Legenda a szomszéd tehenéről

Eddig azt hittem, hogy az a szemét tanmese (amit oly sokszor idézünk) csak rólunk szól. A német gazdának meghal a tehene, tündér jön, kívánságot teljesít: traktort hoz, a franciának öt kombájnt (annyit kért...). A magyar gazdának is megdöglik a tehene. Tündér jön: Hát te mit kérsz? Dögöljön meg a szomszéd tehene is! Hány sóhajban szerepelt már ez a mese, istenem! Most kisült, hogy ez is másképp van. Schoeck szerint ugyanis ez a séma az irigység alapformája: ha nekem nincs (nem lehet, nem tudom elérni, vagy éppenséggel elvesztettem), akkor neki se legyen. Írásának egyik csapásiránya, hogy ez a szemlélet - mondjuk, a második világ kultúrájában - mennyire gáncsolja a fejlődést. Indiában pl. a gazda nem meri alkalmazni a modern vetésmódszert - siker esetén irigy tekinteteknek lenne kitéve, ha meg belebukna, meghalna a többiek kárörömétől. Az irigység mint fejlődést gátló tényező.

Másik oldalról viszont szerinte az irigység antropológiai adottság, társadalmiságunk velejárója. Az ember csak egy másik emberre irigykedhet, nem a személyre, hanem a dolgokra (amiket birtokol, amit elért stb.). Az emberi kultúra - mondja - tele van irigységhárító stratégiákkal, amelyek arra szolgálnak, hogy ha valamivel jobban élek, mint a szomszéd, akkor ne sértsem a lelkét azzal, hogy nekem milyen jó (szegényebbnek tettetem magam, eltitkolom, hogy mim van stb.). Elemi példákat említek, de a figura másutt is erre a kulcsra jár. Kivétel a király, monarcha: ha a társadalomban egy fő él a többiek feje felett, azt nem irigylik. Elfogadják. Ha viszont a szomszédnak három Jaguárja van, azt jobb kromofággal leönteni, esténként gumiját kiszúrni, de legalábbis telegraffitizni az egyiket.

Az irigység hiába alapvető szociológiai (szociálpszichológiai) tény, nem szerepel a tudományos címszavak között. Schoeck azzal frappírozott, hogy egy-két szerzőt leszámítva ezzel a témával nem foglalkozik a tudományos közvélemény. Tabu. Vagy átnevezve, szemantikai csellel kerül be a tudományba. (Max Scheler vagy Nietzsche pl. „ressentiment"-ről beszél, ami Schoeck szerint ugyanaz, mint mikor a gazda azt mondja, hogy akkor dögöljön meg a szomszéd tehene. Hááát, nem tudom. Az viszont izgi tudományelméleti kérdés, hogy miért kerüli szociológia, pszichológia ezt a szindrómát. (Szégyellik, mi?)

Schoeck full contactban szemlézi a jelenséget - történelem, irodalom, valláshistória stb. A szemle pontos (uncsi), csak a poén fura. Mint a hatvanas évek konzervatívja, irigységfogalomból, pontosabban az irigységhárítás stratégiájával akarja leírni a jóléti államok kritikáját is. Hogy nem kéne bedőlni ilyen atavisztikus félelmeknek. Jobb lenne hagyni a tiszta piaci modellt érvényesülni. Mert a társadalom jelentős hányadának viszonylagos jóléte - vagyis viszonylagos egyenlősége - csak arra szolgál, hogy ne törjenek ki irigységből fakadó lázongások. Különben is a jóléti társadalom mint irigységhárító mechanizmus nem segíti a fejlődést. Hoppá, mondom. Annyi, mondjuk, igaz, hogy mind a Marshall-terv, mind a keynesi program európai bevezetése azt a célt (is) szolgálta, hogy ne legyen még egyszer táptalaja a szélsőséges (fasiszta) mozgalmaknak. Ennyi történelmi konzekvenciára még vevő lennék. Sőt ez annyira bölcs húzás volt, hogy a keynesi gazdaságtan visszavonását tartom a hidegháborút követő idők legnagyobb baklövésének. De hogy itt az irigységleszerelésről lett volna szó, abban nem hiszek.

