P. Szűcs Julianna
Az 52. Velencei Biennále
„Az én feladatom nem az, hogy milyen fajta vagy hogy mennyire jó művek kerüljenek a pavilonba. Az én feladatom az, hogy a pavilon ne álljon üresen." Petrányi kolléga nyilván viccel, gondoltam a kuratóriumi ülésen. Később beláttam: a Velencei Biennále magyar biztosa nem humorizált, a hangulat sem olyan volt. Őbelőle a megszenvedett tapasztalat beszélt. Hazai tapasztalat, de még inkább a nemzetközi intézmény utóbbi évtizedének profi ismerete. Mert ahogy az esti híradó sem fog érdemi hír hiányában szünetjelet sugározni, a kontinens legdicsőbb múltú képzőművészeti megatárlata sem fog kreativitás, invenció, erudíció hiányában bezárni. Azért bízzák meg a főkurátort, működtetik a falak mögött dolgozó szakmai-gazdasági-turisztikai infrastruktúrát, s hozzák döntési helyzetbe az egyre népesebb nemzeti intendatúrahálózatot, hogy a kínos tény maradjon a közönség és a kritika édes titka. Idén ez kevésbé sikerült, mint valaha.
Hogy minderről a főkurátor, Robert Storr, a Yale University School of Art dékánja tehet, akinek antikarizmája szürke felhőként lebeghetett a városméretűre duzzasztott kiállítás fölött? Vagy a fő felelősség a nagyon blőd jelmondaté, a „Gondolkozz az érzékeiddel, érezz az eszeddel" szlogené, amely alá a mindent éppúgy be lehetett söpörni, mint a semmit? Vagy a világ-képzőművészet a hibás, amely e pillanatban mintha nem tudna mit kezdeni a piac és az építészet közé szorult „autonóm" formával?* Válasz nincs, illetve válasz a kérdésekben.**
A biennále pavilonjai annak rendje-módja szerint megteltek. A világ kurátorai, akár csak a miénk, megtartották ígéretüket: még a biennálefüggetlen egyéb velencei kiállítóhelyek is csurig teltek. Mintha egy mániás depressziós beteg lázas hiperaktivitása tárulna a lagúnák fölé, hogy így leplezze a víz alá merült világ csöndes, ájult állapotát. Eligazodni itt nagyon nehéz, mesterséges rendszer talán még segíthet. A sorvezető ötlete végül is a katalán Ignasi Aballitól származik, aki a központi pavilon egyik szobájának falain ábécébe szedett szavak - a világon beszélt élő nyelvek listája - nyomasztó sokaságával lépett a nyilvánosság elé. Ez az installáció művészi útjának nyilván csak egyik állomása. Vallomása szerint tarsolyában vannak már a valuta-, a filozófiai irányzat-, a gyógyszer- és a vallásnevek alfabetikus kirakása is. Miért ne lehetne akkor a gyengélkedő intézmény, a mai Velencei Biennále kórisméjét hasonló módon kipreparálni? Miért éppen ezt ne lehetne?
Lexikon
(avagy mi minden csinálható a művészetben a nagy elődök példái nyomán)
A mint Animáció Ezt az alagutat a
két végéről fúrták. A black box kabinet mint új installáció és a flash mint új trükk már a nyolcvanas évek óta létezik. A fúrópajzsok viszont későn találkoztak. A dél-afrikai William Kentridge szigorú, szálkás szociális mozijainak sikere kellett ahhoz, hogy a velencei sötétkamrákban ne csak bágyadt kézikamerás videóval múlassák a lepergő időt. Azóta javallott e technika. Idén a központi pavilon szentélyének altemplomában vetítették a japán Tabaimo Dolefullhouse-át. A szépen színes rajzfilmben nincs társadalomjavító düh, de legalább nem hasonlít honfitársainak mangáira, a poszthirosimai szörnyszülöttekre sem. Árnyéktalan babaszobák látszottak itt, mint az ukijo-e fametszeteken, sűrű tapétamustrák, mint az ukijo-ékból tanuló Van Gogh-képeken, precíz munka, mint a kelet-ázsiai iparban és hideg szív, mint a japán nagykultúrában. A piciny rajzolt enteriőrök bája törékeny. Szabályos időközönként jön egy óriáspolip, bemászik az ablakon, az ajtón, a padló résein, és összeroppantja az egészet. Majd megint elölről. Ettől animáció.
B mint Body Art „Az igazi művész csodálatos, világító szökőkút" - mondta éppen negyedszázada az amerikai Bruce Nauman, a legújabbkori biennálék hazajáró kísértete. Saját szájjal kivitelezett egykori gargalizálását idén Velencei szökőkút címmel gipsszel, viasszal helyettesített önarcmaszkkal remake-elte, megspórolva ezzel a saját test igénybevételét, de azért a koszos körlet (gumicső, mosdó stb.) a szennyes jelenetből csak megőrzött annyit, amennyi a savanyú ízt termelő gyomorszáj összeszorításához fontos. Példája szemlátomást tovább él az ifjú szívben. A cseh és szlovák pavilonban Irena Juzová önmagáról készített öntvényeit úgy darabolta szét és csomagolta el, mint a híres kupléban Lédererné Kodelkának keze-feje-lábát. A különbség annyi, hogy vér, velő egy csöpp se. Savanyú ízű szorítás se. Túl vagyunk a legújabb tudományos-technikai forradalmon, a body halhatatlan lett, és a szállíthatóság is meg van oldva. Doktor Frankenstein már bemosakodva vár valamennyiünket a műtőben.
