Bita Dániel
Endorsement - így nevezik a vélemény-újságírás azon műfaját, amelyben az angolszász világ nyomtatott lapjai választásokat és népszavazásokat megelőzően ismertetik álláspontjukat. A lapok vezércikkeikben valamelyik párt vagy jelölt mellett érvelnek, és annak támogatására buzdítják olvasóikat is. A nyílt szerkesztőségi állásfoglalásoknak Európában nincs hagyományuk. És különösen nincs Magyarországon, ami egyszerre árulkodik az újságírói autonómia alacsony fokáról, a lapok kiszolgáltatottságáról, a sorok között írás/olvasás hagyományáról és a vélemény eltagadását művészi szinten űző, mégis pártos publicistai attitűdről. Alább - miután áttekintettük a követendőnek gondolt angolszász gyakorlatot - mélyebbre ásunk.
A sajtó feladata az államhatalom, tágabb értelemben a politikai elit nyilvánosság előtti kontrollja. Ezért alapvető kötelessége, hogy ellenálljon a függetlenségét korlátozni igyekvő erőknek, legyenek azok akár politikai, akár gazdasági természetűek. S bár a lapok dolga, hogy információval lássák el a különböző társadalmi csoportokat, az esetek többségében az újságíró nem helyezkedhet semleges, kívülálló álláspontra - miközben persze minden szerkesztőségtől elvárható a tények és vélemények világos elválasztása, s nem csupán morális megfontolásból. Hisz éppen a hírközlés, a „newsroom" objektivitása hitelesítheti a szerkesztőségi állásfoglalásokat, bizonyíthatja a lap pártatlanságát.
Újságírói szerepek
A nyugati világban az újságírás két paradigmáját különböztethetjük meg: az elkötelezett „európai" és az objektív angolszász újságírást. Egy másik lehetséges csoportosítás a lojális és a kritikus újságírói szerep között tesz különbséget. Utóbbi azért hasznos, mert az angolszász lapok szerkesztési elveit már a kontinensen is vallják. De miközben a hír és a vélemény elválasztása szakmai minimum, mindenütt találunk a hatalomhoz vagy valamely párthoz lojális, a sajtót a politika szócsövének gondoló lapokat és újságírókat.
Az állásfoglalás célja
Mint jeleztük, az angolszász lapok többsége nyíltan és érvelő módon hozza nyilvánosságra álláspontját a választások előtt és minden más, szükségesnek vélt alkalommal. Ám az endorsementek célja nem csupán a választópolgárok meggyőzése. Közlésük azt feltételezi, hogy a közönség képes mérlegelni a leírtakat és az érveket végiggondolva meghozni (akár a sugallattal ellentétes) döntését. Vagyis a lapok elveiknek, világképüknek megfelelően foglalnak állást, ám tudva, hogy nem az övék az egyedül helyes nézet.
A szerkesztőségi cikkeket döntően a publicisztikai rovat valamelyik vezető munkatársa írja, az álláspontot pedig értekezleten alakítják ki, hogy az lehetőség szerint valóban minden munkatárs véleményét tükrözze.
Fontos megjegyezni, hogy miközben az információk továbbításában a televíziós csatornák és internetes portálok mára behozhatatlan előnyre tettek szert, az ismeretek mélyítését ma is elsősorban az írott sajtó végzi. Vagyis a napilapok mindinkább „elhetilaposodnak", a hírek hátterét világítják meg, azokat értelmezik, értékelik. E magyarázó funkció alkalmas eszköze a választók döntését megkönnyítő szerkesztőségi állásfoglalás.
Az amerikai példa
Az Egyesült Államokban mindössze három országos terjesztésű minőségi napilap működik. Közülük a legutóbbi, 2004-es elnökválasztást megelőzően a piacpárti, konzervatív The Wall Street Journal nem közölt szerkesztőségi állásfoglalást. A liberális The New York Times - ahogy Dwight D. Eisenhower 1956-os győzelme óta minden alkalommal - a demokrata jelölt, ezúttal tehát John Kerry mellett érvelt. A Timeshoz hasonlóan „Kerryt elnöknek!" felirattal a címoldalán jelent meg a választások előtt a hivatali lapnak számító The Washington Post is, amely a szavazás napján tételesen fölsorolta a fővárosban és környékén általa támogatott (túlnyomórészt demokrata) szenátorok nevét, majd állást foglalt az esedékes népszavazások ügyében is.
A Timesnál és a Postnál is határozottabban állt ki Kerry mellett a nyolcvanéves fönnállása során első ízben endorsementet közlő politikai-kulturális hetilap, a The New Yorker és az amerikai baloldal zászlóshajójának mondott The Nation. Utóbbi egyenesen Bush elnök demokratikus elkötelezettségének megkérdőjelezésére ragadtatta magát.
Összefoglalva: az országos terjesztésű, nagy példányszámú, liberális ihletésű, és hagyományosan a demokrata pártot támogató újságok John Kerry megválasztását sürgették hasonló érvek alapján. Többségük a hanyag fiskális politikát, a módosabbakat segítő republikánus adóterveket, a Bush-adminisztráció merev konzervatív-vallásos társadalomképét és a szabadságjogokat veszélyeztető intézkedéseit bírálta, valamint elítélte az iraki rendezés körülményeit. Nem volt azonban egyetértés abban, hogy szükséges volt-e a háború megindítása. Szerkesztőségi állásfoglalásaik nem egyszerűen a Kerry-kampány jelszavait visszhangozták, több kérdésben pedig a hivatalos demokrata álláspontnál markánsabb kritikával illették a kormányzatot.
Föltűnően kevés szót ejtettek viszont belpolitikai témákról a jobboldali, republikánus közeli kiadványok. Többségük - így a helyi lapok jelentősebbjei közé tartozó The Chicago Tribune vagy a neokonzervatív ideológia meghatározó folyóirata, a fehér házi „kötelező olvasmány", a The Weekly Standard - elsősorban nemzetbiztonsági kérdésekkel indokolta Bush támogatását. Érvelésük azonban jócskán felülmúlta a Kerry vietnami vakmerőségét megkérdőjelezni igyekvő hecckampányokét.
Az Editor & Publisher című szakfolyóirat összesítése szerint amúgy a 2004-es elnökválasztást az amerikai sajtóban John Kerry nyerte. Országszerte 213 napilap (közel 21 milliós példányszámmal) adott ki mellette állásfoglalást, ám George W. Bush alig maradt el mögötte. A végül hivatalban maradt elnök mögé 205 napilap sorakozott, 15,7 milliós összpéldányszámmal. Ugyanakkor a folyóirat közlése szerint tucatnyinál is több szerkesztőség számolt be arról, hogy a tulajdonos vagy a kiadóvállalat ragaszkodott a Busht támogató endorsement megjelentetéséhez.*
Arról, hogy a szerkesztőségi állásfoglalások milyen mértékben járultak hozzá az eredmény alakulásához, nincs tudomásunk. John Kerry hiába szerezte meg majd hatvannal több lap támogatását, mint négy évvel korábban Al Gore, alulmaradt a voksoláson. Ám bizonyos, hogy az endorsementek segítették a racionális kampánydiskurzus kibontakozását, miközben a kábeltelevíziók és a bulvárlapok a jelöltek - a jövőbeni elnöki működés szempontjából érdektelen - katonai múltját tárgyalták nem szűnő intenzitással.
