Embermese?

Íme, egy újabb sorsfilm.

Koltai Lajos - aki sorsok százait követte már kamerájával Maár Gyula, Mészáros Márta, vagy leghűségesebb rendezője, Szabó István irányítása alatt, a Sorstalansággal pedig néhány évvel ezelőtt rendezőként is debütált - ismét egy emberi drámába tenyerelt. Csakúgy, mint a Sorstalanság esetében. Melodrámai, látványgazdag, színekben és muzsikában tobzódó anyagot formált két nagyon különböző nyersanyagból. Kertész Imre alapműve az embertelen sorsfosztottság, „otthonos száműzetés" barakkját kínálta fel Koltainak, Susan Minot bestsellere pedig párhuzamos női sorstörténetek Rhode Island-i villáját tartogatta. Hogy két ilyen széttartó munkából hogyan tudott Koltai Lajos stilárisan nagyon hasonló, szinte egynemű filmet produkálni, rejtély lenne, ha nem sejtenénk, hogy egyéni világlátásából és rendezői hitvallásából adódik ez a hasonlatosság. „Mindig is a dráma érdekelt, amelyben megjelennek azok a problémák, amelyekkel naponta küszködünk" - állítja Koltai. „Az Este arról beszél, amiről a legkevésbé merünk: a legfontosabb döntéseinkről... Az Este egy igazi embermese" - állítja ki a műfaji címkét egy rádiósorozat címét kölcsönözve. Másutt pedig megerősíti: az eddigiekhez hasonlóan a jövőben is olyan forgatókönyveket kíván megfilmesíteni, amelyek erről, vagyis az igazi emberi drámákról szólnak.

Ami hátrány Európában, előnnyé válik Amerikában. A rendező a producereket, a filmstúdiót, sőt a szakmájukban igen magasan jegyzett egyes színészeket is úgy nyeri meg az Este számára, hogy levetíti nekik, illetve átbeszéli velük a Sorstalanságot. Mármint a filmet. S ha a Kertész-adaptációt szentimentalizmusa, túlzott monumentalitása, didaktikája miatt bírálták emitt, tagadhatatlanul kiváló referenciaként szolgálhatott amott. De az Estét mégsem illendő a Sorstalansággal egy polcra helyezni: egy „országimázsként" is dotált szuperprodukciót egy hollywoodi stúdiófilmmel, egy történelmi drámát egy szubjektum-látlelettel, egy kelet-európaiból univerzálissá emelt szenvedéstörténetet egy újvilági polgári kamaradrámával csak annyira érdemes összehozni, amennyire a Megáll az idő (Gothár Péter, 1981), az Örökbefogadás (Mészáros Márta, 1975) vagy a Mephisto (Szabó István, 1981) is egy operatőri életműben foglal helyet a Malénával (Giuseppe Tornatore, 2000) vagy a Most jövök a falvédőről című munkával (Luis Mandoki, 1993). Aki a bársonyos-meleg és a hideg-kékesszürke színvilágot is egyaránt mesterien tudja kezelni, s ily módon gyökeresen más hatásmechanizmusra építő filmekben vállal alapszerepet (vö. például az első Szabó István-együttműködést, a Bizalom [1979] című darabot a Déryné, hol van? cíművel [Maár Gyula, 1975]), az tényleg kiismerte a filmvilág csínját-bínját. Ezért különösen disszonáns, ha keze alól (a vele mindig egy hullámhosszon lévő operatőr, Pados Gyula szemléletes képeire támaszkodva) egy túlkomponált, a díszletet, a fényeket, a zenei aláfestést a történet fölé helyező, minden emberi tragédiájával együtt szenvelgőnek ható mozifilm kerül ki.

Mert az Este - minden jó szándék, szakmai tudás, emberi alázat ellenére - ilyen. Bonyolultnak ható, mégis könynyen kiismerhető történetet mesél el két idősíkon, ám csak egyetlen tudatrétegen átszűrve: az 1953-ban és napjainkban játszódó léleklabirintus a fiatalság, a szerelem, a csalódás, a kiüresedés, a helyrehozhatatlan hibák, a megöregedés, az elmúlás, az újraélés mozzanatait váltogatja - csupa olyan motívumot, amelyek egy valamirevaló melodráma gyakori kellékei, ám óvatlan kezekben könnyen közhelyessé formálódhatnak. Nem segít ezen a sztárparádé sem, melynek a ragyogása a színen rendre átlibegő giccses szentjánosbogarakéhoz mérhető: habár egybehangzó értékelések szerint a két idős nő (Vanessa Redgrave és Meryl Streep alakításában) haldoklós-emléktemetős jelenete a legkiemelkedőbb a csaknem kétórás játékidő alatt, a magam részéről még itt, az arcokon tükröződő fájdalmak, sorstörések csúcspontján sem érzékeltem szikráját sem a valódi, mozivászonról letéphető és emlékbe hazavihető érzelmeknek. Nem, ha a hősszerelmes a forgatókönyvíró által mellékalakból szinte főszereplővé transzmutált figurája egy szánalmas, iszákos ripacsé; ha a színpaletta természetellenes élessége, a szintetizátormuzsika mindent átható és maga alá gyűrő jelenléte nem ad teret a jellemeknek; nem, ha az idősíkok megbontása és egyberagasztása mellőzi a váratlanság, az újdonság, a sajátos, semmi máshoz nem hasonlítható filmidő létrehozásának igényét; nem, ha minden egyes lélekrezdülést, vágyat, érzelmet, kívánságot, sóhajt verbalizálnak, s szinte semmit sem bíznak a mimikára, a gesztusokra; nem és nem, ha a dialógusok így is porosan, haloványan, szikkadtan hevernek egymás hegyén-hátán, mert nincs arc és háttér, ami hitelesítse őket. Az Este ezért minden szándékolt dinamikája, tömörsége, sokértelműsége ellenére szétfolyó, pihekönnyű és egysíkú darabbá válik az alkotók és a végső vágást levezénylő producerek keze nyomán.