C mint Comics Magyarul képregény, de e szónak így más a hangulata. Mióta Roy Lichtenstein popnemzedéke a műfajt esztétikailag megemelte, „Amerika népművészete" karriertörténetet csinált. Flash Gordon és Barbarella hősök lettek, szaktudományi hősök meg persze kulturális toposzok. Idézőjelbe tett szimpla szellemük egyszerre szabadított föl társadalomkritikai indulatokat és készítette elő a posztmodern szemenszedett demokratizmusát. De Quentin Tarantino cselesen szofisztikált Ponyvaregényétől Umberto Eco utolsó szépirodalmi művéig, a Loana királynőig az íratlan szabályt eddig minden műfajban valamennyi művész megtartotta: a comics jó társaságban kötelezően hordta az elegancia csúfondáros stigmáját, az idézőjelet. Velence idei szomorú szenzációja a minden irónia nélküli, egy az egyben kiállított képregénydömping. Szinte mindegy is a kameruni Ngangué és Titi szerzőpáros amatőrgyanús képes cselekményszövése vagy a sztárnak számító amerikai Raymond Pettibon „vért, szexet, drogot" professzionálisan megjelenítő komponálásmódja között látszó technikai különbség. Egyre mennek, mert közösen állítják: a művészet ma ennyi, a világ jobbat nem érdemel.
D mint Dekoratív festészet Angolul pattern painting, de a szakembereken kívül a kifejezést nem ismeri senki. Eredetileg olyan műveket címkéztek így a hetvenes évekbeli sznobellenes New Yorkban, melyeknek tapétaszerű absztrakt mustráját gigászi távolság választotta el az intellektuálisan nonfiguratív művészet valamennyi válfajától. A televízióra szokták mondani, de erre a stílusra inkább áll: a szem rágógumija. Amit persze lehet csámcsogva, szörcsögve, a szájüregben kényszeresen forgatni, de lehet belőle ritmushangszert képezni, óriáslufit fújni és mindenféle más pukkasztó kunsztot csinálni. A csúnya rágózás éppen annyira különbözik a kreatív rágózástól, mint ahogy különbözik a stílus egyik régi példaképének, Miriam Schapirónak a könnyed, folklorisztikus, színörömös vásznai az idei svájci pavilon választottjának, Christine Streulinak a tucattattoo-ira hajazó fájóan szörnyű pannóitól. „Amit látsz, nem más, mint amit látsz" - mondta a téma klasszikusa, Frank Stella. És hát most éppen ilyesmi látszik kint, a külvilágban.
E mint Environment Velence maga is egyetlen hatalmas „környezeti mű". A biennále sosem lehet annyira vacak, hogy elnyomhatná a magisztrális látványt. Legföljebb törekedhet rá. Az elmúlt évtizedekben a biennále idején a városban látni lehetett például Las Vegas-i kaszinó módra színváltó fényoszlopokat és a campókon szerteszórva a debreceni Leonardo-lóra emlékeztető gagyi öntvénypotyadékokat. E nyáron a palotahomlokzatokat lilás-rózsaszínű gumikrokodil-óriások lepték el. Ezeken éppen annyira nem illett csodálkozni, mint beletapsolni egy Wagner-opera felvonásának közepébe. A rondításhoz azonban nem elég a rossz ízlés. Ahhoz ész, erő s oly szent akarat kell. Idén a szerzői anonimitásba burkolt gumikrokodil számított a műfaj csúcsteljesítményének, mert a biennále hivatásos environmentjei leginkább építkezési sitteket mintáztak. Giovanni Anselmo kövekből, homokból (és egy árva iránytűből) komponált szobáján átjutni szép feladat volt. A brazil Iran do Espirito Santo téglaakadályait megkerülni siker. A lengyel pavilon hajlított vastraverzei között a kijáratot eltalálni igazi élmény. Nem hittem volna, de visszasírtam Richard Serra rozsdás vasakból szerkesztett hajdani labirintusait, Barbara Kruger agyonplakátozott tárlatfalait, Maurizio Cattelan meteor sújtotta panoptikum-pápájáról nem is beszélve.
F mint Fotóhasználat Fotóművészet és fotóhasználat között annyi a különbség, mint éttermi kínálat és házi koszt között. Ízben, árban, de leginkább etikettben. Mert ahogy mamuszban nem illik vendéglőbe menni, cakkozott turbulyalevéllel is csak személyiségzavaros családfő díszíti otthoni töltött káposztáját. Amióta Joseph Kosuth, a koncept-art hőse (mellesleg pusztán nevének hangzása okán a hajdani 45. Biennále magyar pavilonjának díszvendége) egy valódi szék és egy leírt főnév mellé kiállította a szék minden fakszni nélkül készített szikár fényképét, azóta tudható, hogy a fotó akkor igazán képzőművészet, ha szépsége szemérmes, technikája észrevehetetlen és a fogyasztást serkentő reklámmal vagy a haszonelvű médiával véletlenül sem keverhető össze. Minő neveletlenség: idén C-printtel és echtakrommal terítettek az ebédlőben. Cakkozott turbulyalevéllel. Az izraeli Pavel Wolberg közel-keleti életképeit mintha a World Press Photo döntője helyett véletlenül címezték volna Velencébe. A kolumbiai Rosario Lopez közép-amerikai pampáit mintha a National Geographic finanszírozta volna. Konceptfotókat szinte már csak turisták csinálnak a biennálén, de ők se sokáig. Digitális kamerájuk gazdájuk szemétől és ízlésétől függetlenül dolgozik konyha- és nyomdakészen. A „szép" fotó lassan, de biztosan mindent fölzabál az „igaz" fotó elől.
