Változatok a kimondhatatlanra

Régebben szerencsésebbek voltunk az irodalmi Nobel-díjasokkal. Golding, Böll, Bellow, García Márquez, Grass és a többiek mind rendre megjelentek nálunk magyarul, a művelt nagyközönség tetszéssel fogadta műveiket, még időben hírnevük támadt. Így aztán senki sem lepődött meg, amikor később megkapták a Díjat: az olvasók igazolva látták a maguk olvasmányélményét és pozitív ítéletét.

Később viszont mindenféle zavar támadt, hovatovább sorozatban. Megjelent ugyan valami évekkel korábban az új Nobel-díjastól, csak éppen senki sem olvasta (J. M. Coetzee); vagy ha olvasták is néhányan, nem vált eseménnyé (V. S. Naipaul); vagy éppenséggel a kitüntetés után kellett a kiadóknak hirtelen észbe kapniuk, és rendesen újrafordítani a korábban már hevenyészve átültetett - egyébként semmi különösebb feltűnést nem keltő - szerzőt (Orhan Pamuk). (Mindez még Kertész Imre Nobel-díját is érintette: a művelt honi nagyközönség zöme 2002-ben értesült a Sorstalanság létezéséről...)

Az 1993-as Nobel-díjas Toni Morrisonnal, akinek mostanában két regénye, a Nagyonkék (2006) és A Kedves (2007) is megjelent magyarul, talán nem ennyire rossz a helyzet. Bár zavar őkörülötte is van, főleg kiadáskronológiai téren. Vagy húsz éve figyeltek fel rá: 1986-ban Salamon-ének című regényét megjelentette a Magvető az emlékezetes Világkönyvtár-sorozatban (ma már csak emlék), igaz, kilenc évvel a nagy feltűnést keltett, díjakkal elhalmozott, nemzetközi visszhangot verő eredeti, a Song of Solomon (1977) megjelenése után. Szünet következett, egészen 1993-ig, a Nobel-díj évéig, amikor is az Európa gyorsan piacra dobta Morrison 1992-es Dzsessz című regényét, majd újabb nyolcéves szünet után a Paradicsom címűt 2000-ben, két évvel az amerikai kiadás után. Manapság viszont egy újabb, harmadik kiadó gondozza a Toni Morrison-fordításokat: a Nagyonkék és A Kedves kiadója a Novella, s mint hírlik, hamarosan a szerző legújabb, 2004-es keltezésű regényét is megjelentetik Szerelem címmel.

Kronológiai hézagot pótol mindkét fordítás: a Nagyonkékkel (The Bluest Eye) kezdődött a fekete amerikai írónő pályája 1970-ben, A Kedves viszont a szerző érett írásművészetének volt a példája; eredetije, a Beloved 1987-ben jelent meg, szakmai és tömegsiker volt, Pulitzer-díjjal jutalmazták. 2004-es újrakiadása is jelezte a közmegegyezést: a pálya csúcsa a regény, az egyébként kiváló Salamon-éneknél is maradandóbb és fontosabb mű.

Viszonylag kései pályakezdés a Nagyonkék: szerzője ekkor már negyvenéves (Toni Morrison 1931-ben született az Ohio állambeli Lorainben). Miközben egyetemi oktatóként és kiadói szerkesztőként dolgozik, elővesz egy novellavázlatot, amelyet néhány évvel korábban egy amatőríró-csoport összejövetelén olvasott fel. Gyermekkori emlék foglalata volt az elbeszélés: Morrison ismert egy fekete kislányt szülővárosában, akit majd elemésztett a vágy, hogy világoskék szeme legyen.

A szerző regénnyé kerekítette ki az elbeszélést, amelynek hamarosan kiadója is akadt. A Nagyonkék - bár pénzt nem sokat hozott szerzőjének - úgynevezett kritikai siker volt: a szakmai körök igen jól, sőt lelkesen fogadták. S hamarosan kiderült, hogy a regény nem csupán egy magabiztosan felívelő írói pálya kezdete, hanem egy fontos, irodalomszociológiai szemmel is jelentősnek mondható irodalmi-kulturális „új hullámnak" a nyitánya is. A mostani - a papírforma szerint reménytelenül megkésett - magyar nyelvű megjelenés ebből a szempontból is figyelmet érdemlően tanulságos hézagpótlás: a harminchét évvel ezelőtt napvilágot látott könyv indította útjára azt, amit az amerikai kritika - ma már tulajdonképpen az irodalomtörténet - a hetvenes évek „fekete női irodalmi reneszánszának" nevez. Toni Morrison ennek vált hamarosan a legjelentősebb alakjává Alice Walker mellett, akinek szintén 1970-ben jelent meg első regénye (The Third Life of Grange Copeland), hogy azután 1982-ben a The Color Purple (Bíborszín) című regényével megalkossa ennek az irodalmi hullámnak az egyik klasszikusát.

