Vágó Istvánnal beszélget Váradi Júlia
- Az újságírószakma egy része a közművelői vagy inkább népnevelői ethosz utolsó mohikánjának tartja. Jól látják?
- Elég tragikus dolog, amikor a hozzám hasonlókból utolsó mohikánok lesznek. Jellemző a közállapotokra, hogy egy viszonylag felszínes, mindenbe kicsit bele-beleturkáló, belekóstoló figurát, mint amilyen én vagyok, enigmatikusnak lehet tekinteni. Amikor elkezdtem a televíziózást, akkor igazán nagy tudású, nagyon okos öreg emberek voltak körülöttünk az országban, akiket szájtátva hallgattunk.
- Például?
- A lista ma már nem egyértelműen pozitív, mert olyanok is voltak köztük, mint Hont Ferenc, Hirschler Imre vagy Major Tamás, akikről később nem túl hízelgő dolgok derültek ki. De Magyar Imre orvosprofesszor is ebbe a körbe tartozott, akiről szerencsére semmi dehonesztálót nem talált az utókor. A lényeg, hogy ezek az emberek polihisztorként rendszerezték és adták át a kor tudását, egyetemes rálátásuk volt a kor kultúrájára, miközben önálló véleményük is volt, még akkor is, ha ezt néha utólag tévedésnek minősítették.
- Ami persze sokunk számára csak jóval később vált egyértelművé...
- Természetesen így volt, hiszen kevés rálátásunk lehetett arra, amiről csak később derült ki, hogy mi is volt valójában. Akkor még nem bomlott fel a rendszer.
- Biztosan emlékszik rá, amikor Magyar Imre professzor az orvosegyetemen egy kérdéssort állított össze a medikusok számára, amelyben azt próbálta lemérni, hogy milyen az általános műveltségük - persze az akkori, hetvenes évekbeli elvárások szerint -, mennyire jártasak többek között a görög és latin irodalomban, a képzőművészetben és a természettudományokban.
- Pontosan emlékszem. Akkoriban magam is sokat beszélgethettem vele erről a témáról. Az a kérdőív intő jel volt, Magyar Imre riadtan és elképedve vette tudomásul, hogy mennyire flexibilissé vált a műveltség fogalma a tanítványai generációja számára. Nagy vitát váltott ki azzal a kérdéssorral. Azóta egyre kevésbé számítom magam azok közé, akik értelmiségi fanyalgással azon sajnálkoznak, hogy mennyire keveset tudnak a mai fiatalok. Ugyanis a korábbi elvárások helyett nagyon sok olyasmit tudnak, amit ma kell tudni. Tehát az úgynevezett általános műveltség permanens újradefinícióját szorgalmazom. Végtelenül igazságtalannak találom annak a megítélését, hogy melyik a fontosabb: a klasszikus francia drámairodalomban vagy éppenséggel a Barátok köztben való jártasság. Nem tennék olyan nagy különbséget e kettő között. Van nekem egy definícióm a mai általános műveltséggel kapcsolatban, ha tetszik, hívjuk Vágó-féle sejtésnek, ez pedig úgy hangzik: ma az az általánosan művelt ember, aki a lehető legtöbbféle kisebb közösségben szót tud érteni a jelenlévőkkel.
- Ez azt is jelenti talán, hogy a műveltség feltételei között egyúttal bizonyos felszínességnek is jelen kell lennie?
- Természetesen így van, de ez nem azokra az emberekre vonatkozik, akik, mondjuk, tudósként a saját szakterületükön rendkívül alaposan kiismerik magukat, mert nem biztos, hogy ők egyúttal általánosan is műveltek. Művelt ember csak az lehet szerintem, aki a fodrásznál tud beszélni adott esetben a fociról, egy képzőművészeti kiállításon a festészetről, és ha külföldön van, meg tudja értetni magát az ottani közösséggel. Ez a korszerű és hasznos műveltségfelfogás az én elképzelésem szerint.
