0-0

Europarlamenti választás előtt áll Románia, és ennek főleg belpolitikai tétje van. Ez lesz az a választás, amelyiken bebizonyosodik, hogy valóban elvesztette-e a támogatását az RMDSZ, valóban megerősödött-e a Tőkés László mögött álló politikai szervezetek (nehezen meghatározható) szövetsége. Ennyire eddig még nem rezgett a léc a magyar érdekképviselet alatt. Ha most veszítenek (azaz nem jutnak mandátumhoz), akkor a jövő évi romániai parlamenti választásokra behozhatatlan lesz a hátrány. Annál is szomorúbb ez, mert néhány éve még népszerűsége csúcsán volt az RMDSZ, úgy tűnt, hogy csak előre, az átalakulás, a modernizáció felé vezethet az út, hogy erre minden eszköze és lehetősége megvan.

Miközben növekszik a feszültség Erdélyben a magyar politikusok között, hogy életben maradnak-e, növekszik a választók közömbössége is: legvalószínűbb, hogy az EP-választásokon az erdélyi magyarok meg sem jelennek a kívánt létszámban. A Tőkés-Markó konfliktus elnyomott minden más témát-ügyet, semmi olyasmiről nem esett szó ebben a kampányban sem, amely valóban felkelthette volna a szavazási kedvet. A két pártvezér közötti viszály immár egy évtizede tart, és ebbe már mindenki belefáradt.

Nem csak az RMDSZ kontra Tőkés harcba unt bele az erdélyi magyar. November 14-én zajlott a harmadik magyar-román kormányülés, és szemben az első két találkozóval, amelyet izgalommal és várakozással követtek Románia-szerte, ez az esemény valahogy belesimult az álmos, sötét novemberi hétköznapokba. Eddig mindig az a (jól megalapozott) vád érte a magyarországi politikát, hogy beleavatkozik (balról, de inkább jobbról) az erdélyi magyar belpolitikába. Itt kell elmondani, hogy a folyamat kétirányú. Annyira eluralkodott a politikai apátia Erdélyben, hogy az rányomja a bélyegét a két ország közötti viszonyra is. Nagyon jelentős román és magyar diplomáciai bravúrra lenne szükség ahhoz, hogy azt valóban értékeljék Erdélyben.

Ma a két ország viszonyán sajnos szinte többet ront, mint javít az erdélyi magyarság a maga végeláthatatlan konfliktusaival. Pedig a térség együttműködésére, egy új kelet-európai együttműködési rendszerre nagyobb szükség van, mint valaha.

A kormányülésnek csupán Magyarországon volt visszhangja, és ott is csak annyit tartottak érdekesnek, hogy a magyar kormánypártok és a magyar ellenzék ki mellett kampányol. Az érdektelenné vált Tőkés vagy az érdektelenné vált Markó mellett-e? Egyáltalán kit érdekel az erdélyi magyar szavazó? Tőkés és Markó egy-egy szimbólummá egyszerűsödött a magyar belpolitika számára, a radikálisabb vagy visszafogottabb „nemzetpolitika" szimbólumává. A lényeg azonban mindkettejükkel kapcsolatban ugyanaz: ez a nemzetpolitika a rendszerváltás óta mit sem változott, ezt pedig sem a bal-, sem a jobboldalon nem értik igazán. Lássuk be, egyik oldal számára sem fontos annyira ez a kérdés, hogy különösebben elmerengjen fölötte.

November 15-én jelent meg Markó Béla igen hosszú cikke az Élet és Irodalomban az RMDSZ múltjáról és jövőjéről. Az RMDSZ elnöke immár másodszor fordul ilyen időpontban és ilyen módon a magyar közvéleményhez. (Ezt hívják a vészharangok kongatásának.) Kétévente egyszer „kifelé" beszél ily módon Markó, a szélesebb értelemben vett magyar nyilvánosság felé. Ezekben a pillanatokban válik hihetővé, hogy valóban párbeszéd-politikát folytat, amúgy az évek során mi sem változik: a magyar közösség ugyanazokat a célokat, ugyanazokat a programokat kapja kisebbségi politika gyanánt. Politikai értelemben „befelé" élünk, nem a román társadalom változásaihoz igazodva, és tulajdonképpen nem is a magyar nemzetközösségben gondolkozva. (Emlékszik valaki arra, hogy az utóbbi években, évtizedben lett volna a protokollt leszámítva magyar-magyar politikai párbeszéd? Ismétlések, kölcsönös zsarolások, sértődések és semmitmondó tiszteletkörök: ez az utóbbi másfél évtized magyar-magyar kapcsolatrendje, függetlenül attól, hogy ki van kormányon.)

