Otthontalanság, emlék, mű

Vannak könyvek, amelyek a tudomány világában születnek, de megszületésük motívuma, a közönség, amelynek szánják őket, a „misszió", amelyet teljesítenek, túllép a tudományos élet közegén. Üzenetek ezek a kötetek, amelyek címzettjei nem tudósok vagy a tudományért önmagáért érdeklődők szűkebb vagy tágabb köre. Sokkal inkább térben és számban megfoghatatlan általánosságnak szánják a szerzők, jelnek, olyan műnek, amely egyszerűen az emlékezetért emeltetett.

Vagy a felejtés ellen.

Vannak könyvek, amelyeknek megjelenése véletlenül egybeesik a tárgyuk iránt hirtelen támadó, de ugyanolyan gyorsan mulandó közérdeklődéssel. Szerencséjük is lehetne, de sajnos nincs, mert a hirtelen szél felkavarta porban az emlék-mű szinte alig látható. Amikor a vihar ott elül, máshol pedig új tör ki, már kevésnél is kevesebben veszik észre a jelet. A magyar-csehszlovák lakosságcseréről szóló egyezményt 1946. február 27-én írta alá Budapesten a második világháborúban győztes Csehszlovákia és legyőzött, korlátozottan szuverén Magyar Köztársaság kormánya. Lényege, hogy a kormány Szlovákiából annyi magyart jelölhet kitelepülésre, ahány magyarországi szlovák önként jelentkezik szlovákiai kitelepülésre. Ezenkívül Prága/Pozsony egyoldalúan kiutasította az 1938-as bécsi döntés nyomán a trianoni területről a visszacsatoltakra költözötteket (az egyezményig ez már megtörtént), az úgynevezett Bene¼-dekrétumok nyomán állampolgárságától megfosztott magyarságnak felkínálta az alapjogokért cserébe az úgynevezett „reszlovakizációt" (eszerint a valaha elmagyarosodott szlovákok ismét - soron kívül - szlováknak nyilváníthatták magukat), és a küszöbönálló békekonferencia elé terjesztett egy tervet kétszázezer magyar egyoldalú kitelepítéséről (ezt a konferencia elutasította). Mindettől azt várták, hogy véglegesen és teljes egészében felszámolják a szlovákiai magyar kisebbséget, és létrejön a tiszta szláv népességű (cseh és szlovák) nemzetállam. A lakosságcsere-egyezmény tette volna ehhez - legalábbis a várakozások szerint - szám szerint a legkevesebbet, azt is csak jobb híján: a potsdami egyezmények ugyanis Prága csalódására nem járultak hozzá az egész magyarság olyanformán való kiakolbólítására, ahogyan az a csehországi németség milliós tömegeivel addigra már meg is történt. Az első vonatok csak egy évvel az aláírás után, 1947 áprilisában indultak meg a Galántai járásból Magyarország felé. A Molnár Imre és Szarka László által szerkesztett Otthontalan emlékezet című kötet ennek állít emlék(műv)et. A szlovák parlament idei őszi határozata, amely kimondta a hatvan évvel ezelőtt történtek alapját képező kollektív jogfosztás „érvényességét". Ez volt a vihar, amely a kitelepítésre és emlékművére irányíthatta volna a figyelmet.

Természetesen nem ezekre irányította elsősorban, s ez részben érthető is - a hat évtizede ott élő magyarok sorsa az emlékezet elé való. (Más kérdés, hogy emlékezet nélkül nincsen magyarság sem.) Érthető, hogy a figyelem arra irányul, hogy a velünk együtt három éve EU-tag Szlovákia állami legitimitásának ma is fundamentuma a magyarellenesség. A megszületésüket követő években hatályon kívül helyezett dekrétumok „érvényessége" ugyanis semmiképpen sem jogi értelmű. Azok ugyanis az állampolgárságtól, vagyontól és személyes szabadságtól való megfosztást mondták ki egy kollektívumra vonatkozólag, át- és kitelepíthetővé, kényszermunkára elhurcolhatóvá tettek egy sokszázezres tömeget, s több tízezerrel azonnal meg is tették. A kollektív háborús bűnösség, a Csehszlovákia felbontásáért viselt kollektív felelősség hat évtized után nyilván nem más, mint (durva) szimbolikus gesztus. Az emlékezet bizonyos tereinek (durva) hatalmi szóval való lezárása, amiben szlovák konzervatívok, szocialisták, liberálisok és deklaráltan nacionalisták egyaránt részesek. Annak kinyilvánítása, hogy az egyszer velük történt igazságtalanság hallgatást parancsol arról, ami igazságtalanságot ők követtek el; hallgatni kell arról a fundamentális igazságtalanságról is, amely ama első Csehszlovák Köztársaság fundamentuma volt, nem hatvan, hanem majd kilencven évvel ezelőtt.

Voltaképp elegendő lenne megállni és elgondolkodni ezeken, továbbá bizonyos pár éves illúziókon, amelyek az európai közösségtől tényleg bizonyos közös értékeket, esetleg közös emlékezeti utakat, helyeket reméltek az úgynevezett légies határokon keresztül és kasul. Emberek, tőkék, információk tényleg utazhatnak viszonylag szabadon, csak kérdés, hogy ez elegendő-e, ezek a jellegzetesen 20. századi igények kielégíthetnek-e minden e századi igényt. De talán mindennek nem itt a helye. Az emlékművet viszont érdemes körüljárni.