- Az nem kétséges számomra, hogy a saját maga által felvázolt és megcélzott műveltségideálnak személyesen is megtestesítője. De hogy valaki hogy jut el ahhoz, hogy széleskörűen tájékozott - az éppen szóba kerülő témáról véleményt formálni képes - vitapartner is lehessen, ahhoz jó lenne megismerni egy kicsit mélyebben a maga hátterét. Vegyészmérnöknek készült. Mi térítette el a média irányába?
- Már vegyészmérnökként is kedveltem azokat a helyzeteket, amelyekhez az emberi kapcsolatok teremtették az alapot. Ez még intenzívebbé vált, amikor a külkereskedelembe kerültem. Ott még közelebb juthattam az olyan kommunikációs helyzetekhez, amelyek mindig is vonzottak. Ekkoriban hirdették meg a televízióban a Riporter kerestetik című vetélkedőt, amelyre úgy éreztem, muszáj jelentkeznem. Nem jártam sikerrel mint riporter, de később kiderült, hogy Pomezansky György, a főszerkesztő, aki elindította a vetélkedőt, valójában szerkesztői vénájú embert is keresett. Én pedig ilyennek bizonyultam, s magam is ilyesmire vágytam. A képernyőn nem voltam valami mutatós, riporteri slágfertigségem sem vette le a zsűrit a lábáról, de mint okostojásra mégiscsak felfigyeltek, és így 1975-ben bekerültem a Magyar Televízióba.
- Milyen családi háttérből kellett indulnia, hogy az „okostojás" szerepben teljesíthessen, tíz-tizenkét idegen nyelv ismeretével és számtalan egyéb tudásanyaggal?
- Apám angoltanár volt, aki sokat segített, hogy a szövegértéssel ne legyenek problémáim. Ugyanakkor a nyelvérzék szerintem genetikai adottság. Később nyelvtanárként rengeteg olyan emberrel találkoztam, aki számára minden háttérkörülmény biztosítva volt ahhoz, hogy megtanuljon néhány nyelvet, és mégsem volt képes rá. Az én nyelvtanulásaimnak minden esetben speciális okai voltak. Németre a szüleim járattak kisgyerek koromban, azután Egyiptomba került a család, akkor gyorstalpaló angollal kellett felzárkóznom az ottani gyerekekhez. Amikor hazajöttünk, a középiskolában már én választottam a franciát, mert annyira érdekelt az a nyelv. Spanyolul pedig fogadásból tanultam meg, amit a szüleimmel kötöttem. Akkoriban kapott el engem a beatmozgalom meg a csajozás. A napjaimat reggeltől estig ilyesmivel töltöttem. A szüleimnek ez persze nem nagyon tetszett, ezért egy 1000 forintos sikerdíjat tűztek ki, ha egy éven belül bizonyítható eredménnyel megtanulok egy új nyelvet. Megtanultam.
- Ezek szerint már gyerekkorától arra volt programozva, hogy a tudást szinte sportteljesítményként nagy mennyiségben és sebesen kell megszereznie?
- Az ember agya, ahogy az enyém is, olyan 12-13 éves kora körül kezd kinyílni. Határozottan emlékszem, hogy akkoriban kezdtem először érteni a híreket a rádióban. Addig csak hangok érkeztek a fülembe, de akkortájt már tudtam, ki az a Hruscsov, miért találkozik Kennedyvel, és hogy Kubába kik és miért szállítanak rakétákat stb. Határozott emlékem, mennyire érdekelt, hogy milyen ember lehet McMillan, az akkori brit miniszterelnök, akinek annyiszor mondták be a nevét abban az időben. Persze szinte semmiféle háttérinformáció vagy igazi magyarázat nem létezett ezekhez az eseményekhez.
- A hatvanas évek közepén jártunk, és én is emlékszem, hogy ekkor a kubai válság miatt mi, kisgyerekek is rettentően aggódtunk. Miközben szinte semmit nem lehetett tudni se az okokról, se az esetleges következményekről.