A brit példa
A nagy-britanniai sajtópiacot a tízmilliós olvasottságú és a világszerte legnépszerűbb angol nyelvű sajtóterméknek számító bulvárlap, a The Sun uralja, miközben a minőségi lapok közül a jobboldali The Daily Telegraph, illetve a Rupert Murdoch sajtócézár irányítása alatt konzervatív olvasótábora ellenére is a Munkáspártot támogató The Times a legolvasottabb.
A The Sun potenciáljáról csak anynyit: máig tartja magát a vélekedés, amely szerint a szorosnak ígérkező 1992-es parlamenti voksolást a bulvárlap döntötte el a konzervatívok javára, miután címlapján „Ha ma Kinnock győz, kérjük, aki utolsóként hagyja el Nagy-Britanniát, kapcsolja le a lámpát" felirattal jelent meg a szavazás reggelén. Állítólag ez az állásfoglalás győzte meg Tony Blair kampánystratégáit, Peter Mandelsont és Alastair Campbellt, hogy tegyenek kísérletet a Margaret Thatcher 1979-es megválasztása óta a torykat támogató The Sun megnyerésére. Hogy így van-e, és valóban kettőjük áldozatos munkájának köszönhető-e a bulvárlap „átállása", nem tudni, de tény: öt évvel a Kinnockkal szembeni karaktergyilkos kampány után a The Sun már az ugyancsak munkáspárti Tony Blairt ajánlotta olvasói figyelmébe a fáradt, megosztott és vezéreszme nélkül maradt konzervatívok helyett.
Amúgy a 2001-es volt a Labour sikeréve a brit sajtóban, korábbi támogatói (a The Sun, a liberális The Guardian, a The Daily Mirror és az üzleti körök lapja, a The Financial Times) mellett a The Daily Star, a jobboldali The Daily Express, a konzervatív The Times és a szabadelvű The Independent is endorsementben állt ki mellette. S bár két éve úgy tűnt, elveszhet a Munkáspárt médiahátszele, a 2005-ös nagy-britanniai választási kampányt a nyomtatott sajtóban - bár a négy évvel korábbinál kisebb különbséggel - ismét Tony Blair nyerte. Újfent a Munkáspárt mellett döntött a legjelentősebb brit napilap, a címoldalán „Még egy utolsó esély - Szavazz Blairre és Brownra" felirattal megjelenő The Sun, amely azonban inkább csak bátor iraki szerepvállalása miatt és valós alternatíva híján határozott az utolsó választására készülő miniszterelnök mellett. Szintén a méltó vetélytárs hiányával magyarázta Blair újbóli támogatását a tekintélyes gazdasági hetilap, a The Economist is, mondván: még mindig a szigorú fiskális politikát és közel-keleti rendezést ígérő kormányfő „a legjobb jobbközép választás". S miközben a valaha Thatcher-hívőnek számító gazdasági lapok egységesen a Munkáspárt mögé sorakoztak, a konzervatívok csak a hagyományosan velük szimpatizáló kiadványok - így például a Torygraphnak csúfolt The Daily Telegraph - támogatását nyerték el.
A magyar valóság
A négy hazai minőségi napilap közül három, a piacvezető és részben ma is az MSZP vonzásköréhez tartozó Szabad Sajtó Alapítvány által tulajdonolt Népszabadság, a jobboldali Magyar Nemzet és a baloldali Népszava nem közöl szerkesztőségi állásfoglalásokat. Hasonló a helyzet a hetilappiacon, ahol a liberális Magyar Narancs, a konzervatív Heti Válasz és a főként gazdasági témákkal foglalkozó Figyelő hasábjain megjelennek ugyan endorsementek, ám a három legolvasottabb politikai magazin, a Heti Világgazdaság, a 168 Óra és a Magyar Demokrata, valamint a közéleti-politikai kérdésekben ugyancsak angazsált Élet és Irodalom nem hódol a műfajnak.
Az endorsementek meghonosítására a Magyar Narancs tette az első kísérletet. A rendszerváltáskor a fiatal demokraták orgánumaként induló hetilap épp a szerkesztőség szerint a „parlamenti demokrácia sírásójává vált" Fidesz vezette jobbközép kormány leváltása mellett érvelt 2002 áprilisában. A lap az első forduló előtt a győzelemre esélyes szocialista párt „demokratikus keretek között tartása" céljából az SZDSZ, a második fordulót megelőzően pedig a még versenyben lévő ellenzéki (jellemzően tehát MSZP-s) jelölt melletti kiállásra buzdította olvasóit.
A 2006-os kampány hajrájában már több lap nyilvánosságra hozta álláspontját, bár valamely párt (jelesül az SZDSZ) támogatására ezúttal is csak a Magyar Narancs vállalkozott. A konkrét igényeket (az államháztartás rendbetétele, az egészségügy és a közigazgatás átalakítása, a tandíj bevezetése, a roma kisebbség felemelését célzó program elfogadása) is megfogalmazó endorsement szerint a Fidesz tovább sodródott a jobbszél felé, Orbán Viktor egyetlen mondanivalója az antikommunizmus, amely azonban „alkalmatlan arra, hogy sorvezetőként szolgáljon a reformokhoz". A szerkesztőség újfent a koalíciós kormányzás mellett tette le a garast, tekintve, hogy egypárti szocialista uralom esetén az MSZP lobbicsoportjainak foglyává válhat. A második forduló előtt a lap már annak érdekében bátorította a kormánypárti képviselőjelöltek beikszelésére olvasóit, hogy „Magyarország felől elmúljon az autokrácia kísértése".
Ha valamely párt explicit támogatására nem is, a kormányoldallal szembeni ellenérzéseinek föltárására azért vállalkozott a jobbközép Heti Válasz is, amely a Fidesz-szlogenként megismert „Hajrá, Magyarország!" felirattal a címoldalán jelent meg a választást megelőző csütörtökön. Két héttel később a szerkesztőség annak a hitének adott hangot, hogy a meccs az első körös jobboldali vereség dacára sincs lefutva, „a csoda megtörténhet", az ellenzéki jelöltek behozhatják a hátrányt, s leváltható az „embereknek több rosszat, mint jót hozó" MSZP-SZDSZ-kormány.
Javarészt a nagyobbik ellenzéki párt ostorozása töltötte ki a Figyelő választások előtt közölt szerkesztőségi állásfoglalását. A gazdasági hetilap szerint a Fidesz „a lakosság egy részének antikapitalista attitűdjeit is felhasználja a kormányra kerülés érdekében", noha „a piac, a tőke és a magántulajdon intézményeit a nyugati demokráciákban nem szokás megkérdőjelezni". Igaz - vélekedett a lap -, hiába akar a rivális szocialista párt versenyelvű piacgazdaságot, a megelőző években sokra nem futotta: az államháztartási hiány magas, a költségvetési politika elveszítette hitelét. A reformok végrehajtása érdekében a Figyelő a két parlamenti kispártot (az SZDSZ-t és az MDF-et) ajánlotta olvasói figyelmébe.
Hasonlóan cselekedett a napilapok mezőnyében egyedüliként szerkesztőségi állásfoglalást közlő Magyar Hírlap. Az egykoron liberális újság még a választások előtt megindult a centrum felé, hogy mára a tulajdonos nagyvállalkozó, Széles Gábor intencióinak megfelelve a jobboldalon kössön ki. A lap tavaly áprilisban a választói csoportok akaratának jobb megjelenítését lehetővé tevő többpártrendszer mellett foglalt állást, már csak azért is, mert a szerkesztőség szerint épp a két kisebbik parlamenti erő mondja ki azt, amit mindenki tud, de amit a szavazók többsége nem akar meghallani, nevezetesen hogy az aktuális költségvetési politika nem tartható tovább.