G mint Graffiti Volt egyszer egy New York-i metró, néhány szakadt szegénylegény, rengeteg festékszóró pisztoly, fecskendő meg szociális düh, és volt egy nevezetes művészettörténeti pillanat. A hetvenes évek végének főfoglalkozású utcakölykei addig rongálták a szerelvényeket, amíg produkcióik divatos galériákba nem kerültek, és amíg előnyös szerződések révén alkotói energiájuk anyagi erővé nem vált. Szegény Keith Haringnek vagy Jean Michel Basquiat-nak kevés öröme telt ugyan a rájuk épített karriermesében, mert gyorsan haltak. De maradt utánuk rengeteg epigon, több szakdolgozat s persze egy folyamatosan izmosodó biennálehagyomány. 2007 igazi meglepetése, hogy szinte a graffiti lett az ábécé legéletképesebb tradíciója. Az amerikai Elizabeth Murray fal nélkül is elevenen vásott formái vagy a brit botrányhős Tracy Emin vécéfirkákra emlékeztető szexusai önmagukban azért még nem nagy számok, csak jópofák. Átütő sikerhez a román Dan Perjovschi zseniális (fal)rajzkészsége, ciánkeserű humora, világ-, rendszer- és kultúrkritikai kurázsija kellett. Az előteret beborító firkái miatt volt érdemes az Arsenale kötélverő műhelyébe egyáltalán elmenni, bár utána gyorsan vissza kellett volna fordulni. Ő ugyanis néhány filctollvonással kifejezte azt, aminek bizonyosságához különben sok kilométer talpalás kellett: a biennale és a carnevale egyformán csúcsos csörgősipkát hord, csak az előbbinek szánalmasan lekonyulnak a fülei.
H mint Hiperrealizmus „Olyan kamera által rögzített képet akarok festménnyé átdolgozni... amelynek felszíni részletei a végtelenségig fokozhatók, s amelyek modelljüket kíméletlenül, őszintén tudják megmutatni" - nyilatkozta a műforma klasszikusa, az amerikai Chuck Close egykor. Azóta nincs biennále hiperrealista kép nélkül, bár az eredeti tervre alig ismerni rá. A „kép képe" régen akkor hatott, ha idegesített. Ha éles és véres volt. Velencében most a cicásított oroszlán és a vegetáriánus kannibál megy: a stílus igazi tartalmától eloldozott ifjúsági változat. Az osztrák Herbert Brandl különben szépen technikás vásznai olyan tájakat ábrázolnak, amelyek mintha eső mosta üvegen derengenének át. A német Gerhard Richter táblái olyan struktúrákat mutatnak, amelyek mintha esti fényeket lebegtetnének a nonfiguratív pocsolyában. A lila művészfotó festői utánzását hatástalan hatásában alulmúlni csak a perzsa-amerikai Kaminak sikerült, aki öt paneljén úgy jelenítette meg Jeruzsálem öt vallásának öt vezető férfiúját, mintha egy érdektelen város kellős közepén valamennyien unalmas nímandok lennének. Ilyen poént csak az ront el, aki nagyon szégyelli a hiperrealizmust. Akkor meg miért csinálja?
I mint Individuális mitológia A fogalmat egy legendás művészettörténész vezette be még a hatvanas-hetvenes években. És választott művészeit is a nyilvánosságba. Joseph Beuys és kortársainak hosszú árnyéka így még akkor is rávetül a mai Velencére (és Kasselre), amikor a történet már régen másról szól. Lehet vizuális filozófiának vagy éppen blöffnek tekinteni e híres-hírhedt menekülőutakat, a fölturbózott egókat, a mézbe mártott nyulakat, a tűzfalakat beborító családi fotókat, de ma már biztos: az akkori szereplők nem akárkik voltak. Látomásaik egész nemzedékek fantáziáját ejtették rabul. Harald Szeemann - mert ő volt a híres tudós, kurátor, guru - nevét ma a biennále központja, a Giardini főutcája viseli. Joseph Beuys emlékét dokumentálgatják, utánozgatják azóta is. (Az amerikai Matthew Barney például újrajátszotta a közvetlen demokrácia német bajnokának régi hepeningjét a biennáléval egy időben rendezett Guggenheim Múzeum-beli tárlaton.) Minden van, csak éppen az Ego hiányzik, így, nagy E-vel. A maiak olyanok, mint Örkény egypercesében a beszélgető rizsszemek. Leginkább attól szoronganak, hogy önmagukat sem tudják egymástól megkülönböztetni. A magánmitológia-választék jelenleg kimerül a művész emlékeinek pedáns összecsomagolásában (Christine Hill Amerikából), gördeszkás bravúrstiklijeinek végtelenített snittjében (Shaun Gladwell Ausztráliából) és kérdőjellel kombinált óriásléggömbjének akciós eregetésében (Hiroharu Mori Japánból). Szeemann aligha fogná be őket istállójába. Igaz, hisztériázni se fognak miattuk a spontik. A köznyugalmat a maiak garantáltan nem fogják megzavarni.
J mint Junk Culture Magyarul hulladékkultúra. Pop változat ez is, de kezdettől fogva erősebben vonzódott hozzá a közönség, mint a többihez. A talált tárgyak összeszerelésében megsejtette az igazi játékszenvedélyt. Az angol Tony Cragg például a szemétdombok törött műanyag edényeit rakta egykor kromatikus rendbe úgy, hogy a végeredmény szivárványszínekben pompázhasson. Az amerikai Edward Kienholz laktanyák elhullatott vasroncsait illesztette össze azért, hogy valamennyi harcászati töredék alárendelődjék az antiharcászatnak, a háborúellenes tartalomnak. Ma már nem nagyon akad vállalkozó az efféle intencionált guberáláshoz, de lomtalanítási napokon még ma is érdemes kitolni a talicskát. A kínai Chen Zhen talált például egy gyerekkádat, egy térdelőpultot, egy kerekes állványt és rengeteg háztartási gyertyát. Bár kompozíciójának nincs semmi „értelme", de a szerelvény legalább egyszerre tud hasonlítani a betonkeverőre, az oltárra és a kibelezett tintahalra. Az egész mű pedig a jó öreg szürrealista hagyományra. Egy lépés előre, kettő hátra.