- Talán ezért is érdekelt bennünket, mert minden olyan érthetetlennek tűnt. Miközben látszólag igazán semmi sem történt körülöttünk. Ezért is kerestük az izgalmakat. Már akkor érdekeltek a vetélkedők, és ha lehetett, részt is vettem ilyeneken. Egyetemista voltam, amikor egy ilyen szellemi csatában az volt az egyik feladvány, hogy hogyan hívják Venezuela kommunista pártjának elnökét. Én tudtam a választ, Jesús María volt az elnök neve. Bizonyára azért volt a fejemben, mert minden izgatott, ami nem a zárt magyar határokon belül történt. Ezeknek a nyitott, látszólag kitekintő vetélkedőknek semmi közük nem volt a hétköznapi tudnivalókhoz, mégis földobtak bennünket; a tudás és az információ megszerzésének izgalma magával ragadott. Szemben azzal, ami mostanában történik velünk, hogy olyan mértékű információhalmaz ömlik ránk, amelytől csak kapkodjuk a fejünket. Ebben a helyzetben az ember igyekszik valóban csak annak utánajárni, ami igazán érdekli. Akkor azt sem tudtuk valójában, hogy mi az, ami érdekel bennünket, minden tudás megszerzését izgalmasnak éreztük. Mára az ember nagyjából kialakította magában azt a képességet, hogy legalább tudja, mi minden érdekli és mi nem.
- Magát például?
- A szépirodalom például nem áll közel az érdeklődésemhez. A természettudományok némelyike azonban igen. És a nyelvek. Furcsa módon egyébként a versek is vonzanak, de csakis a nyelvi megközelítésen keresztül. A szavak egymáshoz való viszonya, a mondatelemzések, a szókapcsolatok, szóval ha szépirodalom kerül a kezembe, annak is a tudományos része izgat.
- Jól látom-e, hogy annál a tudásmennyiségnél, amely évtizedek alatt felhalmozódott az agyában és amelynek birtoklásáért egy ország irigyli, még nagyobb vonzerőt jelent a maga számára a tudás megszerzése, tehát az oda vezető út?
- Pontosítanék. Engem legjobban az vonz, hogy a világról megszerezhető információkban megtaláljam azt, ami igazán érdekes. Egyszer Galsai Pongrác a kezembe nyomott egy nagyon jó német nyelvű könyvet, Die Wissenschaft des Nichtwissenswertes, A tudásra nem érdemes dolgok tudománya címmel. Na hát engem pontosan az ilyen dolgok érdekelnek. Ahhoz, hogy az ember egy kultúrtörténeti kuriózumot a helyén tudjon értékelni, fontos ismerni annak a hátterét, még ha első megközelítésben nem is látszik olyan lényegesnek.
- Például?
- Mondjuk, De Gaulle nagy orrával csak akkor lehet viccelődni, ha tudjuk, ki volt De Gaulle. Vagy még érthetőbb a példa Van Gogh füle esetében. Fontos-e a művészete szempontjából, hogy levágta a fülét? A válasz természetesen az, hogy bizonyos szempontból persze fontos, de csak akkor, ha azt is tudjuk, hogy miért, milyen körülmények között tette ezt, és hogy egy prostituáltnak ajándékozta a levágott fület. Azért jutott ez eszembe, mert korábban egy kereskedelmi tévécsatornán szerettem volna ezzel a kérdéskörrel foglalkozni az egyik műsoromban, de a főszerkesztő azt mondta, hogy ez nem jó ötlet. Nem értettem, miért utasítja el ezt a témát, gondoltam, talán a prostituált szó nem tetszik neki, vagy netán túl bonyolult a történet, de végül megmagyarázta, hogy azért, mert a nézők nem tudják, ki az a Van Gogh. Vele nem viccelődhetünk, mert senki sem fog nevetni a viccünkön. Sharon Stone bugyijával lehet viccelődni, mert róla mindenki tudja, hogy kicsoda.
- Igaza volt?
- Valószínűleg igen. Részben ezért is hamarosan eljöttem attól a kereskedelmi tévétől.
- De elszerződött egy másik - ugyancsak kereskedelmi - csatornához! Ott kevésbé alacsony színvonalú a közönség?