Érvek, ellenérvek, lappangó előítéletek nyomvonalán a hatvanas évek naivitása rémlik fel. Amikor a vitázók frontvonala úgy állt fel, hogy egyik oldalon voltak a jólét (a fogyasztói társadalom) kritikusai (maoista, 68-as, balos baloldaliak), akik szerint jobb a szegénység, társadalmi társadalmat, le a luxussal, le a stamokappal; a másik oldalon meg az egyenlőtlenség védelmezői: szerintük viszont csak a „korlátlan lehetőségek" motivációja hajtja előre a társadalmat, kár lenne ezt korlátozni valaminő egyenlőségmániával. Schoeck alig bírja türtőztetni az egalitárius elméletekkel szembeni ellenszenvét, amíg aztán a könyve közepe táján végre kieresztheti rosszallását: a primitív szocialista (utópista, chiliasztikus vagy szélsőbalos, maoista) egyenlősítés baromságait figurázza ki, mai szemmel valóban abszurd szlogeneket pukkaszt ki.

Csakhogy: az egyenlőtlenség társadalma a 21. századra maga is abszurd szintet ért el. Ma már közhely, hogy kettészakadtak a fejlett országok társadalmai. Amerikában a felső 1-5 százalék exponenciálisan gazdagodik, a középosztály állva marad (pontosabban: enyhén romlik gazdasági státusa), az alsó 20 százalék pedig egyre nehezebb viszonyok között húzza meg magát. Ami azért veszélyes, mert egy ilyen társadalmi megosztottság rossz életminőséget produkál, és mivel a társadalom életét nemcsak a teljesítmény, hatékonyság és profit minősíti, hanem az életminőség is, itt veszíteni is lehet.

Csakhogy van itt még valami: az egyenlőtlenség társadalmi deformációként, gazdasági fékező erőként is hat. Vannak olyan szociológiai adatok, amelyekből kitűnik, hogy azokban a társadalmakban, ahol a gazdag-szegény tengely túlságosan széttart, a GDP, a hatékonyság, a versenyképesség is visszaesik. Vagyis: nem retorikai (ideológiai) kérdés a túlzott egyenlőtlenség elleni tiltakozás. (Nem is beszélve a legfelső cluster - pl. a felső menedzserréteg - irracionális túlfizetéséről. Lásd Bebchuk-Fried: Pay without Performance c. könyvének elemzéseit.) Emellett pedig - valljuk meg - nem csak irigységből fakad a milliárdoskultúra, az értelmetlen luxusának kritikája: reális gazdasági alapja is van: rontja a versenyhelyzetet. Igaz, hogy ezt az érvet a neokon ideológia lesöpri az asztalról, de attól még gazdaságstatisztikai adatokkal alátámasztható argumentum marad.

A könyv alapbaja ez: Zeitstück, akkor izgalmas pamflet volt. Mára levakarhatatlanul rajta maradt a hatvanas évek minden korlátoltsága. Persze erény is, teszem rögvest hozzá. Schoeck pl. frappíroz azzal - és mint kiderül, joggal -, hogy a modern szociológia álfogalmakkal kerüli ezt a jelenségcsoportot, s ezzel beköti a jónép szemét is. Szóval: mai olvasatban kérdéses lett ez az elemzés. (Akkor is, ha az irigység és e csavarra járó manipulatív technikák ma ismét használatosak...) Ma másutt tart már a világ.