K mint Konstruktivizmus Amióta a régiségben megszületett Malevics fehér alapon fehér négyzete, azóta a „semmi geometriája" nélkül elképzelhetetlen egy magára valamit adó reprezentatív mustra. Senkit se tévesszen meg, hogy az ősi tippet időnként minimalizmusnak, festőiség utáni absztrakciónak, reductive artnak becézik. Egy-egy művész körül tömörülő stáb elemi érdeke a produkció márkajelét speciálissá rajzolni, különben a másság követelményének versenyében reménytelenül alulmarad a féltve őrzött áruvédjegy. A haladást e kategóriában mikrométerrel mérik, de mérik. Már Malevics kollégája, Rodcsenko is más volt azáltal, hogy művei kiléptek a térbe. Már Rodcsenko kollégája, Moholy Nagy is más volt azáltal, hogy síkidomait átvilágította. Már Moholy Nagy kései kollégája, Donald Judd is más volt azáltal, hogy kimondta: „a festménnyel az a legnagyobb baj, hogy egy falhoz lapított négyszögletes sík". És Judd mai kollégája, a brazil Waltércio Caldas is más azáltal, hogy térbe kilépő áttetsző mértanját hol organikus sziklatömbökkel, hol feszesre húzott zsinegekkel szembesíti, ráadásul a megidézett elődökre korrekten még hivatkozik is. A haladás robogója tehát megállíthatatlan. Kár, hogy az út lassan kifogy alóla.
L mint Lettrizmus Az írás maga a kép. Ősi tanulság szerint ilyesmi mindig akkor jut a művészet eszébe, ha ikonoklázis fenyegeti. Ha Istent és embert nem szabad ábrázolni, ha a híveknek rejtjelezni kell üldözött vallásukat, ha az eszme agitációjának ez a leghatékonyabb formája. Továbbá a kép maga az írás. Egy másik ősi tanulság szerint ilyesmi meg akkor jut a művészet eszébe, ha a betű kultúráját amnézia fenyegeti. Ha felejtődik a szövegértés, ha az iskola nem működik, ha az ingerküszöb vészesen megemelkedik. A csillagok sajnos most együtt állnak. Mostanában a kép is bajban van, meg az írás is gyengélkedik. Rosszabb úgyse lehet: a betű mint piktogram talán segíthet még valamit a kulturális és mentális haláltusa ellen. Az amerikai Jenny Holzer például már a 48. Biennálén rájött arra, hogy ha egy márványkriptában fényújságon futtatja lírai szövegét, azt még a diszlexiások is elolvassák. Terápiája a szakma szerint sikeres volt, így aztán nem csoda, hogy idén lehetett festménnyé emelt Marx-szövegeket tanulmányozni az orosz Dimitrij Gutov jóvoltából, szentenciákkal ellátott hímzett falvédőt böngészni a brazil Leonilsonnak köszönhetően, s nem méltányos megfeledkezni a cikk bevezetőjében említett ihletőről, a nagy katalán ábécészakértőről sem. Nélküle ez a cikk talán meg sem íródik...
M mint Monokrómia Az alapötlet - mint a legtöbb biennálelátvány - a hatvanas évekből származik. A francia Yves Klein saját szabadalmaztatású kékjével úgy festette homogénné tábláit, hogy a gyarló ecsetkezelés még véletlenül se zavarja föl végtelen „deep blue"-ját. Vették, mint a cukrot. Azóta mások, máskor, máshol csináltak már tiszta piros, egészen zöld, hibátlan szürke vásznakat. Végül is minden a pigmenten múlik, a monokróm kép reprodukálhatatlan, élvezetéhez mindig helyszínelni kell, tehát rendezőknek és kurátoroknak gyakran bejön. Velence idén emelte a tétet, és variált az egyszínűségen. A központi pavilon díszhelyén Sigmar Polke, a mai német sztár, hajdan keletnémet üvegfestő először is megbontotta a vászon egyneműségének törvényét. Némelyikre rajzolt valamit, de ez volt a kisebbik baj. Amelyek rajzolatlanul maradtak, azok nem csak az első ránézésre voltak ronda barnák. A másodikra, a harmadikra is. A negyedik ránézés előtt azért érdemes elolvasni a katalógust, mert abból kiderül, hogy a megszokhatatlanul undok fáradt árnyalat és az áttetszővé vásott szerencsétlen vászon a „modern alkimizmus" igazi diadala. A viola pigment, a maró savak, a titkos receptúrán alapuló különféle anyagok összhatása kellett ahhoz, hogy megérje visszasírni a francia előd kobalt- és ultramarin-emulzióját. Pedig a források szerint azt csak heccből mázolta kapós vásznaira.