- Azt nem tudom, de az biztos, hogy az RTL Klubnál engem nagyon eltaláltak a Legyen ön is milliomos! vetélkedővel, mert abban hosszan és alaposan lehetett foglalkozni egy-egy témával, ami igazán ínyemre való feladat. Ennél lassabb vetélkedő a világon nincsen. Hogy feltesznek egy kérdést, addig csámcsogok rajta, ameddig jólesik. Mindaz, ami bennem igény volt egy ilyenfajta műsorral szemben, az itt végre teljesülhetett. Egyébként a többi ötven-hatvan televízióban, ahol ugyanezt a műsorfajtát sugározták, színészeket vagy sportriportereket kértek fel, hogy vezessék a vetélkedőt. Akikben nem volt meg sem a vágy, sem a képesség, hogy a kérdéseket alaposan végigtanulmányozzák, minden oldalról megvizsgálják és megvitassák. Bennem pedig ez az igény nagyon is erősen élt, sőt párosult egyfajta szelíd szadizmussal, ami ugyancsak kell hozzá. Ezért aztán amikor a Legyen ön is milliomos! játék szülőhazájában, Angliában fölmérték, hogy a különböző országokban milyen a műsorok színvonala, a miénk kapta a legnagyobb elismerést.
- És mégis abbahagyta több mint ezer műsor, harmincezer kérdés-felelet és több ezer játékos után. Miért, ha ilyen remekül működött?
- Mert már épp elég volt a hét év. Jó egy idő után újat kezdeni. Rövidesen elindul az új vetélkedősorozatunk. Arra készülök ebben a pillanatban.
- Nincs-e ellentmondás abban, hogy miközben az általános közvélekedés szerint súlyosan romlik az ország - egyébként nemcsak Magyarország - kulturális színvonala, a tévénézők igénye egyre alacsonyabb, mégis van valaki, aki dacolva a kialakult körülményekkel, újra meg újra olyasmivel próbálkozik, ami ennek ellene hat? Mondhatnám kicsit közhelyesen, hogy Don Quijoteként.
- Nekem erről az a véleményem, hogy a kulturális színvonal nem romlik, hanem változik. Amióta a világ világ, amióta civilizáció létezik, azóta az úgynevezett progresszív kultúrát mindig nagyjából az emberek öt százaléka élvezi és viszi tovább. Nem több, nem kevesebb. Az ókori görögöknél a szerencsétlen helótákat nem foglalkoztatták kulturális kérdések. Ilyesmivel legfeljebb a városi elöljárók foglalkoztak. Rómában meg pláne, ahol szinte az egész populáció katona volt. Csak néhány helyen működtek szalonok, ahol meghallgatták a költőket és a filozófusokat. Jóval később, a 18. században a híres hölgyek által vezetett irodalmi és művészeti szalonok nyújtottak némi kulturálódási lehetőséget, ezek a kis körök mind ismerték egymást, és az ő kezükben volt a kulcsa annak, hogy valamelyest megőrződjenek a kulturális értékek, sőt ezek tovább is fejlődjenek. Ez pontosan így van ma is. A mi társadalmunknak is legfeljebb öt százaléka vesz szépirodalmat, jár el kiállításokra, koncertekre, nézi a tévékben a kulturális műsorokat stb. Az, hogy ennek az öt százaléknak az érdeklődési körébe új elemek kerültek, és ehelyett bizonyos régebbiek kihullnak, nem baj, sőt. Az ötvenes-hatvanas években például a rockzene nem volt része a magas kultúrának, ma ennek a műfajnak a nagy öregjei Kossuth-díjasok. De ugyanez a helyzet a számítógépes kultúrával, ami hatalmas ismeretanyagot tartalmaz, és aki erről sokat tud, az ma bizonyos szempontból műveltnek számít. Amikor a hatvanas években egy tévé volt, az nem a 95 százalék igényeit célozta, hanem inkább az 5 százalékét, az más kérdés, hogy milyen színvonalon. De eszi, nem eszi, nem kap mást alapon, akkor az emberek inkább megvették Tolsztojt az Olcsó könyvtár sorozatban, mert az volt, és nem volt más. Ma meg mindenki kedvére válogathat. A kereskedelmi televíziók tudatosan az említett 95 százaléknak igyekeznek műsort készíteni.
- De ha ez igaz, akkor miért örvendenek mégis ilyen nagy népszerűségnek a kommersz kultúrát, sőt olykor inkább kulturálatlanságot megcélzó televíziókban a maga által képviselt kvázi tudományos-kulturális vetélkedők?
