Dalos György
Berlin, 2007. november
„Unió Erdéllyel", böngészem a beállványozott Mátyás-szobor árnyékában Tőkés László EU-választási plakátjának szövegét, vagyis ugyanazt olvasom, amit gyerekkorom óta, valahányszor a Tizenkét pont került a szemem elé. Azután még egyszer odanézek, s megpillantom a két szó között a vesszőt, vagyis, olvasom újra: „Unió, Erdéllyel", és fel nem foghatom, mit akar mondani az írásjel. Netán semmit, csak a nyomda ördöge szemtelenkedett a két szó közé. Nagyobb baj, hogy az eredeti márciusi jelszót sem tudom egykönnyen elválasztani korabeli jelentésétől (Magyarország és Erdély uniója), s így a poént, miszerint Erdély a püspökre leadott szavazatok révén bejuthat az Európai Parlamentbe, kissé üresnek érzem. Nem mellékes körülmény ugyanis, hogy Erdély az EU-tag Románia választásainak keretében éri el - ha ugyan eléri - ezt a sikert. Vajon teljesen elvetemült ötlet-e tőlem, ha azt szeretném, hogy a kisebbség ez alkalomból üzenjen valamit a többségnek, mondjuk, román nyelven is függesszen ki választási plakátokat, persze valamivel szerencsésebb fogalmazásban? Végtére is nem zárhatjuk ki, hogy a „saját" pártjaiktól megcsömörlött román választók egy része „magyarul" fog szavazni.
Ugyanezen okból berzenkedem a Tőkés-plakátokra simuló RMDSZ-szlogentől is. „Új honfoglalás!" - hangzik a magyar párt november 27-hez fűződő ígérete. Hm, sőt ha szabad magam így kifejezni, ajjaj. Hivatalos magyarázat/magyarázkodás szerint - amire, úgy látszik, szükség volt - nem valamely buzogányos-kacagányos hadműveletről van szó, hanem arról, hogy a kisebbségek otthonra találjanak Európában. Nem tudom, ki hogy van ezzel, engem kellemetlen érzés fog el: mintha az EU-tag románok otthonkeresése hidegen hagyna bennünket. Vajon az a strasbourgi szószék kizárólag a kisebbségi sérelmi politika fóruma lesz-e? Nem fér-e rá magyarra, románra, szászra a nagyobb szociális biztonság és a korrupciót, hatalmaskodást visszaszorító demokrácia? Az a benyomásom, hogy a párhuzamosan kampányoló magyar pártok politikai stilisztikája egyként a földhöz ragadt provincializmust jeleníti meg. S hogy még ráadásul egymás ellenében is teszik ezt, budapesti súgókra hallgatva, hát ez maga a tragikomédia.
Halottak napja, reggel óta fél Kolozsvár úton van virágcsokrokkal, koszorúkkal, gyertyákkal, ki Házsongárdra, ki pedig a közeli városok és falvak temetőibe. Románok, magyarok s az immár alig jelenlévő németek - három nemzetiség, öt felekezet - tartják együtt a szelíd ünnepet. Délután telnek meg újra az utcák, langyos kora téli nap fordul estébe, bámészkodom és csodálkozom. Majdnem harminc éve jártam itt utoljára, s a különbség nagyjából akkora, mint lehetett, mutatis mutandis 1818 és 1848, 1930 és 1960 között.
A hetvenes/nyolcvanas évek fordulóján a pesti gyors rendszerint éjfél után két órakor futott be a kolozsvári pályaudvarra. A lehetetlen időpontot azzal magyaráztuk, hogy így akarják „a" románok elvenni „a" magyarok kedvét véreik túl gyakori meglátogatásától. Első utunk a Hotel Continentalba vezetett, befizettük a gyanúsan alacsony szobaárat, majd Balla Zsófiéknál dekkoltunk - a szálloda papírja arra kellett, hogy legyen alibink, ha a Secu rákérdez, hol töltöttük az éjszakákat. Aztán napokon át csak látogattunk, ismeretlenekből percek alatt meghitt ismerősök lettek, örökzöld témánk a rendszer szörnyűsége, a hétköznapok sivársága, a közellátás nyomora volt. S persze az is szóba jött, hogy Tamás Gazsinak már jó, ő áttelepülhetett, Szőcs Gézának még jobb, mert a Herder-díjas Csoóri Sándor - az ünnepelt hagyományos jogán - ösztöndíjasnak hívta Bécsbe. Káromkodás helyett - kivált, ha már hatott a puliszkához bőven adagolt házi kisüsti - olykor Ceaucescu neve suhant meg a levegőben, mint valami karikás ostor.