A korszak - a hatvanas és a hetvenes évek - Amerikájának lázongó közszellemét és új önmeghatározásokat kereső társadalmi (csoport- és osztály-) tudatát egyszerre jellemezték a radikális széttagolódás, a kölcsönös kihívások és az ezek nyomán támadó egységesítő kísérletek. Mindez a legkülönfélébb politikai-ideológiai áramlatok formáját öltötte, ahol is az egyes áramlatok - gyakran közéletileg is aktív mozgalmak - legtöbbje megfogalmazta a maga politikája mellett az arra épülő kultúraprogramját, sőt esztétikáját. Ez volt az az időszak, amikor forgalomba kerültek az olyan - számunkra mind a mai napig szokatlan - fogalmak, mint a „feminin írásmód", a „fekete esztétika", a „fehér férfi modernista irodalom" és hasonlók.

Toni Morrison pályanyitó regénye egyfelől ennek a polarizált szellemi erőtérnek a szülöttje, vagy legalábbis ebből az erőtérből táplálkozik; másfelől sajátos áthasonítási-felülvizsgálati viszonyra lép az egyes pólusok felől érkező kihívásokkal: a négerség és a nőiség, azaz a fekete öntudat és a feminizmus politikájával, kultúrájával és esztétikájával. A személyes indíttatások és körülmények mellett láthatólag ez a két ösztönzés szabadította fel benne az írót; de legfontosabb írói válasza az ösztönzésekben rejlő sematikus követelések elutasítása volt. Feminizmus dolgában Morrison alighanem az idei Nobel-díjas Doris Lessinggel ért egyet, ő sem hajlandó - Lessinget idézem - „tanúságot tenni" a feminizmus nagy ügye mellett és „túlegyszerűsített megállapításokat" szajkózni a férfiakról és a nőkről. De idegenek tőle a „fekete esztétika" dogmatikus kívánalmai is: ő nem a fehér társadalommal harcban álló fekete férfit állítja a középpontba, mint annak idején Richard Wright vagy Ralph Ellison, s nem is a fehér társadalom megértésére apellálva igyekszik magyarázni a fekete tapasztalatot. Őt elsősorban az amerikai fekete kultúrán belüli viszonyok és kapcsolatok dinamikája foglalkoztatja, s a fekete sors vagy élethelyzet kvintesszenciális megnyilvánulását, egyben ennek egyetemes erkölcsi és metafizikai üzenetét a fekete nők sorsában és helyzetében látja.

Morrison regényeiben ennek az írói problematikának a történelmi vetülete, ha nem egyenesen a fundamentuma a rabszolgaság botránya: a kimondhatatlan szörnyűség, amelyet mégiscsak ki kell valahogy mondani, a kommunikálhatatlan, amely kommunikációra szorul, ha másért nem, hogy a kimondás révén végre vége legyen a dolognak, letétessék a teher. Történeteinek jelen ideje - ez a Nagyonkékben az írónő gyermekkorának az ideje, mint ahogy a helyszíne is az ő szülővárosa - a múlt idő foglya, a szereplők emlékezete családi emlékezet, a fekete egyén a rabszolgalét pszichohistóriáját éli át újra meg újra, s teremti kényszeresen újra emlékezetében a szenvedést. Részben a rabszolgaság fizikai szenvedését, a kínokat és a kínzásokat, de a még nagyobb - Morrison szerint a legnagyobb - szörnyűséget is: azt, hogy a rabszolgalét megakadályozta, hogy a fekete ember és a fekete asszony önmagával azonos Énként, autonóm szubjektumként egyáltalán létrejöhessen, s ilyenként érvényesíthesse magát. Ezen a helyzeten egyébként vajmi keveset változtatott a rabszolga-felszabadítás: a nemlétezés és láthatatlanság kényszerűen bensővé hasonított terhét a feketék társadalma kénytelen volt tovább cipelni, „kívülről" pedig a fehér társadalom továbbra is mindent megtett, hogy a teher letehetetlen legyen.

A Nagyonkék tulajdonképpen változat erre a szenvedéstörténetre: a regény kislány hőse, Pecola Breedlove nem csupán a szeretetlenség, a lumpenlétbe lecsúszott fekete prolicsalád szörnyű körülményeinek az áldozata, hanem a maga önutálatának és önmegvetésének. Menthetetlenül csúnyának tudja magát, ezért szeretné, ha kék szeme lenne, hiszen ettől olyan szép lenne, mint a fehér kislányok, s akkor végre szeretnék őt. Képtelen olyannak elfogadni magát, amilyen: feketének; számára a szépség mércéje a fehér ember. Szeretetet végül apjától, Chollytól kap - őt egyébként csecsemőkorában a szemétdombra dobta anyja -, aki megerőszakolja a kislányt.