N mint Neon Amióta az amerikai Dan Flavin fénycsövekből emlékművet állított Tatlinnak, azóta folyamatosan nő a kortárskiállítások villanyszámlája. A nemzeti pavilonok idén úgy űzték a fényt, mintha energiatakarékosságról, zöldprogramról, környezettudatosságról sosem hallottak volna, de lehet, hogy hallottak, csak most még egyszer utoljára ki akarták magukat tombolni. A horvátok üveggyöngyökkel sokszorozták meg sokwattos sugaraikat. A szingapúriak intenzív kék izzásba burkolták kipárnázott enteriőrjüket. A mexikóiak kézi vezérléssel szabályozott lámpaerdőbe vitték látogatóikat. Az amerikai pavilonba nem is került más, mint egy plafonról indított sorosan kapcsolt eszelős körtezuhatag, amely kazalban hevert a padlón. De amerikai művész alkotta az Arsenale legnagyobb installációját, azt a lomokból, ószerből, göngyölegből drótozott formátlan együttest is, amelynek valamennyi részlete alatt-fölött-mellett neonbetűs értelmezés tetézte a káoszt. Igaz, mindkét alkotó (Félix Gonzalez-Torres is, Jason Rhoades is) már halott, tárlatuk afféle tisztelgés emlékük előtt, rajtuk különben sem múlhatott, hogy hazájuk nem írta alá a kiotói egyezményt. De az már inkább, hogy e művészet a szó szoros értelmében fényévekre kerülhetett Flavin elegánsan derengő és kecsesen kimódolt örömlátványaitól.
O mint Outsider Art A fogalom lefordíthatatlan. Magyarul: autszájder. Olyan művész, aki intézményes oktatásban nem részesült, de isteni csoda folytán a nyilvánosság mégis fölfedezte. Népi, de nem paraszti, mert urbánus is lehet. Kreatív, de nem naiv, mert tudja, hogy az éden vissza többé nem szerezhető. Kedvenc időtöltése káromkodásokból katedrálist szerkeszteni, mint ahogy a maga idejében a georgiai Howard Finster farmer vásári bóvlikból, talált tárgyakból, kagylómaradványokból konfabulált egy hetedhét országra szóló Paradicsomkertet. Velence idén tele van „olyan mintha" outsider arttal, lökhajtásos gépre ragasztott Jézus Krisztussal (a brazil León Ferraritól) és szerpentinekkel kombinált alumínium maszkabállal (az amerikai Nancy Sperótól), de valamennyiüket überelte egy ghánai zseni. Söröskupakokból és csokipapírokból szőtt delejesen csillogó, titokzatosan díszes óriáskárpitokat. Olyan szépeket, hogy alig érthető, miképpen kerültek ide. El Anatsui lenne Xi, a busman Az istenek a fejükre estek című filmből, aki az égből pottyant kólásüveg varázshatását hiszi és féli? Ő képviselné a romlatlan Afrikát, amint titokzatos őserővel éppen beszól a romlott civilizációnak? Aztán utánaolvastam. Anatsui képzőművészeti főiskolát végzett a ghánai Kumasiban. Londonban, New Yorkban sikerkiállítások sorozatát rendezte. A nemrég elhunyt egyik leghíresebb képzőművész, Sol leWitt - utolsó munkájával ő is szerepel az idei biennálén - tette érte tűzbe a kezét. Függönyeit csillagászati árakon aukcionálják a világban. Enynyit az outsider artról. De azért így se rosszak a csokipapír kárpitok.
P mint Politkunst A politkunst olyan művészet, amely a radikális avantgárd módszereit az aktuális állásfoglalás, tiltakozás, lázadás kifejezésére használja. Formailag az éles, közvetlen vizuális nyelvezet, a sokkoló közlésmód, az irónia és a szatíra jellemzi. Az idei magyar pavilon ezen a kemény hangon akart volna eredetileg politizálni. Ha Nemes Csaba zsűri által győztesnek elismert projektjét formai hibákra hivatkozva nem diszkvalifikálta volna a hivatal, akkor az eredeti tervből, 2006 októberének animációs megjelenítéséből nyilván agyonvitatott, médiaérzékeny, biennáleszerűen botrányos mű születik. Amúgy nem kockázatmentes. De diszkvalifikálták, és ebbe, mint valamennyi zsűritag, én is belementem. Ma már sajnálom, hogy Petrányi kollégával szinkronban én sem akartam, hogy a pavilon üresen álljon. Mentségemre-mentségünkre: a Kultur und Freizeit-program, a bécsi Andreas Fogarasi koncepciója papíron nem látszott értelmetlennek. A kiosztott „paper" szerint effélét tartalmazott. Íme itt állnak elhagyatva a Kádár-kor művelődési házai! A kulturális hanyatlás látványos bizonyítékai! A múló idő jelei! Nosza, legyenek megjelenítve nem ironikus, nem szatirikus, de legalább nosztalgikus módon. Jól át lettünk verve. Fogarasi anti-politkunstot csinált - szerencsére szörnyen unalmasat -, amennyiben a politkunst jelentésének még maradt valami múltból megőrzött szociálisan érzékeny baloldali stichje, antitotalitárius, de azért vörös sármja. Fogarasi számára a félmúlt művházai kizárólag a pártállami terror, a diktatúra és a bürokrácia bástyái voltak. Szerinte helyes, hogy omladoznak, tiszta haszon, hogy üresen tátonganak, öröm, hogy végre eljött a szabadság. Hurrá! Ajánlanám: járja végig a biennálét, szívja tüdőre leheletét, s utána mondja: ment-e a világ előbbre azáltal, hogy ma vegetál a MOM, s hogy bezárás fenyegeti a Patakyt?*
R mint Radikális eklektika Másképpen transzavantgárd. Amikor a téma egyik teoretikusa (Octavio Paz) ki merte mondani, hogy: „a modern művészet kezdi elveszíteni tagadóerejét, elutasításai... rituális ismétlések lettek, a lázadás eljárássá, a kritika retorikává, a törvénytelenség szertartássá vált", akkor a sorok között azt is kimondta: ezentúl minden megoldás érvényes lehet. Lett is. A biennále nyolcvanas-kilencvenes évei az önfeledt promiszkuitás jegyében teltek. Absztrakció bujálkodott a neorokokóval, újklasszicizmus pettingelt a koncept-arttal, szecesszió csókolózott a high techkel. Akkoriban érdekes volt Velencébe járni, akkoriban minden megtörténhetett. Mára egyetlen szexepiles mű maradt, az nagyon hatott, de bár ne tette volna! Az orosz pavilon Last riot videoklipje akkor is telt házat vonzott nyitástól zárásig, amikor a Giardiniban alig lézengtek. Az AES + F Group filmje nyilván nem csak azért csábított, mert gyönyörű táncosok a stilizált világ tetején stilizáltan ölték egymást. Vagy mert a csúcs alatt, a gótikus katedrálisokkal és kínai pagodákkal ékeskedő Föld félpercenként mutatósan animált katasztrófák színhelyévé lett. Vagy mert a kísérőzene aszerint váltott hol technóra, hol Wagnerre, hogy a jelenet gyilkolászást vagy éppen tömegtragédiát ábrázolt. A tekintet a gyönyörű közöny, a testet öltött nihil, a legitim amoralitás, az erkölcs hidegen variábilis pornográfiája miatt szegeződött a vászonra. Az zsibbaszt úgy, mint nyulat a vadászó kígyó szeme. Pelevin és Szorokin nem véletlenül sikerszerzők széles e bolygón: tudnak valami olyat - az oroszok háromszáz év óta mindig tudnak -, amitől mindenki bekattan.