Összefoglalva: bár a legtöbb magyarországi napi- és hetilap politikai szimpátiája olvasóik és a közvélemény számára is nyilvánvaló volt és lehetett, szerkesztőségi állásfoglalások a legutóbbi országgyűlési választási kampány során is alig születtek. A vezető publicisták hol homályos utalásokkal, hol olvasóik előítéleteire alapozva formáltak véleményt - jobbára a szekértábor-logikának megfelelően.
Mi ennek az oka?
Örökség és béklyók
A Kádár-rezsim éveiben a sajtó Magyarországon a tájékoztatási politika eszköze volt, cenzúra alatt állt. S noha számos újságíró részt vállalt a diktatúra lebontásában, ma is szép számmal találni a sajtót a politika eszközének tekintő újságírót - és korántsem csak a baloldalon. (Bár nem célunk a pellengérezés, kedvenc idevágó példánkat muszáj elővenni. Az egykor a Népszabadság pártélet rovatát színesítő, a mozgalom feladatáról meg a népek barátságáról értekező hírlapíró ma főszerkesztőként lelkesen szólítja vezénylő tábornokának Orbán Viktort, és nagy elánnal szerkeszti radikálisan jobboldali periodikáját, továbbörökítve a lojális újságíró kádári hagyományát.)
Ám dacára az örökségnek, a sajtószabadság nemzetközi érvényesülését kutató civil szervezet, a washingtoni székhelyű Freedom House éves jelentése szerint hazánkban szabadon működnek a többségükben magáncégek, jelentős részben külföldi kiadóvállalatok által birtokolt sajtótermékek, a média nagyrészt állami befolyás nélkül működik, noha a lapok és elektronikus médiumok tükrözik a politikai élet megosztottságát. Kritika érte a pártbefolyást a felügyelő kuratóriumok révén intézményesítő médiatörvényt és azt, hogy a sajtóbeli rágalmazás Magyarországon nem egyszerűen bűncselekménynek minősül, de az újságíró a rágalmazó nyilatkozatok közzétételéért is felelősséggel tartozik. Így megeshet, hogy a bíróság azért marasztal el egy zsurnalisztát, amiért tolmácsolta egy politikusnak az Országgyűlésben elhangzó szavait.*
Ugyancsak a lapok függetlensége, szuverén véleményalkotása ellen hat az állami cégek reklámjainak elhelyezésével való - a sajtópiaci viszonyok átalakítását célzó - politikai játszadozás. Egyetlen példa: a Fidesz-kormány regnálása alatt az egyik legnagyobb megrendelőnek számító Szerencsejáték Rt. elárasztotta hirdetéseivel a jobboldali napilapot, majd a Medgyessy-kormány hivatalba lépését követően a cég reklámjai baloldali és liberális lapokban bukkantak föl, hasonlóan azokhoz az Európai Uniót népszerűsítő cikksorozatokhoz, amelyek megjelentetésének fejében a szerkesztőségek „pályázati" pénzekhez jutottak. Hogy a hirdetések újraosztásáról pontosan miként született döntés, nem tudni, de a tendencia nyilvánvaló. S ha a kormány közeli lapok direkt támogatása visszaszorult is, a burkolt finanszírozás fönnmaradt.
Ráadásul a hazai minőségi lapok túlnyomó része képtelen önmagát eltartani. Rajtuk hol a viszonzás, a baráti hangnem reményében küldött pártapanázs segít, hol a tulajdonos, aki cserébe kézivezérelni kezdi a lapot.
Vásárhelyi Mária legfrissebb újságíró-kutatása szerint napjainkban a politikusok a rendszerváltás idején tapasztaltnál nagyobb mértékben igyekeznek befolyásolni a sajtóorgánumokat. 1992-ben az újságírók az ötös skálán 4,26 pontra értékelték a téma megválasztásakor tapasztalt önállóságukat, mára ez az érték 3,9-re csökkent. Hasonló a tendencia az események értékelését illetően. Az újságírók 1992-ben 4,2 pontra értékelték lehetőségeiket, ma mindössze 3,7 pontra, ami lényegében megegyezik az 1981-es eredménnyel. Tegyük hozzá: ez nem jelenti, hogy Magyarországon a nyolcvanas években szabadabban működött volna a sajtó, mint ma. Azóta jelentősen átalakult az újságíró-társadalom személyi állománya, s a Kádár-rendszer viszonyait szabadnak észlelő sajtómunkások ma már elvétve vannak a pályán.
Persze a helyzet ezzel együtt sem biztató. A fölmérés szerint a hazai zsurnaliszták 37 százaléka találkozott már politikai nyomással, további 6 százalék rendszeres nyomásgyakorlásnak van kitéve. A válaszadók 35 százaléka számolt be gazdasági nyomásról, míg további 5 százalék úgy nyilatkozott: gazdasági erők rendszeresen befolyásolják munkáját. Egy-egy tervezett műsor vagy írás miatt az újságírók, illetve szerkesztőségek 28 százalékát érte már fenyegetés, míg 8 százalékuk ismétlődő fenyegetésekről számolt be.
A kiszolgáltatottságra jó példa, hogy a hazai újságírók nagy része egészen tavaly nyárig adókerülőként, színlelt szerződések alapján kényszerült munkát vállalni, s sokak státusa azóta sem rendezett. Gyanítjuk, mindez Nyugat-Európában elképzelhetetlen volna - miközben az ottani kiadóvállalatok magyarországi kirendeltségei ugyancsak élen jártak a hírlapírókat megalázó és kiszolgáltatott helyzetbe hozó szerződések megkötésében.
A föntiek fényében aligha csodálhatjuk a nyílt szerkesztőségi állásfoglalások hiányát.
De lássuk hát, mi uralja a hazai publicisztikát az endorsementek helyett!
Pártkatonák
Például a túloldal programszerű cseszegetése. Hosszan és kéjjel sorolhatnánk olyan, mértékadónak mondott publicisták nevét, akiknek életműve kimerül a kádári arisztokráciába belenősült, kádkőgazdag egykori KISZ-káder vagy az ördögien cselező Fidesz-vezér abúzálásában. S ha már a közúti balesetekről meg a novemberi havazásról is Gyurcsány/Orbán tehet, tényleg kár érvekkel vesződni.
Jeles kolumnisták kedvelt időtöltése a túloldal személyi ügyeivel való bíbelődés is. Sok tucatnyi MSZP közeli véleményt olvastunk például, amelyek Pokorni Zoltánt, Kósa Lajost, Tarlós Istvánt vagy a Kengyelfutó Gyalogkakukkot remélik az ellenzék miniszterelnök-jelöltjévé emelni, függően az évszaktól vagy attól, hogy épp melyikük tért el leheletnyit a hatályos Orbántól. Szili Katalin belegyömöszölése „a tisztességes szocialista" szerepébe ugyancsak e logika szerint történik, jobbról.
Mi van még?