- Ez már nehezebb kérdés. Az én ars poeticám szerint nekem az a dolgom, hogy közszolgálati tartalmakat kereskedelmi köntösbe bújtatva, mintegy ostyában próbáljam átnyújtani az igen tisztelt fogyasztónak, aki eközben észrevétlenül is olyasmit tud meg, ami iránt egyébként magától nem érdeklődne.
- Erre utaltam, amikor a népművelői ethoszról beszéltem. Ez egyfajta belső elhivatottság? Ha nem kapna érte sok-sok pénzt, akkor is csinálná?
- Hát persze. Egyrészt mert most már ehhez értek, másrészt mert egyáltalán nem bánom, hogyha látványosan nagy az érdeklődés iránta. De ami a pénzt illeti, fontosnak tartom elmondani, hogy minden olyan dolgot, ami nekem az életben igazán kedves és fontos, azt ha hiszi, ha nem, pénz nélkül csinálom. Például ilyen a zenélés.
- Ha jól tudom, a FaVágók együttes elég jó pénzekért lépett fel egy-egy alkalommal!
- Az igaz, de megszűnt az együttes, pontosan azért, mert ők pénzt akartak keresni, én meg dolgozni akartam. Úgyhogy kiszálltam belőle, és csak a saját kedvemre zenélek a barátaimmal. De ilyen az áltudományok elleni harc, amit most már egy ideje, mondhatnám, viszonylag sikeresen folytatok.
- Most is azért siet, mert Tihanyban ilyen témában fog előadni pszichiátereknek.
- Így van, és ezt nem a pénzért csinálom. De a nyelvtanulást is saját kedvtelésből folytatom, az sem hoz, inkább visz pénzt. Meg idesorolható az internetes fórumokon való nagyon intenzív részvételem is.
- De térjünk még vissza ahhoz, hogy új tévéműsorra készül. A Pókerarc cím mire utal pontosan?
- Ezt az új műsort úgy harangoztuk be, hogy úgy is lehet milliókat nyerni, hogy az ember nem tud semmit. Van olyan, hogy valaki olyan meggyőző személyiség, hogy a nála sokkal nagyobb tudásút mégiscsak legyőzi, mert neki jobban hisznek.
- Vagyis a blöffölési képességet díjazza majd az új műsoruk?
- Pontosan. Itt is lesznek érdekes kérdések, amelyekről lehetne hosszabban beszélni, csemegézni az izgalmas válaszok között, de a főnökeim azt kérték tőlem, hogy ne fejtsük ki hosszabban a kérdéssel kapcsolatos tudnivalókat, mert a néző elkapcsol. Amikor valami érdekes kultúrtörténeti csemege van a kérdésben, akkor szerintük az a nézőket már nem érdekli.
- Igazuk van a főnökeinek?
- Igen, gyanítom, hogy igazuk van, és ez nem a korábban taglalt kulturális állapotokat tükrözi, csupán a kereskedelmi televíziók nézői attitűdjét.
- Frusztrálja ez a helyzet?
- Hát persze hogy frusztrál.
- És ha így van, mit gondol erről?
- Hogy már nem sok van hátra. Előbb-utóbb be fogom fejezni ezt a fajta tévés tevékenységemet. Egyre többet gondolok erre...
- De hisz ezek a vetélkedők jelentik ma Vágó Istvánt! Akkor mit fog csinálni helyette?
- Van sok izgalmas dolog a zenéléstől az olvasáson keresztül, amivel majd eltölthetem az időmet.
- És ki fogja folytatni a vágóistvánkodást? Vannak tanítványai, olyanok, akiket erre megtanít, fölkészít?
- Áh. Ezt nem lehet megtanítani. El kell kezdenie valakinek, aztán majd lassacskán megszerzi a rutint, és belejön. Nekem már nagyon elegem van ebből az egészből, hiszen túl régóta csinálom.
- És akkor mi lesz azzal az elhivatottsággal, amiről korábban beszélt, hogy a „népet szeretné tanítani"?