Sz mint Szerialitás Magyarul sorozatmű. Kezdte a pop-art Andy Warhol nagy tételben tárlatra dobott és csak színeiben különböző Marylin-szitanyomataival. Folytatta a minimalizmus Robert Morris teret tükröztető és teret értelmező kockadoboz kirakósaival. Kiteljesítette a hatvanas és a nyolcvanas évek között a gépi képrögzítés valamennyi technikája, amelyben az ismétlődés, az addíció, a variáció, a kombináció, a permutáció, tehát valamiféle algoritmus teremti meg a mű belső struktúráját. Mit lehet ehhez hozzátenni? A kínai Yang Zhenzhongnak sikerült, végtére egy újszülöttnek minden vicc új, és a kelet-ázsiai óriás „későn jött ábécétanulóinak" szájából a régi viccek poénjai másképp hangzanak. Az I Will Die produkcióban tíz egymás mellé szerelt, nagy képet vetítő projektor önti a képsorokat, és premier plánba hozott megszámlálhatatlan statisztaszáj formázza az eszmei mondanivalót: meg fogok halni. Ki szégyellősen mondja, ki hetykén, ki rettegve, ki szenvtelenül, ki fegyelmezetten, ki vihogva. Mind másképpen, tehát mind egyformán. Ha feltámadnának, Hans Holbein és a középkorvég moralista festői az első rémület után valószínűleg csettintenének. Ekkora haláltáncot ők akkor sem tudtak volna kivitelezni, ha a cechet álló választófejedelmek a birodalom minden aranyát rááldozzák az ijesztgetésre. Azért nagy dolog a technikai haladás.
T mint Tasizmus Magyarul foltfestészet, közismertebb címkével informel. Akkor született, amikor a második világháború után az absztrakcionizmus laza, expresszív alakja világméretű győzelmet aratott, s amikor a D-day után nem sokkal Kandinszkij kései követői (no meg a tavirózsákat festő Monet újrafelfedezői) végrehajtották a maguk partraszállását. A dicsőségnek nem sokáig örülhettek: a csurgatások és kaparások, az önmagában szép ecsetvonások és a szabályoktól szabaduló rajzolatok ideje hamar lejárt: a hódító Amerika és a hódoló Európa gyorsan ráunt erre a totális diktatúrákban tiltott gyümölcsként fogyasztott stílusra. Új tárgyiasságok és új undokságok váltották le a parttalanul áradó formákat - aztán hamarosan nekik is befellegzett. Ezt a belső ritmust természetes művészésszel nehéz követni. Ehhez olyan művészeti ambíciókat dédelgető műkritikusnak kell lenni, akinek nem súgnak, hanem maga is a súgók céhéhez tartozik. A belga Raoul De Keyser - művelt, írástudó ember - pontosan ráérzett, hogy most a tegnapelőtt jobb, mint a tegnap, s hogy a nagypapák és unokák közös ellensége az apuka. Tehát hogy a valőrökben gazdag alapozáson összevissza úsztatott feketésvörös jelek idén hatásosabbak a legpedánsabban meghúzott derékszögnél is. Trendösztönének köszönhetően fáradozásának eredménye lett: harmatos absztrakt vásznai a központi pavilon egyik legelőkelőbb szobájában bitorolhatták a figyelmet.
U mint Ugly Realism Magyarul: csúnya realizmus. A vizuális kellemetlenkedéseket még a régi, az igazi expresszionisták kezdték. A további pimaszkodások a kései utódok, a jóléti államok rossz közérzetét tolmácsoló neoexpresszionisták számlájára írandó. „Elegem volt már az egész letisztultságból, történeteket akartam mondani" - fakadt ki az egyik első „csúnya", az amerikai Philip Guston. Aztán hosszú sorokban jöttek a többiek, leginkább németek. Nekik a dühöngés anyanyelvi szinten ment: az európai rendszerváltás előtt egész generáció akart olyan történeteket elmondani, amelyektől az NSZK bajor kispolgárai éppúgy falra másztak, mint az NDK szász-porosz bürokratái. Egyik vezéregyéniségük a korán meghalt és későn fölfedezett Martin Kippenberger volt, nála keserűbben nem mutatta senki, hogy Bad Godesberg-i program ide, osztálybéke oda, az utcát telelakják a depriváltak, a bóvlit egyenletesen terítik a konszernek, s hogy a testet akkor is karikatúrává töri a tőke, ha tartja a fogyókúrás recepteket. Itt, a biennálén lehetett megtudni, hogy Kippenbergernek nem csak a heves-színes-torzított stílusban megmutatott társadalom nyomta a lelkét. Életének utolsó műcsoportja a művészet sorsával foglalkozott: Pablo-képeket nem lehet többé festeni című ciklusában magát a piktúrát siratta el. (Igazi siratóasszony is segített: a vásznakon Jacquelin, az utolsó Picasso-kedves zokogta végig a pótolhatatlan hiányt.) És tényleg. Pablo halálával valóban megtörni látszik a Giottótól Picassóig terjedő nagy kulturális ív. Festeni persze mindig fognak, a halott körme is tovább nő. De láthatóan ez már nem az 52. Biennále gondja. Kippenberger itt is magányos maradt. Megszenvedett csúnya igazságát a többiek szemlátomást nem osztják, de ez legyen az ő bajuk.