Az ilyenfajta könyvekhez aligha lehetséges a megszokott kritikai attitűddel közeledni. Nem a lakosságcsere monográfiáját tartjuk kézben, nem is a lakosságcsere mint történeti probléma vizsgálatára készült tanulmánygyűjteményt. A könyv tényleg elsősorban emlékeztetni akar. Mindenféle eszközzel: az előszót Sólyom László köztársasági elnök jegyzi, tartalmaz kronológiát, forrásokat (bár kis számban), fényképeket (sajnos keveset), tanulmányt résztvevő tollából (Szabó Károly a pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatal - az áttelepülés bonyolítója magyar részről - főtisztviselője volt, aki „mellesleg" megőrizte a lakosságcsere-egyezmény dokumentációját), megrázó visszaemlékezéseket a Csehországba való deportálásról, a kitoloncolásról, kitelepülésről, az elszakadásról és megérkezésről; legfőképpen azonban tudós elemzéseket tartalmaz. Ezek ugyanúgy megvilágítják az egyezmény megszületésétől a végrehajtáson át a következményekig (hiszen a szociológiai-szociográfiai terepmunkákra jobbára csak a rendszerváltás után nyílt mód) a jelenség minden oldalát, ahogyan az átélők tanúságtétele. Szabó már említett írása mellett elsősorban Szarka László - ő a szerkesztés mellett két tanulmányt jegyez, egyiket szerkesztőtársával együtt -, Izsák Lajos (maga is, gyermekként, áttelepített), G. Vass István és Popély Árpád (az 1945-46-os deportálásról szóló mű mellett a kronológia szerzője) tanulmányai emelkednek ki az amúgy igen egyenletes műből. Szlovák történész, Stefan Sutaj írása is helyet kapott a kötetben - talán ő az egyetlen, akinek sorain nem érződik semmiféle szenvedély (lehet, hogy már ez is nagy dolog), a történtek egyszerű leírására korlátozódik, szlovákiai levéltári források alapján. E források sok helyen, sokféle célra, megrendelésre készültek. Az elmúlt évszázad csaknem tökélyre fejlesztett bürokráciájának tart keserű görbe tükröt, hogy ahány számítás, statisztikai összegzés, annyiféle adat summázza a kitelepítés és a lakosságcsere érintettjeinek összességét. Még véletlenül sem stimmelnek, s némi szorongással gondolhatunk arra, hogy hány oka lehetett annak, ha az emberek jobbnak látták, ha semmiféle hivatalos célú lajstromban sem szerepelnek.

A szándék vitathatatlan, a megvalósítás példaszerű, még a könyv kiállításában is érezhető valami komor fenség. Talán a cím kissé talányosabb a kelleténél; bár nem ilyen szép, a könyv százezrek otthontalanságának állít inkább emléket. Nem állítható, hogy erről a magyar és szlovák történetről ne esett volna szó eleddig, az emlékezet ilyenfajta felépítése azonban nagyon is szükséges és méltó gesztus volt. Éppen a könyv láttán pedig talán megkockáztatható, hogy az emlékezet immár nem otthontalan. Az emlékkötet egy akadémiai kutatóintézet és egy civil szervezet együttműködésének eredménye. A szervezet azért jött létre, hogy ápolja és ébren tartsa ennek az eseménynek az emlékezetét. Ez az együttműködés példaszerű. Az MTA kutatóintézeti hálózatát sokan és sokszor támadták, néha létjogosultságát is kétségbe vonták. Egy biztos - az emlék-műhöz közelebb hajolva nagyon jól látható -, hogy az Etnikai-Nemzetiségi Kisebbségkutató Intézet Szarka László vezette gárdája kiváló munkát végez. Elég felkeresni a honlapot (www.mtaki.hu), azon belül a kiadványokat, eseményeket, konferenciákat, virtuális körkérdéseket - gyakorlott és nem gyakorlott szem egyaránt láthatja, hogy itt dolgoznak. Nem is akárhogyan. Ha én döntéshozó lennék, ezekben az ügyekben leginkább Szarka csapatára támaszkodnék. Nemcsak az emlékezet otthonát építették fel, hanem az azokra építhető, jelent bevilágítható következtetésekét is.

A Bene¼-dekrétumok, és a háború utáni csehszlovákiai magyar jogfosztás összes jogi dokumentuma egyébként magyarul is olvasható. Szarka László szerkesztette kötetbe, a Kisebbségkutató és Kecskés Társaság adták ki 2005-ben, pedig még vihar sem támadt akkor. Gondolom, úgy vélték, hadd tudjon a beszélgetés elindulni valahonnan. Az egész elolvasható már a neten is, http://www.mtaki.hu/kiadvanyok/jogfoszto_jogszabalyok_main.html. Valahogy tényleg így kellene csinálni.

Molnár Imre-Szarka László (szerk.): Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Komárom, 2007, MTA Kisebbségkutató Intézet-Kecskés László Társaság, 234 oldal, ár nélkül.