Nem Romániában, nem Kelet-Európában, nem Magyarország szomszédságában, még csak nem is az unióban élünk, hanem egy 1990-ben megrajzolt és minden egyéb geopolitikai valóságról leválasztott, konzervált - fiktív - Erdélyben. Markó számára nyilvánvalóan erény ez a változatlanság, konzervativizmus, az erdélyi magyar politikus ezt kitartásként, következetességként értékeli, és bizonyos értelemben igaza is van. Az 1990-es eszményeket valóban az RMDSZ képviselte legeredményesebben, csupán az a kérdés vált tabuvá időközben, hogy jól értékelte-e a saját helyzetét az erdélyi magyar társadalom a rezsimváltás pillanatában. Valóban lehet-e csupán magyar etnopolitikával eredményes kisebbségpolitikát folytatni, ha nincs átfogó, az összes romániai kisebbséget érintő érdekérvényesítés, különös tekintettel a gyalázatos helyzetben, jogtiprások közepette élő romániai romákra? Valóban a szeparált, elkülönülő magyar oktatáspolitika-e a legeredményesebb a versenyképes oktatás megteremtésére? Valóban eredményként értékelhető-e a közbirtokossági erdők visszaigénylése (és a hasonló kárrendezések sora), ha ezeket az erdőket - főleg Székelyföldön - jelentős részben ellopták? (Tegyük hozzá, az erdők tiltott, szabálytalan kitermeléséért a román politika többrendbelileg felelőssé tette az RMDSZ-t, és ez ellen a vád ellen a Markó vezette szövetség nem védekezett kellő határozottsággal.) A kérdések sora a végtelenségig folytatható, és valószínűleg mindezekre a kérdésekre Markónak meglenne a maga saját szempontú válasza. Nagyon-nagyon hosszú eszmecseréknek és a legszélesebb nyilvánosság előtt zajló egyeztetéseknek kellett volna és kellene lezajlania ahhoz, hogy az erdélyi magyar nemzetkép, az a sokat emlegetett identitás megváltozzon. 19. századiból 21. századivá nyíljon, érjen. Ha van mulasztása az RMDSZ-nek, akkor az az, hogy nem élt a folyamatos párbeszéd lehetőségével, nem ismerte fel az újra és újra megerősített szövetség erejét. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség éppen a szövetségkötés lényegét felejtette el, körülbelül akkor, amikor a Tőkés-Markó konfliktus kibontakozott. Abszurd az abszurdban, hogy a Tőkés-Markó konfliktus lényege pedig nem a nézeteltérés, hanem a sok mindenben nagyon is hasonló eszmei háttér. Ugyanaz a (kellőképpen nem tisztázott, nem felújított) nemzeteszmény áll mindkettőjük mögött, a vitás kérdés nem az, hogy ki mit képvisel, hanem az, hogy ki mennyire. Nem eszmetörténeti vagy politikai értekezést írok (érdemel-e egyáltalán ilyesmit az erdélyi magyar politikatörténet utolsó két évtizede?), ezért egyetlen banális példával élek, hogy szemléltessem, miről beszélek: az RMDSZ csupáncsak (!) magyar nyelvű kampánya egyetlen jelmondatból áll az EP-választások előtt. „Új honfoglalás!" Tőkés László hasonlóan „rafinált" szlogenje, szintén csak most, csak itt, csak magyaroknak: „Unió, Erdéllyel". Ugyan milyen különbségek bontakoznak ki az erdélyi magyar választó számára mindebből? Természetesen semmilyen, ez a restaurálásra, sérelmi politikára alapozó nemzetpolitikák ugyanolyan hangfekvésű üzenete. Markóék (nyilván nem szánt szándékkal) kicsit még pápábbak is a református püspöknél, kicsit még jobbosra is sikeredett ez az Árpád-vonalas szlogen. Csak az a nagy kérdés mindezek után, hogy a román választó, ha egyáltalán érti, hogy miről van szó, akkor mit gondol magában, ha a fenti jelszavakkal telelobogózott, teleplakátozott Székelyföldön halad át. Pontosan érti, amit Markó és Tőkés számára üzen? Megint kénytelen vagyok kilépni a publicisztika vagy a pszeudopolitikai elemzés stiláris világából, hogy éreztessem az üzenet súlyát. A Markó-Tőkés EP-kampányok egyetlen mondanivalója a román honfitársak felé: ki nem szarja le, hogy mit gondol a honfoglalásról, az erdélyi unióról az a román, akinek nyilvánvalóan nincs 48-as műveltsége, nyilvánvalóan nem nyitott a magyar nyelvi nüanszokra, játékokra? Ezek a koncepciók a nagy román választási kampányban a románok számára nem többek provokációnál, és nyilvánvalóan nem is akarnak többek lenni. Ha tiltakozik valaki a román oldalról (nem tiltakozik, mert nem ér annyit a történet), akkor az csak jól jön: igazolja a romániai magyarellenesség elméletét, amely Markó és Tőkés számára is létfontosságú.

A közös kormányülések eredendő erénye és lehetősége az volt, hogy kimozdítanak ebből a változatlanságból, hogy új lehetőséget teremtenek a kapcsolatépítésre, a továbblépésre magyar-magyar és román-magyar perspektívában egyaránt. Mára azonban csak annyi maradt a magyarországi sajtóban, hogy Gyurcsány kiállt-e a magyarok mellett, vagy sem. A kérdés, hogy kik ellen kéne kiállni és hogy egyáltalán mi is lenne a konfliktus lényege, elsikkadt. „A románok" éppolyan elmosódott politikai rögeszme maradt, mint amennyire ismeretlen és kellőképpen nincs értelmezve az sem, hogy kik azok „a magyarok", mi magunk, és miféle közösségekben élünk román, magyar és uniós állampolgárokként. Ez a tájékozatlanság és tájékozódni nem akarás pedig annak a jele, hogy sem a magyar sajtó, sem a magyar kormány nem látott a kulisszák mögé, nem ismerte fel az erdélyi magyar játszmák kilátástalanságát, nem tanulta meg magát távol tartani ezektől, és ami a legszomorúbb: nem ismerte fel a román-magyar viszonyok reális értékét. Sólyom László idei romániai erdélyi látogatása és az ott elhangzó konfrontatív nyilatkozatok voltak a magyar diplomácia erőtlenségének első ijesztő jelei. A most érdektelenségbe fulladt kormányülés pedig a következő vészjel. És ez már azt is előrevetíti, hogy nem Sólyom tájékozatlanságán múlott mindaz, ami történt, hanem valahol sokkal mélyebben van a baj. Nyertes játszmát két év alatt döntetlenre vinni és elindulni a nyilvánvaló veszteségek felé több mint vétek. Román-magyar: 0-0.