Ez már csak azért is fájó, mert a forgatókönyv nem feltétlenül erre predesztinál, az előképekről nem is szólva. Elsősorban Az órák című, Pulitzer-díjas regényre és a belőle készült sikeres mozifilmre gondolok (Stephen Daldry rendezésében, 2002). Mindkét vezérfonál - Az órák esetében a regény, az Esténél pedig a forgatókönyv - Michael Cunningham nevéhez fűződik, mégis ég és föld a különbség. Az órák párhuzamos nősorsai három egybefonódó idősíkon bontakoznak ki - Virginia Woolf az 1920-as, 1940-es években, Laura Brown a második világháborút követően, végül Clarissa 2001-ben álmodja meg és éli újra Mrs. Dalloway életét. Itt is, ott is aszszociációs hálóba rendeződnek a múlt és a jelen eseményei; itt is, ott is kiemelt szerepet kap Claire Danes, Toni Colette és főként Meryl Streep színészi játéka; itt is, ott is nagy gondot fordítanak a korhű atmoszférára; itt is, ott is kimondhatatlan tehertételt jelentenek az önkép torzulásai, szemben a társas környezet elvárásaival. Az órákat mégis átjárja a szenvedés, a keserűség, a bűnhődés, az igazságkeresés, a megbánás és a feloldás szelleme, míg az Estében csak az érzelmek és lelki indítékok árnyékai kísértenek egy zárt, kiúttalan ketrecben.

Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek értékelhessék az életet - jelenti ki Virginia Woolf a Mrs. Dalloway tudatregény fogalmazásakor Az órákban. Hogy ez a szentencia később önmagát beteljesítő jóslattá válik-e a tér és az idő különböző rétegeiben, vagy csupán olcsó dramaturgiai szemfényvesztéssé - nos, épp ez a döntő különbség Az órák és az Este univerzuma között. És akkor már szinte említésre sem érdemes Philip Glass érzékeny, a szemünk előtt kibontakozó drámát mindig jó ütemben követő, a kellő pillanatban elhalkuló, majd ismét kiemelkedő zenéje, szemben Jan Kaczmarek rossz ritmusban előrángatott, idomtalan kompozíciójával. Igaz, Glass szuverén alkotóként és narrációmentes, csak a képekre és a zenére fokuszáló filmek háttérembereként is jól ismert (lásd pl. Godfrey Reggio képfilmjét, a Naquoyqatsit, 2002), az Estén pedig már az sem segített, hogy Koltai Lajos bevallása szerint Chopin-hallgatással vezette be színészeit a lélek örvényeibe. Nem üt át a vásznon az a különben szellemes megoldás sem, hogy kétszeresen is anya-lánya színészpárossal (Vanessa Redgrave-Natasha Richardson, Meryl Streep-Mamie Gummer) bolondítja meg a rendező a viszonyokat. Egyszóval az Este közepes melodráma, sok bosszantó hibával és kisebb-nagyobb hiányossággal, egy jobb sorsra érdemes szereplő- és alkotógárdától.

„Már régen tudom, hogy a világ nagyon rossz, nem látom, mitől lenne jobb a jövő. Talán a boldogság apró pillanataitól" - nyilatkozta egyszer a magát következetesen európainak valló, de a tengerentúlon egyre jobban kisajátított rendező-operatőr. Az Este is erre - a boldogság pillanatainak helyreállítására - tesz tétova kísérletet. Olyan képközpontú alkotással, amelyet túldramatizálnak a dialógusok, s pont a lényeg, az embermese sikkad el közben. Lenni vagy nem lenni - bár a látszat szerint erről és az élőkkel folyamatosan párbeszédet folytató, az önkívületi látomással határos emlékképekről, árnyalakokról szól a történet (korántsem hamleti modorban), hamar kipukkadnak a képzelet szappanbuborékjai, és nem marad utánuk semmi maradandó. Talán csak néhány ellentmondásos szín, hangulat s egyetlen említhető gesztus (a barátnőjét meglátogató idős asszony leveszi a szemüvegét, mielőtt a haldokló mellé feküdne).

Az Este - a Sorstalansággal együtt - egy ígéretes rendezői pálya meghaladható kezdőlépése. Embereket szerepeltető vászonmese.

Este. Színes amerikai játékfilm, 112 perc, 2007. Rendező Koltai Lajos; író Susan Minot; forgatókönyvíró Susan Minot, Michael Cunningham; operatőr Pados Gyula; zeneszerző Jan A. P. Kaczmarek; szereplők Claire Danes, Vanessa Redgrave, Meryl Streep, Glenn Close, Natasha Richardson, Toni Colette, Mamie Gummer, Patrick Wilson, Hugh Dancy, Eileen Atkins.