V mint Video Art A biennále sötétszobáiban videókat pergetnek, pergettek már a kilencvenes, sőt a hetvenes években is. Mámorító technika: lehet általa játszani az idővel, lehet torzítani és színezni, lehet tükörhatást elérni és keverni más médiumokkal. Mindent lehet csinálni, ez a szabadság anyaga. Működik tiszta moziként, mint a Los Torreznos performansza, amelyben egy spanyol Hacsek és Sajó pergő nyelven dühöngi szerte minden fölös energiáját, és működik trükkfilmként, mint az amerikai Kara Walker árnyjátéka, amelyben rasszok és szexek láthatók, valamint viccek és pofonok csattannak el a padlizsánlila háttér előtt. Szinte valamennyi formás és profi, üde és tehetséges, de genetikai adottságukon mintha mégsem tudnának változtatni. Valamennyi felejthető: egyik szemen be, másikon ki. „Ahogy a kollázstechnika átvette az olajfesték szerepét, úgy veszi át majd a katódsugár a vászon szerepét" - nyilatkozta a műfaj egyik virtuóza, a koreai-amerikai Nam June Paik. A dolgok mai állása szerint aligha veszi. Hosszú praxisom alatt eddig egyetlen kivétellel találkoztam. Az amerikai Bill Viola klipjeinek kamerái sokszoros lassításban embereket mutatnak. Embereket, ahogy nevetnek, félnek, hervadnak, meghalnak. Mint Rembrandtnál. Mint Vermeernél. Mint a művészet nagy pillanataiban mindig. Bill Viola idén is kiállított Velencében. Jó messze a központi cirkusztól, egy elhagyott templom üres oltáraira feszített ernyőkön égette emlékezetbe az állandóság és mulandóság megszokhatatlan körforgását.
Z mint Zero Art Ilyen kategória nincs, de előbb-utóbb lesz. Miért ne lenne? Itt van! Viszont van valami jó a nem jó vagy nem elég jó vagy nem nagyon jó művészetben. Gyarló volta képtelen elfedni azt a nyers valóságot, amelyből vétetett, és amelynek átalakítására, átírására, átköltésére hiába vállalkozott. Az ábécébe szedett szótári alakokból végül is tanulságos olvasmányokat szerkesztett a rémületes élet. Különösen akkor tanulságosak, ha a szövegtől senki sem várja, hogy originális nyelven vagy új tartalommal alkalmazza a listázott és biflázott fogalmakat.
Szöveggyűjtemény
(avagy hogyan használható könnyen-gyorsan a szószedet)
Első olvasmány: Hogyan nem működik a demokrácia? (Gyakorlatok Video Artra, Environmentre és Fotóhasználatra)
Az olasz Francesco Vezzoli óriási vásznakra vetített pszeudo-elnökválasztási kampányában van „olyan mintha" tévévita, mű-sajtókonferencia, ál-elektorihadjárat és a rendszer többi tanítható feladatsora. Az ernyőkön kétféle media advisor kéznyomai látszanak: egy republikánus típusúé, mint amilyen a Bush-stáb főnöke, Mark McKinnoné lehetett, és egy demokratafajtáé, mint amilyen a hajdani Clinton-csapat szervezője, Bill Knappé volt. A sminkelt, bevilágított, tréningeken agyonedzett (fiktív) szereplők professzionálisan teszik a dolgukat. Az óriásvetítők közé szorult nézőnek nincs más feladata, mint az igazi életben: a biennále exponálta és szélesen terített globális nyavalyák láttán a lélek szavazócédulájára a megfelelő rubrikába behúzni az ikszet.
Ha „szamár" beállítottságú, tehát demokrata, akkor szociális érzékenységgel reagál majd a brazil Morrinho Project göngyölegládákból és vásári Jézuskákból kombinált bádogvárosmakettjére, erre a fekete humorral kistafírozott antiholland minivárosmodellre. Ha „elefánt" érzelmű, tehát republikánus, leginkább az olasz Gabriele Basilico Bejrútot ábrázoló fényképsorozata számíthat figyelmére. Az evakuált lakóház, a kiégett pláza, az időt többé nem mutató óra látványa hatékony intervenciót és a keresztény civilizáció védelmére hivatkozó megelőző csapást fog követelni.
Ha se nem szamár, se nem elefánt, de azért mégis rendes ember, meg utálja a rasszizmus és az erőszak valamennyi formáját, akkor megjegyzi majd az Első Roma pavilonban a Szirmai Norbert-Révész János szerzőpáros DVD-jén látható Fradi-meccs B-közepének cigányozó-zsidózó közönségét. A lelátó a világ számára éppen bemutatót tart méltóságalázásból, fizikai durvaságból, csőcseléketológiából, röviden mindennapi fasizmusból. A video tudatja, hogy efféle inzultust rendes országban jogorvosolnak. Nálunk hanyagolják a jogorvoslatot. Kivéve persze, ha a károsult nem nagyon erős, nem turulosan tetkós és nem könnyes-kékszemű emberjogi aktivisták által védett derék magyar hazafi.