A regény előadásmódja Morrison későbbi, érett munkáinak, így A Kedvesnek is az elbeszéléstechnikáját előlegezi. Folklorisztikus szóbeliség és magas irodalmi írásbeliség izgalmas összjátéka az egyik legfontosabb jellegzetessége ennek a technikának. A kollektív fekete emlékezet őrizte meséket, legendákat, anekdotákat, dalokat és ráolvasásokat, a pogány varázslat és babonás hiedelemvilág elemeit mintegy otthonról hozta az írónő (távolabbi ősei mindkét ágon szegény déli részes aratók voltak, apja hajógyári hegesztőmunkásként kereste kenyerét), a modernista regényírás tudatfolyam-módszerével, perspektivizmusával, belsőmonológ-technikájával egyetemi tanulmányai során ismerkedett meg (William Faulknerről és Virginia Woolfról szóló disszertációjáért a Cornell Egyetemen kapott magiszteri fokozatot 1955-ben).

A Kedves ennek a két módszernek, a kollektív-folklorisztikusnak és a magas irodalmi-individuálisnak, élőszónak és írásnak a mesteri ötvözése. Megtörtént, dokumentált eset a kiindulópontja: amikor az északra szökött fekete rabszolganőt, Margaret Garnert a hírhedt szököttrabszolga-visszaszolgáltatási törvény (1850) alapján a hatóságok megkíséreltek visszatoloncolni tulajdonosának ültetvényére, megölte kisgyerekét, csak hogy ne kelljen arra a sorsra jutnia, amelyből neki - anyjának - sikerült elmenekülnie. A regényben Sethének hívják a szökött rabszolganőt, aki - amikor a seriff és emberei érte jönnek - megpróbálja mind a négy gyermekét megölni, de csupán az egyiknek sikerül átvágnia a torkát: a kislányét, akinek a sírkövére később csupán ennyit véset: Kedves.

Az egyes szereplők belső monológjai és „külső", elmondott történetei váltakoznak a szerzői előadással és a kollektív emlékezet hangjával. A szöveg szubjektív időrendben köröz az Esemény körül, hol közelebb jutva hozzá, hol eltávolodva tőle, miközben a látomásosan költői próza mintegy felfüggeszti a külső és a belső, a megtörtént és a képzelt, a dokumentálható tény és a mitikus érvényű mese, az empirikus érzékelés és a babonás képzelgés közötti különbséget, illetve ennek a különbségtételnek olvasati lehetőségét és olvasói kötelmét. A házat, ahol Sethe lakik másik, életben maradt lányával, kísértet dúlja: Kedves hazajáró lelke, aki egy szép napon reinkarnálódik, tizennyolc évesen előlép a semmiből, és helyet kér a házban. Sethe felismeri, hogy megölt lánya tért vissza hozzá, aki idővel helyet cserél vele és úrrá lesz rajta, anyjaként viselkedik, őt pedig kislányszerepbe kényszeríti. A regény kísértethistóriával egészül ki, a rémségek története rémregénnyé tágul, a Southern gothic néven ismert irodalmi minőséggel bővül. Sőt fantasztikus allegóriává mélyül: Kedves több is Sethe lányánál - így sejti egyik-másik szereplő -, személyében a kollektív múlt kísért, minden Afrikából Amerikába hurcolt fekete asszony ő.

A teher, amelyet le kell végül tenni: a regény végén afféle kollektív ördögűzés szabadítja meg Sethét Kedvestől, a kimondhatatlan múlt kimondatik, Sethe - talán - létrejöhet végre autonóm szubjektumként, a szenvedés elmondta a maga elmondhatatlan történetét. „Nem olyan történet ez, amelyet tovább kell adni" - hangzik el refrénszerűen többször a mondat A Kedves utolsó lapjain, a rövid lírai zárórészben; a regény azért íródott, hogy felszámolja önnön kínkeserves fundamentumát.

Nem késtünk le semmiről: a húsz évvel ezelőtti regény állja az időt, élő és éltető olvasmány ma is.

Toni Morrison: Nagyonkék. Lázár Júlia fordítása. Budapest, 2007, Novella, 1590 forint.

Toni Morrison: A Kedves. M. Nagy Miklós fordítása. Budapest, 2007, Novella, 2790 forint.