üzletről.
A barátom levonta a tanulságot: egy idő múlva eltűnt, azt hallottam, hogy Szlovákiába települt át.
A beszélgetés során kiderült, hogy ez az eset nagyon is jellemző kisebbségi történet. Nem olyan nagy dolog, hogy lemondtunk az ígéretes üzletről, s nem lettünk kapitalisták a kapitalizmus hajnalán. Nem volt ez nagy hőstett, balekok voltunk, nem pedig erkölcsi hősök.
A történet ugyanis arról szól, hogy a kisebbségi ember szinte naponta, akarva-akaratlanul, kétes helyzetbe kerül, mivel annak a rendszernek a része, amely identitását vonja kétségbe. Még akkor is, ha csak virágot árul. Vajon az említett időszakban hatalmi stallumokat hordozó kisebbségi politikusok nem voltak-e részei annak a mechanizmusnak, amely ellenük tört, s amellyel cseppet sem rokonszenveztek? Vajon az állami fizetést élvező tanárok, tisztviselők nem játszották-e ugyanezt a szerepet? Egy percre sem állítom, hogy a szerep kedvükre való volt, de el kellett játszaniuk. Nem lehet kivonulni, nincs sziget, amelyre el lehet menekülni.
Éppen ezért a kisebbségben nevetségesek a nemzeti radikalizmus szóvirágai, amelyek semmiképpen sincsenek összhangban a szónokok mindennapi életével. Néha ez egészen abszurd politikai frusztrációhoz vezet. A szónokok nagy előszeretettel ostorozzák az anyaországi „nemzetietleneket", de ha kilépnek az imaginárius nemzeti lombikból, ugyanezt teszik a mindennapi életben, amit olyan hangosan elmarasztalnak. Talán nem is tudják, hogy saját kényszerű cinkosságaik sebeit gyógyítják. Igazából nem is tehetnek mást.
Ezzel a léthelyzettel kapcsolatban Franz Kafka hőse jut eszembe, aki hallatlan szívóssággal akar bejutni a kastélyba, amelyről kiderül, hogy nem is létezik. Maradt benne - a bűntudat. Valami hasonló bűntudat mardossa a kisebbségi embert is.
Az sem meglepő, hogy éppen Kafka műveiben játszik olyan nagy szerepet a bűntudat. A németek zsidónak tartották, a csehek németnek. Otthon német volt, a munkahelyén pedig csehnek kellett lennie. Mindez elegendő a bűntudathoz.
Ez a bűntudat mardossa az embert akkor is, ha egzotikus holland virágokat akar árulni.
Avagy, toldjuk meg a kérdést még egy kérdéssel: nem jár bűntudattal már az is, ha csak írunk róluk? Nem jár-e bűntudattal, ha csak a fákról, a mezőről, a színekről, a formákról írunk?
Hogy mondjam el ezt, a magyaroknak? Attól félek, az utóbbiak nem értenének meg belőle semmit.
A tűnődésből egy hallgató kérdése riasztott fel.
És mivel jöttek a magyar üzletemberek?
Ők nem jöttek, válaszoltam. Csak a politikusok. Mi tánccal, dallal és folklórral védtük nemzeti identitásunkat. Pártházakkal és pártsajtóval. Őket nem érdekelte a cirokseprű- és a virágbiznisz. A pártházakban eszmecserét folytattak a helyi kisebbségi pártvezetőkkel. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem olvasták Franz Kafkát.