Jelentéktelen ügyek
Érdemi ügyek helyett elszólásokról, szerencsétlen mondatokról, tét nélküli ügyekről zajló végeláthatatlan szófosás sok kolumnán át, napra nap. Ez a főleg a balközép publicisztikát jellemző szemlélet rendre az úgynevezett kommunikációs hibákban véli megtalálni a kormányzati népszerűségvesztés okát, és tréfásan balfogásnak nevezi a szoclib koalíció verbális szerencsétlenségét. Valódi társadalompolitikai kérdésekkel azonban véletlenül sem foglalkozik.
Tegye föl a kezét, aki olvasott újságírói tollból épkézláb kritikát, véleményt a társadalombiztosítás átalakításáról. Aki tudja, mi kedvelt lapjának álláspontja az adórendszerről. Aki emlékszik határozott kiállásra bármely szakpolitikai ügyben.
Aggódó publicisták
„Ne butáskodj, hát hogy fogunk így nyerni?" - olvastuk megint csak százszor szolgalelkű pályatársaink nyígását. Azokét, akik ahelyett, hogy ostoroznák, inkább félve aggódnak a hatalomért. Némelyiküknek persze egzisztenciális érdek a győzelem, mert másodállásban tanácsadóként segítik valamelyik oldalt. Így eshet meg, hogy a publicista zseniális taktikai húzásnak mondja a minisztériumi/ellenzéki javaslatot, amelyet egyébként némi mellékesért maga ötölt ki.
És akik középre húznak
Eközben az egyetemi politológia szakon eltöltött öt év alatt sem hallottunk anynyi ijedten középre tartó, „egyrészt-másrészt" típusú véleményt, amennyit a honi sajtó naponta felböfög. Tartalmi idézet: „Igaz ugyan, hogy Y. a feszület előtt maszturbált, de ne feledjük: a túloldal se megy a szomszédba egy kis fajtalankodásért. Egyik kutya, másik eb." Ugye, ismerős? Ahogy számtalanszor láttunk a sikkasztó politikusok felett látszólag pálcát törő dolgozatokat, amelyek végén a szerző a sunyiság kérlelhetetlen ellenségeként leszögezi: azért a patkó túloldalán is ülnek tolvajok. Innen aztán el lehet ágazni kétfelé: maradjon minden a régiben, mert hát ez jutott nekünk, elvtársak, történelmileg. Vagy lehet a komplett pártrendszer megsemmisülésében bízni, „ott dögöljön meg mind" alapon.
Hogy a háttérben az önálló ítéletalkotásra képtelen idiotizmus vagy a rosszul értelmezett (mert patikamérleggel mért) pártatlanság áll-e, nem tudjuk.
Az elérhető konszenzus
Persze szerkesztőségi alkalmazottként magunk is tisztában vagyunk vele, hogy a közös álláspont kialakítása nem egyszerű. Huszonéves újságíróként gyakran tér el a véleményünk a lapvezetéstől, mást jelent nekünk a liberalizmus, s aligha jutnánk vele közös nevezőre, mondjuk, gyűlöletbeszéd-ügyben. Ahogy nem tudnánk meggyőzni templomjáró kolléganőnket sem a könnyű drogok legalizálásának helyességéről.
Annyi baj legyen, virágozzék minden virág, éljen a vélemények pluralizmusa.
De ha nincsenek közös ügyek, az szégyen. Mert mi tarthat össze egy szerkesztőséget, ha nem a vallott elvek öszszefésülhetősége?
Zárszó
Idehaza ma még szokatlanul őszinte gesztusnak tűnhet egy-egy nyílt állásfoglalás. Pedig a választók - úgy hiszszük - nem fogadnák rosszul, ha felnőttnek néznénk őket.
Az endorsement műfajának elterjedéséhez persze óhatatlanul a lapok - politikai és anyagi - függetlenségének megerősödése szükséges. Nem kevésbé időszerű, hogy a Kádár-rendszerben gyakorlattá vált sorok közötti üzengetés helyét fölváltsa az érvelő publicistai attitűd. Magyarán, hogy a lapok inkább érvekkel kápráztassák el, és ne a híroldalak szubjektivizálásával kívánják manipulálni közönségüket.
* Miklósi Gábor: Kimondva, kimondatlanul. Választások előtti állásfoglalások a sajtóban. Magyar Narancs, 2004/47.
* Ezzel szemben az Egyesült Államokban ha rágalmazással gyanúsítanak egy sajtóorgánumot, a vádoló közszereplőnek nem elegendő bizonyítania, hogy az újság valótlanságot állít, az is igazolásra szorul, hogy a hazugság szándékos volt, ellenkező esetben nem jár kártérítés. Az úgynevezett New York Times-szabálynak köszönhetően az Egyesült Államok vezető liberális napilapja 1964 óta egyetlen sajtópert sem veszített el.
Krug Emília
A sajtóműfajok királya, idehaza nem nagyon működik - vágja rá csípőből a szakma az oknyomozó újságírás helyzetét firtató kérdésre a sablonválaszt. De tényleg híján vagyunk a minőségi tényfeltárásnak? Egyáltalán mit kellene értenünk oknyomozáson? Alább napi- és hetilapok főszerkesztőivel, rovatvezetőivel és oknyomozó újságíróival folytatott beszélgetések alapján előbb a műfaj főbb jellemzőit és módszertani kérdéseit járjuk körül, majd vázoljuk a hazai oknyomozó újságírás nehézségeit és lehetőségeit.
Cégnevekkel és milliókkal telezsúfolt, hosszú, bonyolult írás, melyet botrány és perek sorozata követ - vélekedik az átlagolvasó a tényfeltárásról, és többségük átlapozza a szövevényes történeteket.
Pedig abban, hogy az oknyomozó újságírás a nyilvánosság érdeklődésére számot tartó adatok, összefüggések feltárását jelenti, a szakma egyetért. Abban már kevésbé, hogy ez milyen jellegű és minőségű munkának az eredménye.
- Magyarországon már az nyomozásnak számít, ha az újságíró megpróbálja verifikálni a sajtóközleményt, és két embert felhív - mondja Mong Attila, a Manager Magazin korábbi főszerkesztője. - A tényfeltárással kapcsolatos definíciós probléma az újságírás alapvető gondjait jelzi. Elméleti viták helyett azon kellene elgondolkozni, hogy 2006. május 26-án miért nem idéztek a lapok egyetlen sort sem a miniszterelnök balatonőszödi beszédéből. Azért, mert az újságírók megelégedtek azzal, hogy a zárt ülés után meghallgatták Gyurcsány és Lendvai sajtótájékoztatóját, majd szépen megírták az ott elhangzottakat. Ahelyett, hogy megtudták volna, mi történt valójában.
Bódis András, a Heti Válasz belpolitikai rovatvezetője szerint azoknál a médiumoknál, melyeknél nem a hírverseny dominál, minden cikknek tényfeltárónak kellene lennie. Hivatalból illene kételkedni a minisztériumok, cégek sajtóközleményeinek olvasásakor. Vajda Éva, aki Mong mellett a Manager Magazin főszerkesztő-helyettese volt, úgy fogalmaz: az oknyomozó újságírás a zárt ajkak és zárt ajtók felnyitását jelenti.
- Az újságíró mindig saját nyomozásának eredményét mutatja be, és olyan eseteket próbál feltárni, amelyek releváns információt hordoznak a közönség számára. Elmondanak valami jellemzőt a korról, amelyben élünk: korrupciót, hatalommal való visszaélést vagy más, hibás működést írnak le átfogóan. Olyasmit, amit egyébként az érintettek el akarnak rejteni.
