Brahms öröksége

Belebotlik az ember egy írásba a falon, egy félmondatba a lemezborító hátán (igen, ez még klasszikus bakelitlemez), hogy Brahms B-dúr zongoraversenyének ősbemutatója a Pesti Vigadóban volt, és maga a szerző játszotta a szólót. Nem teljesen igaz, mert volt egy magánkoncert is korábban Meiningenben, de akkor is: a nyugati zene történetének egyik legnagyobb pillanata itt esett meg a sarkon, 1881. november 9-én bajszos-szakállas eleink üldögéltek kicsinosítva a teremben, és feltehetőleg fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik.

Ha volna a világon csak egyetlenegy zongoraverseny, amire azt lehetne mondani, hogy jobb, mint a Brahms: B-dúr, egy szavam sem lenne. Így viszont nem értem, hogy miért nem örülünk ennek jobban, miért nem ünnepeljük meg minden évben a napot, miért nem nyit ki a Vigadó az évfordulóra, miért nem verjük a mellünket, hogy a mű egy kicsit magyar, és biztosan nem véletlenül. Miért nem tesszük még magyarabbá? Mert nem tesszük. Ha nem számoljuk a két Vásáry Tamás vezényelte felvételt (okkal nem számoljuk), akkor keresgélni kell a polcon vagy a boltokban a magyar közreműködővel rögzített Brahms: 2. zongoraversenyt.

És nem is azt találjuk elsőre, amire számítanánk, nem zongoristát, hanem karmestert, Ferencsik Jánost. Ő vezényli a Londoni Szimfonikusokat és a szólista Julius Katchent. Mivel Katchen legendás zongoristának számít, úgy látszik, ez a felvétel sem tűnik el végképp a piacról, újra és újra előkerül, új és új borítóval, és jól is van így.

Julius Katchen kettős karriert futott, hiszen kipróbálta magát csodagyerekként, aki már tizenegy évesen a Philadelphia Orchestrával játszhatott, de a szülőknek volt annyi erejük, hogy a gyereket visszavonultatták, bebizonyították maguknak és neki is, hogy tehetséges, hogy helye van a pályán, és így minden oka megvan arra, hogy dolgozzon, elmélyedjen, érjen, várjon. Nem sejthették, hogy Katchennek mégis sietnie kell, hiszen a negyvenharmadik születésnapját már nem érhette meg, meghalt rákban. De ami közben történt, az az emberiség közös öröksége. Katchen széles látókörű zongorista volt, és nem finnyáskodott, játszott Gershwint és Dohnányit is, de igazán elemében Brahmsnál volt, az elmélyültség, a befelé fordulás, a csillogásmentes jó zongorázás érthető módon a rejtélyes és rejtőző Brahmshoz vitte őt közel. Ma Katchen Brahms-lemezei a legismertebbek, a teljes szólózongora-repertoár, a triók és a B-dúr zongoraverseny Ferencsikkel.

Ami Ferencsiket illeti, valószínűleg nem érdemes újra elmondani, hogy mennyire nem szerette a stúdiót, és hogy aki a lemezei alapján akarja megismerni, az soha nem fogja tudni, ki volt Ferencsik János, mert bármennyire is így van, nincs más a kezünkben. Ami a Brahms-zongoraversenyt illeti, ez is a végkövetkeztetés, az ember azt érzi, hogy Ferencsik könnyen beletörődött abba, hogy ez nem megy úgy, ahogy akarja, hogy ez is csak egy előadás, és épp nem a legsikeresebb, de megrántotta a vállát, és nem sejtette, hogy negyvenhét évvel később is szidalmazni fogják ezért.

De ha muszáj. Hiszen az ember azt is elfogadná már, hogy Ferencsik zsenije csak azért nem tudott kibontakozni, mert nem volt türelme eleget próbálni, és az Állami Hangversenyzenekar nem volt éppen a feladata magaslatán, bezzeg egy Bécsi Filharmonikusokkal mire lehetett volna képes. De a Londoni Szimfonikusok első osztályú zenekar, az egész felvétel mégis kidolgozatlannak hat, szétfolynak a pizzicatók, a nagy pillanatok nincsenek megfogalmazva, a mű elején minden jelentőség nélkül, csak úgy elkezdenek játszani a kürtök, Ferencsik egyszerűen nem érzi meg a stúdióban, hogy most kell ugrania. Pedig akar, ugrana, néha hallani, ahogy morog vezénylés közben, mintha elégedetlen lenne a hanghatással, és maga akar hozzáénekelni a hangszeresekhez, de ez így nagyon kevés.

Ehhez járul még a feltűnően rossz hangmérnöki munka, a minősíthetetlen keverés, ahogy még az első tételben megszólal a trombita, mintha az egészet utólag vették volna föl, valami szörnyűséges katonazenekari érzékenységgel. Lehet, hogy a mű nem szólalt meg szebben akkor a Vigadóban, Erkel Sándor vezényletével, lehet, hogy Brahms mélységesen elégedett lett volna ezzel az előadással is, de változtak az idők, és ez ma így rettenetesen pongyolának hat.