Mondjuk pl. itt a luxus. Schock óta nagy irodalma lett. Engem e sorból Hans-Magnus Enzensbergeré ragadott meg annak idején (Reminiszenzen an den Überfluss, 1996). Legfrappánsabb tézise, hogy a luxust nem tárgyak sokat idézett kategóriái (Bentley autó, lakosztály a Park Avenue-n, Armani ruhatár) jelentik - ezek a cikkek ma már sokak számára elérhetők (polgárosodtak, mondhatnám). Amiből az is következik, hogy itt már nincs szükség „irigységhárító" stratégiákra. Ezekkel a cuccokkal ma már nyugiban fel lehet vágni - nem sokan fognak irigykedni. (Ellentétben a hatvanas évek ressentiment-jével minden mutogatott gazdasággal szemben. Akkor volt divat ugyanis Thorstein Veblen „fitogtatott fogyasztás" vagy „kirakatba rakott gazdagság" - conspicuous consumption - című fogalma...) Fel lehet velük vágni, mert már így vagy úgy, elgagyisodtak. Enzensberger szerint ugyanis a luxus pár emelettel feljebb költözött. Ilyen pl. az idő - a személyesen és lezserül használható szabad idő -, ami elérhetetlen luxuscikk lett. A hajszolt, nagymenő menedzsernek nincs ilyenje, napi tizenkét óra után körül se tud nézni sok milliós kérójában, nemhogy élvezni idejét. Időt venni meg - háát, elég húzós lehet, ha egyáltalán. Viszont az a néhány, aki rendelkezik vele, és nem kell gályáznia érte, igazi luxusban élhet. Vagy: ilyen a tér. A világ tumultuózus lett. Hiába van Bentleyd, ott köhögsz a Rákóczi úti dugóban - hol itt a luxus? De ha van egy szigeted (repülőgéppel), az már más, ott van térélmény, elérhetetlenség, nyugalom - ami egyre inkább luxus marad. Na és a biztonság. Hiába vagy milliárdos, reszketsz, kerítés, fal, zár mindenütt, magánhadsereged minden pillanatod zavarja (hogyan randizol gorillával a seggeden?). Nem folytatom. Máshová tevődött a luxuskategória fogalma. (Ráadásul: aki tudja biztosítani biztonságát, életterét, az már kívül van az irigyelhető tárgyak világán.)

Luxusipar: igazi élete a reklám, az álomgyár. Autóhirdetés, tengerpart, csodás hegyi országúton robogsz, wellnesskényeztetés a Seychelle-szigeteken - világoskék tenger, pálmafák, dögös csajok, zene. Ma már majdnem az a helyzet, hogy a reklámipar jövedelmezőbb, mint maga a luxusipar - gyémánttal kivert mobiltelefonjával, tízezer dolláros bevásárlószatyrával.

Vagyis a 21. századra eltolódott ez az egész irigységkomplexus: van, ma is van, naná, hogy van, de mellette-mögötte kinyílt egy ablak egy élhetőbb világra, arra, amit az újkapitalizmus nem tud biztosítani. Minden van helyette, csak életminőségből van kevés. Nézd meg az életminőség dobogós országait - Dánia, Svédország -, és mindjárt irigykedni fogsz olyasmire, ami nem lehet az irigység tárgya.

Irigységtémák is változtak: hogy valaki 200 millió dolláros fizetést kap (pár éve a New York-i tőzsde lelépő elnöke ezért balhézott...) vagy egy nullával többet - nincs benne „irigységfokozati" különbség. De egyáltalán: Csányi Vilmos írta nemrég, hogy nem is olyan biztos, hogy milliárdosokra (erre a rohamosan bővülő klubra) szüksége van a társadalomnak... Nem leváltásán gondolkodott, de a rendszer ilyetén működésének abszurditásán. Amin Schoecknek nem lehetett még érkezése törni a fejét...

Abban viszont mélységesen igaza maradt, hogy az irigységérzés manipulálható. Politikában pl. az „elvesszük tőlük" jelszó mindig erősebb és főképp kelendőbb, mint az „adunk nektek" ígéret, mert a lappangó irigység szindrómára épít. És az is igaz maradt, hogy bármennyire is antropológiai adottságunk, az irigység abszurd jelenség. Miért jó nekem, ha neki nem lesz jachtja, hogy a fenti példát idézzem? Egyáltalán ez a társas viszony, ami úgy kezdődik, hogy „neki ne legyen", annyira avítt (és mégis jelenbeli), hogy csak pirulok tőle. Talán ezért sem rajongok ezért a fél kilós könyvért.

Helmut Schoeck: Az irigység. A társadalom elmélete. Fordította Olay Csaba. Helikon, 598 oldal, 3990 forint.

MEGRENDELŐLAP

Megrendelem a MOZGÓ VILÁG c. lapot ...... példányban, az alábbi címre:

Megrendelő neve: .............................................................................................

Címe (város, község, kerület): ...........................................................................

(Utca, tér, ltp.): ..................................................................................................

(Emelet, ajtó): ........................

Irányítószám: ..............

Előfizetési díj egy évre 2880 Ft

Az előfizetési díjat a részemre küldendő átutalási postautalványon egyenlítem ki.

..........................................

aláírás

A megrendelőlapot borítékban, bérmentesítve az alábbi címre kérjük feladni:

Hírlapelőfizetési Iroda

BUDAPEST 1900