- Hülyeség, hogy az a tényfeltárás, amiben sok adat és kft. szerepel - így Bódis. - Egyik kollégám nemrég a szlovák és román történelemtankönyvekből kirajzolódó magyarságképet vizsgálta. Nem akadt benne egy cégnév sem, mégis úttörő vállalkozás.
- Nyomozni nemcsak pénzzel összefüggésben lehet - helyesel Mong Attila. - Ugyanúgy oknyomozásnak számítana, ha valaki a nagy kereskedelmi láncok beszerzési politikáját vizsgálná, vagy felidézné az elmúlt évek vasúti baleseteit, s megnézné, történt-e előrelépés. De tényfeltáró munka volt az őszödi beszéd kiszivárgásának körülményeit vizsgáló cikk is.
Pedig se cégek, se dokumentumok nem sorjáztak benne. Ami rámutat az oknyomozó újságírás legfőbb módszertani dilemmájára.
Sztori a hurkasütőtől
Pletykálkodásra hajlamos informátorában avagy csakis a hivatalos pecséttel ellátott dokumentumban bízzék a sajtómunkás? Az angolszász világban alkalmazott „amit két független forrás megerősít, azt tényként kezelheti az újságíró" elv idehaza másodpercek alatt elbukik a bíróságon. Magyar perben ugyanis, kis túlzással, hivatalos dokumentumból sem elég a fénymásolat. Az anonim forrás pedig ritkán áll be tanúskodni.
Így hát az újságírók többsége a papíralapú munkát választja.
- Elsősorban dokumentumok alapján tanácsos dolgozni. Az emberek szeretnek pletykálni, és két független forrás is tévedhet, meg hazudhatja ugyanazt - vallja Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője. S bár hazánkban a kézzelfogható bizonyítékokkal alátámasztott cikkek kisebb eséllyel landolnak a bíróságon, a forrásellenőrzés sosem úszható meg. - Abban az országban, ahol a hazugságnak olyan kiterjedt kultúrája van, mint nálunk, szóbeli információk és iratok egyaránt forráskritikával kezelendők - mondja Mong Attila. Sághy Erna, a HVG munkatársa hozzáteszi: sok múlik a szerkesztőségi elvárásokon, sztenderdeken. - Nálunk át sem veszik a cikket, ha a benne szereplő adatok nem a cégadatbázisból származnak. Másutt elég a „tudomásunkra jutott".
Az informátorok segítőkészségének hátterében rejlő, sokszor nehezen feltérképezhető motivációk miatt az újságírónak érdemes kellő óvatossággal kezelnie az e-mailjei közé vagy a szerkesztőségi postaládába naponta érkező „bombasztorikat".
- Mindenféle variáció van. Kapunk névtelen borítékot, keres minket informátor, de egyre gyakoribb, hogy készen kapott akták jutnak el újságokhoz, amelyeket kellő utánjárás nélkül, mint saját leleplezésüket, közölnek. Holott ez így még nem más, mint a konkurens politikai párt lejárató akciója, amelyet nem a parlamentben, hanem a sajtóban akarnak elindítani - sorolja tapasztalatait Tamás Ervin, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese. Hasonló a helyzet a túloldalon is. - Kevés az olyan forrás, amely az igazságért harcol. A legtöbben politikai, üzleti érdekből beszélnek. És persze landolnak borítékok is, néha az egész sajtót megszórják - mondja Huth Gergely, a Magyar Nemzet belpolitikai rovatvezetője. Ilyenkor a rutinos munkatárs első kérdése: hány helyre jutott még az információból? Eztán vizsgálja a történet közérdekűségét és próbálja föltárni a szivárogtatás hátterében álló szándékokat.
Megesik, hogy az újságíró városi legendák, pletykák alapján kezd kutakodni. Rajnai Attila húsz éve tényfeltár, ő a szerzője az Élet és Irodalomban megjelent Tokaji borcsaták című sorozatnak. Rutinos, egyszer mégis majdnem felült egy pletykának.
- A Medgyessy-villával kapcsolatos botrány után több helyről hallottam, hogy a Balaton partján újabb apartmanháza épül, jachtkikötővel. Még ügyészek is beszélték. Nem értettem, ha köztudott, miért nem ír róla senki. Végül elmentem, megnéztem: tényleg épült. Utánajártam, ki a befektető, de semmilyen kapcsolatot nem találtam Medgyessyvel. Még olyan neveket se, amelyek korábban, másik cégben szerepeltek volna az övével együtt. Azt hiszem, a közeli hurkasütő kezdte terjeszteni a sztorit.
Rejtélyes úton érkező akták hiányában az oknyomozó saját megérzéseire hagyatkozik. Figyeli a híreket, és rájön, ha valami nem áll össze. Kutatni kezd, megpróbál a témában minden releváns információt megszerezni. Olyanokat is, amelyeket gazdáik nem adnak egykönynyen. - Az állami szférában igen erős a titkolózásra való hajlam. Az újságírók pedig lassan tanulták meg, hogy milyen információkat áll jogukban megtudni, mely paragrafusokra hivatkozhatnak. Pedig a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény jó, minden médiaszakon tanítani kellene - így Bojtár B. Endre.
Nem tudnak átverni
Persze a megszerzett adatokkal tudni kell bánni is. Minősíteni, értelmezni, összerakni. A tényfeltárás a legnagyobb képzettséget igénylő sajtóműfaj. Politikai, közgazdasági, jogi ismereteket igényel. A tudás egy részét a gyakorlat hozza. - Csak a rutin mutatja meg, minek érdemes utánajárni a cégbíróságon. Engem például ott már nem tudnak átverni, a földhivatalban talán még igen - mondja Bódis András. Rajnai Attila se szégyelli, megesik, hogy egy-egy dokumentummal kapcsolatban ügyvédtől, közgazdásztól, könyvelőtől kér segítséget. Akár többtől is, nehogy átverjék.
Az adatbázisok használatát, a cégháló-rajzolgatós, aprólékos munkafolyamatokat, amelyek akár hónapokig is elnyúlhatnak, nem lehet megúszni.
- Sokszor olyan, mintha tűt keresnék a szénakazalban - érzékelteti a helyzetet Sághy Erna. - Amikor Veres János cégei után nyomoztam, rájöttem, át kell néznem a Kabai-per teljes nyomozati anyagát. Kikértem az illetékesektől, segítőkészek voltak. Mondták, jöhetek ügyfélszolgálati időn kívül is, és elém raktak ötdoboznyi iratot. Egyetlen lapot használtam belőle.
A kitartás és az ismeretek mellé jól jön a megfelelő kapcsolatrendszer. Vagy a képesség annak kialakítására. Vajda Éva a Manager Magazinban írta meg a Straub Elek vezérigazgató bukását okozó Magyar Telekom-botrány hátterét. A cégnél dolgozó számos forrás segítette.
- A network-építés tanulható. Ha adott témában az embernek nincs forrása, listát készít azokról, akik képben lehetnek. Érdemes megismerni a szervezet belső felépítését, beszélni olyanokkal, akik segítenek átlátni a működést. Külföldön magától értetődő, hogy az újságíró, ha botrány van, ismeretlenül is háttér-információt kér. Ilyenkor minden középvezető felkészülhet rá, hogy megcsörren a telefonja. Csak idehaza hallgatnak az alkalmazottak. Úgy érzik, ha beszélnének, se változna semmi, legfeljebb kirúgnák őket.