A harmadik tételben úgy érződik, mintha túl gyors tempót venne a karmester, talán attól félt, hogy különben nagyon vontatott a tétel, de így meg nincs idő elmondani, amit kell. A tétel bevezető részében, mielőtt megszólalna a zongora, végig érezhető az összecsapottság, a türelmetlenség, mintha időzavarba kerültek volna, vagy csak elment volna a spontaneitás, és Ferencsik legyintene, ebből már úgysem lesz semmi. Nem is lesz. Ha négy gyors tétellel játsszák a B-dúr zongoraversenyt, akkor az egész szerkezet borul, nem függ össze semmi semmivel, és ha Katchen nem tartaná a lelket az előadásban a negyedik tétel során, akkor valószínűleg nem is volna most miről beszélnünk, úgy ásták volna el a felvételt az archívum legaljára, hogy soha ne kerüljön elő.

A másik B-dúr zongoraverseny már a mi szempontunkból klasszikusabb felállás, Anda Géza a szólista és Herbert von Karajan a karmester. Anda évtizedeken át alig volt benne a magyar zenei köztudatban, miközben a világban mindig magyar zongoristaként emlegették. Dohnányi és Kodály tanítványa volt, és 1943-ban Svájcban telepedett le, gazdagon és elegánsan élt, ráadásul sikeresen is, az ötvenes évektől haláláig minden évben szólóestet adott Salzburgban, vele vették fel először a teljes Mozart-zongoraverseny sorozatot, a Bartók-zongoraversenyek lemeze még ma is referenciának számít (más kérdés, hogy jól van-e ez így), nyugodtan és szépen teljesedett ki a pályája, amikor 1976-ban egy szerencsétlen otthoni balesetben életét veszítette.

Szokás ümmögni Anda zongorázásakor, de nem teljes joggal. Kétségtelen, hogy nem kirobbanó egyéniség, de ez a B-dúr zongoraversenynél sokáig nem hátrány. Anda tökéletesen feloldódik a Karajan-világban, egy szólamot játszik a sok közül, de az megfelel minden igénynek, súlyos és erőteljes, közben mégis színes, visszahozza ugyanazt a fényvilágot, amelyet Karajan megteremt a Berlini Filharmonikusokkal.

Mert Karajan tökéletes ellentéte Ferencsiknek. A zenekar szinte betegesen kidolgozottan játszik, amikor a második tételben, a megfelelő pillanatban kiszélesedik a zene, a hallgatónak már nincs más dolga, mint hogy hörögjön, tökéletes a váltás, minden együtt marad, a zenekar káprázatos egyensúlyt tart meg, pedig Karajan vadul felbőgeti a mélyvonósokat. Tényleg döbbenetes, hogy ezt meg lehet csinálni, hogy ilyen egyáltalán létezhet. De Karajan ettől még nem vész el a részletekben, a mű egészére vonatkozik a koncepciója, ha hiányzott Ferencsikből bármiféle elképzelés a darab elején a kürtökkel kapcsolatban, hát itt van, az egész fojtott, furcsa fénye olyan tágas, mintha egy tájat látnánk napfelkelte előtt. Ez persze nem Brahms, hanem Richard Strauss, de talán Brahmstól sem idegen a gondolat, őbenne is megvolt a természetimádat, végül is ő írta Pörtschachból, amikor nyári vakáción volt, hogy a levegő tele van dallamokkal.

Ez a „tökéletes zenekar, tökéletes karmesterrel és tökéletesen alkalmazkodó zongoristával" felállás az első két tételben hibátlan, a harmadikban azonban valami kis gonosz hiányérzet kezd kaparászni. Valami nem történik meg, vagy csak a bizonytalan kezd el hiányozni, talán Anda Géza erőteljesebb hangja, de van egy pillanat, amikor az ember azt érzi, hogy mégsem ez a helyes út. Mert ha ez volna, akkor a mű szimfónia volna, úgyis négytételes. Hiányzik a párbeszéd, hogy legalább pillanatokra ne ugyanazt mondják, ne értsenek folyton egyet, a szólista és a karmester-zenekar.

A játékrontó gondolatokat azonban elfedi a negyedik tétel, ahol úgy tud elfogyni a zenekar, úgy tud az egész szinte gyermekdallá válni, mint soha, sehol másnál, és ettől a Karajan-féle kiszámíthatóság is csökken, ezt a megoldást aztán igazán nem várta volna az ember éppen tőle, szelíd és normális, és amikor zajogva zárja le az egész művet, akkor is olyan, mintha csak játszana. Egyébként is ez a váratlan elhalkulás Andától indul el, és ő tartja meg a trilláival a madárdalosságot, Karajan csak átveszi és csak visszafogja az erőket, van mit, érződik, hogy a kürt majd megőrül attól, hogy nem eresztheti ki a hangját, de hát ez benne a pláne. Játék, de óriások játszanak, és ha lenne egy rossz mozdulatuk, itt kő kövön nem maradna.

Ettől függetlenül is jobb elfelejteni a harmadik tételt, mert ha nem, akkor az a végkövetkeztetés, hogy van ez a tiszteletbeli magyar zongoraverseny, van két magyarokkal előadott felvétele, és mindkettő jobb lenne, ha lecserélnénk benne a magyarokat. Ki szeret erre gondolni?

Brahms: B-dúr zongoraverseny

Julius Katchen, London Symphony Orchestra, Ferencsik János - DECCA, 1960; Anda Géza, Berliner Philharmoniker, Herbert von Karajan, Deutsche Grammophon, 1968.