Azok közül, akikkel akkor és ott összebarátkoztam, ma már senki sem él ott. Interkontinentális távolságokra szóródott szét a liberális egyetemi folyóirat, az Echinox nemzedéke. Eltűntek a Román Kommunista Pártot ünneplő „bús skarlát plakátok" (ó, csodálatos Kosztolányi!), el a semmi előtt kígyózó sorok. Van viszont modern városközpont, hivalkodó gazdagság, szűkölő szegénység, s megmaradtak a régi világból a boldogtalanul ziháló, tépett villamoskocsik, valamint a jegyárusító bódék, mégpedig ott, ahová a Hivatal ötven évvel ezelőtt állította őket. S maradt a múltból az Unióba honfoglalni igyekvő Tündérkert, ez a gyönyörű illúzió, múlt idejű, feltételes módú, Bethlen Gábor-i Magyarország a romjain veszekedő magyar pártokkal.
Vajon meddig fog tartani a trianoni fantomfájdalom? A mi nemzedékünket biztosan túléli. És nemcsak a nacionalizmus Patrubány-szintű és kaliberű menedzserei miatt, hanem akár miattam is. Furcsa, de én mindig meghatódom Juhász Gyula kérdésén, nevezetesen hogy „van-e még magyar dal Váradon?", holott ez a Várad nekem se ingem, se gatyám, nélküle nem vagyok szegényebb, vele se lennék gazdagabb. Csakhogy családom egyik ága (a Deutsch família) Lugosról jött, míg a másik (a Berliner-klán) Alsókubinból (Észak-Szlovákia) származott el. Visszakövetelem én ezeket a területeket? Egy frászt! De töröljem-e mint külföldet Lugost és Alsókubint a családi hagyományból? Nem, nem, soha! Szóval gubancos ügy.
A német mozdonyvezetők elhúzódó sztrájkja - gondoljátok meg, proletárok! - mintha kissé szétzilálta volna a Deutsche Bahnt. Késések, veszteglések egymás hátán. Háromnegyed négykor érek Offenburgba, a német határvárosba, négykor kezdődik a strasbourgi rendezvény, a Szász Művészeti Akadémia bemutatkozása, amelyen mint levelező tagnak meg kell jelennem. Ráadásul hideg van, s kezdődő hóvihar. Kerül, amibe kerül (a meghívó intézménynek), gondolom, s bevágom magam egy taxiba. Strasbourg Offenburgtól annyi, mint Pesttől Szentendre. Egyfelől persze másik ország, másfelől azonban, konstatálom elégedetten, a határátkelőhely épülete úgy néz ki, mint a hasonló rendeltetésű NDK-építmények egy évvel a fal leomlása után. Ezt akartuk, nem igaz? Épp egy pillanatra villan fel a megye névtáblája: Alsace.
Mellesleg román taxisofőr szállít, aki tört németséggel beszéli el, hogy 1988-ban pattant meg Aradról. Ma már tudni véli, hogy Ceaucescunak bizonyos dolgokban igaza volt. Például őalatta a cigányok sohasem tehettek volna szert akkora hatalomra Romániában, mint ma. Hát a Palais Rohant, vetem közbe, meg tetszett már nézni a térképen? Ja, azt még nem. Maga nem tudja, hogy hol van? - csodálkozik, és odanyújtja a mappát. Kénytelen-kelletlen átveszem az irányítást. A rendezvény, ami az én részvételemet illeti, megmenekül.
Le is zajlik. Utána borozgatás igazi, sármos francia kisvendéglőben. A legteljesebb jó kedély közepette a helybeli német professzor egyszer csak megkérdezi: nem tűnt-e fel nekünk, szászoknak, hogy a megnyitóra egyetlen helyi kitűnőség sem jött el, a Palais Rohanban még egy szerény büfével sem kínáltak, és a strasbourgi lapok egyöntetűen agyonhallgatták a megtisztelő német látogatást? Na már most, kommentálta a rossz híreket, mindez a városházi jakobinusok (sic!) keze műve, akik negyvennégy évvel De Gaulle és Adenauer megbékélő kézfogása után, direkt az Európa Parlament székhelyén még mindig nem átallanak rést ütni a két testvérnép örök és megbonthatatlan barátságán.
Bármily kialakulatlan, mondhatni csíraállapotban leledzett is szász nemzeti érzékenységem, miközben a kisvendéglőből kilépve épp csak egy pillantást vetettem a grandiózus katedrálisra, mert egy jeges szélroham egyenesen a Hotel Chatedrale-beli szobámig sodort, mindeközben hirtelen felvillant bennem ama határ menti névtábla képe: Alsace. Szóval Elzász - három háború Érisz-almája Német- és Franciaország között. A kérdés, marxistisch gesagt, objektíve réges-rég megoldódott, hanem szubjektíve! Olyan ez, mint amikor a bruttó vagyon valójában nettó adósság.
Na, jól nézünk ki.