Végül a szerző íráskészsége és a szerzemény minősége sem elhanyagolható tényező. Nemcsak az olvasó lesz elégedett az élvezhető nyelvezettel, logikusan levezetett történettel, de a tulajdonos is, már ha nem citálják bíróságra miatta. Bódis András azt mondja, az összes írásáról tudja, mi volna perelhető bennük.
- Minden anyagban található olyan mondat, amely gyengébb lábon áll. Csakhogy az ellenfél nem sejti, mennyit tudunk. Mi pedig megtanultuk, mit és hogyan írhatunk le. Az olvasó meg dekódol.
Bojtár B. Endre szerint a bíróságon elmeszelhető cikk vagy valótlanságot állít, vagy nincs kellő körültekintéssel megírva.
- A korrupcióra mindig csak közvetett bizonyíték van, elvégre az újságíró nem tartja a lámpást a pénzátadáskor. De óriási fegyvere, hogy ő maga állítja össze a történetet. Az egymás mellé helyezett tények közt pedig az olvasó megteremti az összefüggéseket.
Nagyobb sztorik megjelenése előtt azért a lapok többsége jogász véleményét is kikéri. Mong Attila pár éve a Figyelőbe írt cikksorozatot a K&H-ügyről.
- Minden rész előtt elküldtük az ügyvédnek, hogy vizsgálja meg, mennyire védhető. Ő alkalmanként 30 oldalas kockázatelemzéssel válaszolt. Egy idő után már el se olvastam őket.
A jogi, közgazdasági tudással, kitartással és megfelelő íráskészséggel felvértezett újságíró még csak az egyik, de kétségtelenül legfontosabb kelléke az oknyomozásnak. Ám meg kell emlékeznünk a költségekről is. Nemcsak az akár hónapokra „eltűnő" s csupán egyetlen anyagon dolgozó újságíró megfizetése, de a járulékos kiadások fedezése is gyakran nehézségekbe ütközik. A sajtómunkások döntő többsége napi vagy heti leadások mókuskerekébe kényszerítve dolgozik, s ha emellett még marad is ideje és kedve tényfeltárni, főnöke, gyanítjuk, nem nézi jó szemmel munkájának pluszköltségeit. Hiszen utazni, adatokat gyűjteni, földhivatali papírokat kikérni pénzbe kerül. - Amikor Kóka Jánosról és az offshore cégekről írtam, megbíztam egy ciprusi ügyvédet, hogy segítsen. Helyben jobban átlátta az összefüggéseket. Hetvenháromezres számla lett a vége. Kifizették - említi Bódis András.
Kivéreztetve
Az oknyomozáshoz tehát kellő idővel, anyagi háttérrel és tudással rendelkező sajtómunkás szükségeltetik. Nem meglepő hát, hogy a hazai sajtó illetékeseinek jelentős része a „nincs rá idő, pénz, képzett munkaerő" hármassággal indokolja a műfaj általuk is siralmasnak mondott állapotát.
- Azok az orgánumok, amelyek megengedhetnék maguknak, hogy oknyomozzanak, ki vannak véreztetve - állítja Tamás Ervin. - Önmaguk fenntartásával kell törődniük. Mindenki hangsúlyozza ugyan a tényfeltáró újságírás fontosságát, de senki nem tesz érte sokat. A létszám kulcskérdés, s bár egy-egy hétre még tudunk nélkülözni embereket, a tendencia romlik. Csak arra jut energia, hogy egy-egy témát valaki kicsit fölplankoljon, utánakérdezzen pár dolognak, s máris le kell adnia a cikket.
Huth Gergely is úgy látja, a Magyar Nemzetben megjelenő írások többsége nem klasszikus tényfeltáró munka.
- Kapunk egy fülest, valaki elmegy a cégbíróságra, elutazik a helyszínre, becsönget a szomszédokhoz, beszél a polgármesterrel, és gyorsan összerakja az anyagot. Ráadásul az olvasó sem tesz igazán különbséget aközött, hogy a címlapos történet két flekken vagy egy kolumnán folytatódik. Hálásabb dolog két-három címlapra érdemes értesülést hozni, mint három hetet dolgozni egy cikken, amely esetleg visszhangtalan marad.
Az áloknyomozó írások miatt azonban inflálódik a műfaj, s vele a szakma.
- Ahol rosszak a közállapotok, rossz helyzetben van az újságírás is - mondja Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője. - A sajtó eljátszotta a hitelét. Pedig a rendszerváltáskor a pártoknál, a rendőrségnél, de még a bíróságnál is többre tartották az emberek. Ám a sajtóprivatizáció rosszul alakult, sok tulajdonos csak saját ambícióit élte ki abban, hogy lapot vett, számos médium elüzletiesedett. Majd az ország két részre szakadt, és vele a sajtó is. Ma már a közönség nagy része törzsi alapon olvas.
Ami rányomja bélyegét az oknyomozásra is. - A lapok kárvallottjai a megosztottságnak - fogalmaz Tamás Ervin. - Piaci helyzetük megköveteli, hogy kiszolgálják az olvasókat, akik egyre inkább saját indulataik foglyai. Kevés közöttük a nyitottan gondolkodó, a számára szimpatikus oldal hibáit is észlelő. Így ha kritizáljuk a kormányt, könnyen megkapjuk, hogy Orbán szekerét toljuk, és eláruljuk Gyurcsányt.
- A jó sztoriért és nem a politikai motiváció miatt dolgozunk - állítja Huth Gergely. De hozzáteszi: mióta a baloldal kormányoz, „belső vívódás és külső nyomás nélkül írhatunk". Hiszen alapelv: a közpénzt költő kormánypártokat figyelni kell. Szépséghibája az elméletnek, hogy a Magyar Nemzet célkeresztjében akkor is az MSZP és az SZDSZ állt, amikor épp nem ők kormányoztak.
Bódis András nemcsak a közönség, olykor a szakma részéről is szembesül a váddal: a politika rendeli cikkeiket.
- Amikor Kókával foglalkoztam, mindenki azt találgatta, a Fidesz, az SZDSZ Fodor-szárnya vagy Puch László íratja az anyagot. Szomorú, hogy ennyire tartjuk magunkat.
Bódis mindemellett azt mondja, a gazdasági nyomás zavaróbb a politikainál.
- A piaci szereplők nyomulása megdöbbentő. Egy autópálya-építéssel kapcsolatos anyag írása során hárman kerestek meg és tettek milliós ajánlatot azért, hogy a cikk ne jelenjen meg.
Huth Gergely is úgy látja, változik a nyomásgyakorlók köre.
- A sajtóba kerülő vállalkozói pénzek megkönnyítik a politikai tényfeltárást, hiszen az új tulajdonosok nem fognak krokodilkönnyeket hullatni, ha egy-egy írás után az egyik párt három lépést hátrál. Ám a gazdasági témájú oknyomozás nehezebbé vált.
Vagyis ha egy a tulajdonos számára fontos üzleti szereplőről, netán a lap egyik hirdetőjéről derül ki turpisság, „elvárás a korrekt tájékoztatás". De nem több. S bár hallottunk már a kínos ügyek elhallgatásáért fizetendő „védelmi pénzről", az egész sajtót ritkán sikerül megvenni. Amit az egyik tulajdonosi körnek nem áll érdekében közölni, megteszi a másik.
Picsogás
A hazai oknyomozó újságírás szerény teljesítménye mögött a társadalmi megosztottság, a politika és a gazdaság részéről érkező nyomásgyakorlás mellett mélyebb okokat is lát Vajda Éva.