Második olvasmány: Játsszunk terrort! (Gyakorlatok Politkunstra, Body Artra és Outsider Artra)
Az amerikai Charles Gaines furnérlemezekből ragasztotta össze darabka New Yorkját. Egy metronóminga ötpercenként játékrepülőt emel a makett fölé. Megy-megy a repülő, már a Central Park fölött van, már az 52. utcánál van, már a Chrysler Building fölött van, és puff, földre zuhan. Ekkor megnyílik a terepasztal, elnyeli a repülőt, és az automatika egy pici, megszenesedett roncsot okád a helyébe. Aztán az egész újrakezdődik. Sokan nézik, sokáig. Mint a karácsonyi kirakatok szerkezet mozgatta Mikulását, amelyet ismételten végigvárnak, hogy valamennyi papírmasé házikóban végre gazdára találjon a lappföldi puttony tartalma. A házikók lakói persze megsérülnek, erre föl lehet és föl is kell készülni.
Az izraeli Tomer Ganihar Kórház-party című C-print-sorozatán igazinak látszó katonaorvosok preparált bábukat részesítenek elsősegélyben. Az egyiknek le van szakítva a bal karja, elvágólag fekszik a törzs mellett, mint terítéken a kés mellett a kanál. A másikon műüszkösödött műnagylábujjat készítenek elő műamputálásra. A harmadik bábu a legsikerültebb: belőle infúziós csövek és sztetoszkópvezetékek lógnak ki, közben szája eltorzul a műfájdalomtól, szeme bandzsítva kimered a műrémülettől. A technika tényleg sokat fejlődött a forgalomba hozott első síró-alvó baba óta.
Ha a táj fölött nem egyetlen, hanem száz repülőgép húz el, ha a kórházak mind megteltek, és a földet már betakarták a temetetlen hullák, akkor jön Szuperember. A kongói autodidakta Chéri Samba pannóján egy fekete Batman? Sandino? Oszama? nem tréfál: egyik kezében gyújtózsinórra váró égő gyertya, másikban revolver, koponyájából begyújtott rakéták indulnak, feje búbján géppisztoly kerepel. Mi más lehetne a bűnrossz, de nagyon harmadikvilág-beli - tehát a gazdag világ rossz lelkiismerete miatt biennáleképes - festmény címe, mint Szeptember 11-e után. Game over.
Harmadik olvasmány: Szokjuk meg a halált! (Gyakorlatok Junk Culture-re, Individuális Mitológiára, Radikális Eklektikára meg amit akartok)
Az olasz Angelo Filomeno vett pár vég gyönyörű lila selyemsantungot, arra kristályt és flittert ragasztgatott, majd fáradságot nem kímélve közepébe hímezte a seprőn lovagoló egyezményes haláljelképet. A holland Jan Christiaan Braun lézerprintjei speciális sírhantokat ábrázoltak, ezeken nyuszik és szívek, lufik és mosolygó csontvázak egy birthday party derűjét lopták az amerikai túlélők gondűző képzeletébe. Az olasz Paolo Canevari klipjén egy fiú cselez, passzol, majd ügyesen, hosszan, kitartóan dekázik, és csak közeli kameraállásból látható, hogy a labda nem labda, hanem emberi koponya. A francia Sophie Calle a kedves édesanyja ravatalához látogatott, bekapcsolta videóját, és addig filmezett, amíg a haldoklóból el nem távozott az utolsó lehelet. Az ápolónők ellenőrizték az exitust: kezüket többször is az orrluk alá tartották.
A Filomeno-kárpitok biennálétól függetlenül az isztambuli bazár alvégéhez illenek. A Braun-lézerprintek Velencén kívül szociálantropológiai gyűjtéseknek számítanak. A Canevari-filmkockák tárlaton kívül leginkább büntetőeljárási bizonyítékok lehetnek. A Calle-videósorok a képzőművészeti seregszemle kontextusából kiragadva súlyos erkölcsi vétséget, de minimum orbitális ízléstelenséget dokumentálnak. Kérdés, hogy van-e ma műtárgy „önmagában". Van-e élet a halál után?
***
A biennále egyik félreeső termében találkoztam Joshua Mosley animációs filmjével, a Félelemmel. Parabolát ábrázolt: Pascal és Rousseau sétál a természetben, figyelik az állatokat, Isten létéről vagy nemlétéről beszélgetnek, gondolataikat a gyakorlatban is kipróbálják, egyikük - persze Rousseau - pórul jár, közben nagy zene, és az egész végig fekete-fehér. A mű olyan szép volt, rétegzett, finom és bölcs, önmagában szép, rétegzett, finom és bölcs, hogy hálából sem a fönti lexikonba, sem a szöveggyűjteménybe nem szerkesztettem bele a fiatal amerikai művész teljesítményét. Szívemben fogom őrizni, mint a biennálejövő magányos és páratlan zálogát.
* A megnyitó idején a média sajátos grand tourt reklámozott. A bázeli művészeti vásár és a münsteri monumentalizmusbemutatók mellé beajánlotta a nagy konkurenciát, a kasseli Documentát is. A biennále-képzőművészet három létmódjáról lásd bővebben: Az elveszett emlékezet. Mozgó Világ, 2005/9, 100-106.
** A válság a biennáleüzlet habituéira természetesen nem vonatkozik. A közönség kizárásával megtartott szakmai napokon pangásnak nyoma nincs: a nemzetközi tárlatforgalom fokozódik, és a sztárgyártás olyan, mint régen.
* Lapzártakor érkezett: a magyar pavilon aranyérmet nyert. Véleményem nem változott. Sőt.