- A színvonal nemcsak a GDP-n és a piac méretén múlik, bár sokan szeretnek erre hivatkozni. A hazai sajtó még mindig félfeudális rendszerben működik. Erős mintaként él benne a tekintélytisztelet és a konfliktuskerülés. Olyan, mintha 88-ban lennénk, csak már kétfelé lehet beszélni. Nem játszódtak le a szakma alapvető vitái, mert a kritikát mindenki személyes sértésnek veszi. A vegetáló sajtóra pedig rászabadult a profi píár. A szolgalelkű újságíró a megélhetésért cserébe ma annak a fenekét nyalja ki, akiét épp kell. Nem csoda, hogy a közönség is kiábrándult.
- Az olvasó nem tudja, mit várhat el, hiszen nemigen lát jó cikkeket - így Mong Attila. - Ha például kinyitja az International Herald Tribune-t, megérti, mi zajlik Burmában akkor is, ha azt sem tudja, hol van. A hazai írásokból nem érti meg. Pedig a jó újságíró bármit el tud magyarázni érthetően, érdekesen. Önfelmentés az idő-, a pénz- és az emberhiányra fogni a nívótlanságot. Aki ilyesmire hivatkozik, saját félelmeit árulja el, és alábecsüli olvasóját. Ha a célunk egy nyugati demokrácia megvalósítása, azért mindenkinek a maga helyén tennie kell. A péknek jó kenyeret kell sütnie, az újságírónak jó cikket írnia. Aki inkább feladja autonómiáját, és prostituálódik, hagyja ott a szakmát. Kártékonynak jobb nem lenni.
- Picsogás az anyagiakra hivatkozni - csatlakozik Bojtár B. Endre. - Persze, a munkabér mellett a járulékos költségek magasabbak, de azért annyira nem szegény a magyar sajtó, hogy ezt ne vállalhatná. Ha mi az egyik legkisebb halként képesek vagyunk odafigyelni erre, máshol is tudnának, ha akarnának.
- Figyelembe kell venni, hogy különböző körülmények között dolgozunk - mondja a megengedőbb álláspontot képviselő Sághy Erna. - Csak a független lapnál dolgozó, jól megfizetett újságírótól várható el oknyomozás. Nem lehet úgy dolgozni, ha az ember háta mögött ott áll a főszerkesztő, és számolja, eddig mennyit költött. És úgy sem, ha politikai, gazdasági érdekekre kell tekintettel lenni. A tényfeltárás akkor működik, ha a függetlenség a lap értéke, és a vezetők ennek demonstrálását is várják az újságírótól.
Ütősebb, mint hat anyázás
A tapasztalatok azt mutatják, a nehézségek ellenére megéri befektetni a műfajba. Az Élet és Irodalomnál 1995-ben Tarnói Gizella szervezte meg a lap háromfős oknyomozó stábját.
- A tényfeltárás stratégiai kérdés, húzórovat lett. Hosszú távú befektetés - magyarázza Kovács Zoltán. - Valóban sok pénzbe kerül, de ha szisztematikusan építenek rá, megtérül. A mi példányszámunkat csaknem megduplázta, igaz, akkoriban rajtunk kívül más nem nagyon foglalkozott tényfeltárással.
Bódis András is azt mondja, megéri az áldozat.
- A Heti Válasznál visszafogtuk a publicisztikák számát. Egy jól megírt, alaposan feltárt történet ütősebb, mint hat anyázás. Jobban megy tőle a lap, nő a presztízsünk.
E ponton rövid kitérőt kell tennünk, ugyanis a már hiányolt szakmai konszenzus jó példája, hogy amit Bódis oknyomozásnak nevez, azt Tamás Ervin elítélendőnek tartja.
- A Heti Válasz jeleskedik a listák gyártásában. Ám ez pusztán arról szól, hogy ki kinek a kije. Így gyanúsítgatni, stigmatizálni igénytelen eljárás. Hiszen természetes, hogy mindenki olyanokkal szeret dolgozni, akiket ismer, akikben megbízik.
Bódis mégis úgy látja, a lista hatékony.
- Miközben a kormány arra hivatkozik, hogy csak a szakértelem számít, a listák ezt az érvet cáfolják. Találni olyan embert, aki egyszerre a Gyurcsány-féle Altus Rt. igazgatótanácsának a tagja, államigazgatási funkciója van, plusz saját cégének is számláz. A kapcsolati hálók az ilyen ellentmondásokra mutatnak rá.
De vissza a befektetéshez! A Manager Magazin öt éve jelenik meg magyarul, irányítását két éve vette át a Mong Attila és Vajda Éva nevével fémjelzett csapat.
- Kicsi, de jó társaságot válogattunk össze. Nem számított a kor, sem a végzettség, csak hogy „csillogjon a szeme" a kollégának. Mindenkinek egy vágányon járt az agya és szeretett dolgozni - summáz Mong. A hangsúlyt a tényfeltáró írásokra helyezték. Mong szerint sokat számított, hogy nem éreztek semmiféle nyomást a tulajdonos részéről. S ugyan a munkatársaknak rendes fizetést tudtak adni, és alkalmazhattak „researchert", akinek fő feladata a kutatómunka volt, az exfőszerkesztő szerint nem rendelkeztek óriási büdzsével.
- Néha visszahallottuk, hogy ezt majd megcsinálja a Manager Magazin, ott annyi a pénz. Ez legenda. Két év alatt háromszor költöztünk, megesett, hogy kávézóban szerkesztettünk. Akad sokkal jobban kipárnázott lap, mégse sikerül nekik az oknyomozás.
A Manager Magazin az új stratégia révén ismertségre, a szakmában pedig elismertségre tett szert, szerzői két Minőségi Újságírásért díjat kaptak, Vajda Éva pedig a Magyar Telekomról szóló sorozatáért elnyerte a legjobb tényfeltárónak járó Göbölyös Soma-díjat. A kiadó mégis sokallta a költségeket, s idén nyáron jelentősen csökkenteni kívánta az újságírók számát. Mire Mongék távoztak.
- A kiadó nem tudta jól eladni a terméket. Pedig idővel a vállalkozás üzletileg is sikeres lett volna. Két év erre nem elég.
Helyreigazítás mandinerből
Nem árt, ha az oknyomozó cikkeket közlő lap üzletileg is stabil lábakon áll, hiszen így magabiztosabban viseli közszereplőink akut pereskedési kényszerét. Bár hallottunk olyan véleményt, amely szerint csak a rosszul megírt cikk perelhető, Rajnai Attila úgy látja: ha minden tőle telhetőt megtesz is egy-egy cikk körbebástyázása érdekében, a praktikákra, jogi csűrcsavarokra lehetetlen felkészülni.
- Kérdezték tőlem a Tokajról szóló sorozatom után, hogy miért nem írtam inkább „taggyűlésszerű" összejöveteleket. Egyszerű: mert a dokumentumokban taggyűlés szerepelt.
Bódis András azt mondja, a politikusok, gazdasági vezetők stábjai tudják, hogyan kell egy lapot szétperelni: - Akad olyan politikus, aki szerintem ebből él. - További gyarapodása elkerülése érdekében a nevét nem írjuk le. Az általunk megkérdezettek döntő többsége szerint a perek mégsem jelenthetnek visszatartó erőt. Muszáj vállalni őket, mert felszínen tartják a kérdést, növelhetik a lap presztízsét, s az eljárás során újabb ügyekre derülhet fény. Az Élet és Irodalom például pereskedési tapasztalatai nyomán írt a hazai bírói öszszetétel, a sajtóperekben megfigyelhető bíráskodási gyakorlat furcsaságairól.
S bár az újságírók a helyreigazítási kérelmek közlése helyett inkább vállalják a bírósági eljárást, az ritkán diadalmenet az újság számára. Hiszen ha a felperes a húsz sérelmezett pontból akár egyet is megnyer, aprócska szemantikai győzelmét hajlamos úgy interpretálni: a gaz sajtótermék hazudott. Holott az írás érdemi kérdései elő sem kerültek.
- Az újságíró néha abban bízik: akkora botrány kerekedik cikkéből, hogy az érintettnek nem lesz arca bíróságra menni. Ugyanakkor érthető, ha a tulajdonos nem örül, amikor egy kiskirály leleplezése után öt sajtóper esik a lap nyakába - mondja Huth Gergely, aki szakdolgozatát a hazai sajtójog visszásságairól írta. - Idehaza 41 olyan jogszabály létezik, amelyet a szerzőknek figyelembe kell venniük. Leggyakrabban a polgári törvénykönyvben szereplő személyhez fűződő jogok (jó hírnév, becsület, emberi méltóság) megsértése miatt indulnak perek, de gyakori a sajtó-helyreigazítás és a büntető törvénykönyvben szereplő rágalmazásra és becsületsértésre való hivatkozás is. Amíg az újságírók nem álltak alkalmazásban, a felperes eldönthette, kit citál bíróságra, a szerzőt vagy a munkáltatót. Pedig a gyári munkás sem szembesül azzal: egyetlen selejt legyártása miatt elúszhat a lakása.
Huth az amerikai mintát tartja követendőnek: a tengerentúlon csak a szándékosságot büntetik. - Ha hibázik az újságíró, természetesen helyre kell igazítani. De nem mandinerből. Nálunk a joggyakorlat nem támogatja a sajtó munkáját, a bíróság általában a leleplezendő javára dönt. Idehaza a Watergate-üggyel foglalkozó újságírókat, akik az angolszász újságírásban bevett módszernek tekintett kiszivárogtatásra alapozva dolgoztak, valószínűleg helyreigazításra kötelezte volna a bíróság, mivel sem tanúkkal, sem hivatalos, eredeti dokumentumokkal nem rendelkeztek. Személyiségi jogi eljárás keretében milliós kártérítést fizethettek volna. Amerikában az ügy Nixon lemondásával zárult.
Ha nem robban a bomba
Márpedig kevés újságíró létezik, aki legalább pályája kezdetén ne álmodna arról, hogy tollából születik az évtized sztorija, mire fejek hullanak és bilincsek kattannak.
- Az ember szereti érezni, hogy a munkájának hatása van - érvel Sághy Erna. - Ugyanakkor a bőrömön tapasztalom, hogy következmények nélküli országban élünk. Amikor a körút tele van plakátokkal, amelyek azt kérdik, vajon miért fektet az állam kétmilliárdot egy offshore-cégbe, és hallgatás a reakció, tudom, belenyúltam valamibe.
- Az újságíró keze egy ponton túl meg van kötve, nem nyomozhat az APEH, az ügyészség helyett - mondja Tamás Ervin. - Ám a hatóságok indokolt esetben sem veszik át a sajtó szerepét.
Kovács Zoltán szerint ha az újságírásnak nagyobb lenne a hitele, inkább elvárhatná, hogy adjanak a szavára, s egy-egy cikk után eljárás induljon. Az Élet és Irodalom főszerkesztője ugyanakkor a lap cikkei nyomán említ néhány örvendetes fejleményt.
- A Tocsik-üggyel foglalkozó írásunkat követően lemondott Rajk László, a Postabank VIP-listájáról szóló után például Nagy Sándor. Utóbbi kapcsán a bíróság azt is megállapította, hogy újságíró nem sérthet banktitkot, ugyanis nem titokgazda.
Vajda Éva példaképp saját cikksorozatát említi, amely után Straub Elek távozni kényszerült. A szerző mégis állítja: a következményekkel vagy azok hiányával nem kell foglalkozni.
- Az is önfelmentés, amikor az újságíró arra hivatkozva nem végzi a dolgát, hogy úgysem történik semmi. A sajtó a társadalom egyik alrendszere, önállóan kell működnie. Persze ha igazán kíváncsi lenne egy-egy ügy folytatására, bármelyik kereskedelmi híradó stábja megtehetné, hogy letáborozik az ügyészség előtt, és addig nem enged a szorításból, amíg választ nem kap a kérdéseire. Mégse teszik meg.
Hallottunk olyan érvelést is, hogy nincs értelme a következmények elmaradásán sopánkodni, hiszen a médiamunkás ezáltal saját jelentéktelenségét támasztja alá, muníciót ad ellenfelei kezébe. Egyébként: ha nem robban a bomba, akkor is érdemes mindent dokumentálni. Hátha.
Pepecselős meló
Az archívumok pedig egyre duzzadnak, várva a lázas, „csillogó szemű" új generációt.
- El kell tűnniük a szakmából azoknak, akik a pártállamban, annak szabályai szerint készítettek újságot. Ők kompromittálódtak, a fiatalok viszont mellettük szocializálódnak - indokol Huth Gergely.
Vajda Éva szerint az oknyomozó újságíráshoz szükséges tudás elsajátításában döntő szerep jut a jó szerkesztőnek, aki fogja az újságíró kezét, és szól, ha az írás megalapozatlan.
- Egyszer kért tőlünk egy anyagot a Sunday Times egyik újságírója. Megírtuk, elküldtük. Utána vagy nyolcszor fölhívtak Londonból, hogy melyik infót honnan tudjuk, hogyan ellenőriztük. Ez a szerkesztő feladata.
Ám szerepük idehaza sokszor mégis kimerül a nyelvi ellenőrzésben, az „add már le" és az „oldd meg copy paste-tel"-jellegű megjegyzésekben.
Persze az utánpótlás elmaradása nemcsak a szerkesztőkön kérhető számon. A kommunikáció szakokról évente kikerülő több ezer újonc jobbára gyors ismertségre, tempós bankszámla-gyarapodásra vágyik, s ezeket a tévézéstől reméli. Aki mégis az újságírást választja, hamar szembesül vele: rengeteg talpalással járó, pepecselős napszámos melóra vállalkozott.
- Többségük, tisztelet a kivételnek, nem eléggé érdeklődő, kérdezni, írni se tud. Aki mégis jól ír, megelégszik ezzel, és a könnyen megszerezhető információk után megy. De hivatalos dokumentumokat már képtelen értelmezni - sorolja a hiányosságokat Tamás Ervin.
Rajnai Attila sem látja a megkapaszkodó új generációt.
- Ehhez a munkához kitartás szükséges, hétvégéket, éjszakákat is rá kell szánni. A fiatalok exhibicionisták, hirtelen sikerre vágynak. Csakhogy az alapokkal sincsenek tisztában. Fogalmuk sincs, hogyan kell terepen dolgozni, tudósításaik hemzsegnek a ténybeli tévedésektől. Gyakran még a nyilatkozó nevét se sikerül helyesen leírniuk.
Úgy pedig valóban nehéz oknyomozásba fogni.