- Ugyan, hát engem nem a nép érdekel, csak az, hogy megértessem a nézőkkel, hogy a világ érdekes, és mire érdemes figyelni. De hogy veszik-e a lapot, az már nem az én dolgom! A néptanítói igény csak addig működik bennem, amíg átadom, amit tudok, de hogy ki mennyire veszi át tőlem, az már olyan nagyon nem érdekel.
- Ennek némileg ellentmondani látszik az a nagyon komolyan meghirdetett kampánya, amit az áltudományosság ellen indított. Azért ott - gondolom - nem mindegy, hogy milyen eredményeket ér el! Ezt elhivatottság nélkül nem lehet eredményesen folytatni.
- Ez így van. Jó is a szó, vagy még jobb, ha missziónak hívjuk. Sőt akár isteni küldetésnek! (Megjegyzem, a társaság ateista.) De komolyra fordítva a szót, én nem megmenteni akarom az embereket, csak egyre inkább elegem van a tömény butaságból és a mérhetetlen mohóságból, amivel az embereket etetik. Muszáj föllépnem ellene a magam eszközeivel.
- Ma például mit fog elmondani a szcientológiáról a Tihanyban összehívott pszichiátereknek?
- Tudni kell, hogy a szcientológusok legfőbb célpontjai a pszichiáterek. Szeretném felszólítani őket, hogy vegyék észre a szcientológiában meglévő áltudományosságot, és védjék magukat kettős értelemben. Egyrészről személyükben, illetve szakmájukban, másrészt az abszolút vitatható, az ezotéria területeit érintő tudománytalanságok veszélyére szeretném felhívni a figyelmüket.
- Annak ellenére, hogy nem közülük való, meg tudja győzni szakmai kérdésekben is a szakembereket?
- Félreértés ne essék, én nem akarok semmiféle tudományos kérdésben állást foglalni vagy bizonyítani valamit. Csakis a figyelmet akarom felhívni, hogy a tudományosan már bizonyított tételeket fogadják el, és ne hallgassanak a légből kapott, bizonyítatlan, spekulációkra épített kijelentésekre. Amikor, mondjuk, a szcientológusok azt állítják, hogy a Vízöntő jegyében született emberek hajlamosak a szexuális aberrációra, akkor csak azt kérdezem, hogy ezt milyen alapon meri bárki is kijelenteni. Mert az, hogy a Szaturnusz és a Jupiter együtt áll, szerintem nem kielégítő oksági magyarázat. Szeretnék látni egy vizsgálati eredményt, amely szerint ezer vízöntőt ezer bakkal összehasonlítva a szexuális aberráltság szignifikánsan több. De ilyen vizsgálat nincsen, se most, se a múltban. Ezek a dolgok halálosan dühítenek.
- Miért lépett ki a saját maga által létrehozott áltudományok elleni társaságból?
- Mert nem volt elég radikális. Engem nem elégített ki, hogy évente egyszer egymás vállára borulva sírunk, hogy milyen szörnyű a helyzet.
- Hanem mit kell tenni ehelyett?
- Például perelni azokat a cégeket, amelyek áltudományos érvekkel támasztják alá egy-egy termékük hatását, mivel sok pénzt lehet érte kérni. Már voltak sikereink is ilyen ügyekben, például az úgynevezett őssejttermelést fokozó kapszula körüli botrány nekünk is köszönhetően pattant ki. Tehát hogy valami, amiről azt mondják, hogy bizonyos betegségeket gyógyít, de anyagi és kényelmi szempontokból nem jelentik be gyógyszernek, hanem étrend-kiegészítőnek, annak komoly veszélyei vannak, mert az emberek rendkívül hiszékenyek. Pedig ezek mögött a szerek mögött nincsenek alapos vizsgálatok. Szélsőséges esetben még az is előfordulhat, hogy egy-egy beteg az említett szer hatására sokkal rosszabb állapotba kerül.
- Térjünk át egy olyan témára, amely bizonyára nehezen kibontható. A politikához való viszonyára gondolok, amelyről nyilvánvalóan kereskedelmi televíziósként nem tud sokat elmondani. Mindazonáltal nemegyszer föltűnik politikai rendezvényeken. Milyen szándékkal?
- Az említett okból természetesen azt szeretném, ha nem derülne ki az én személyes politikai irányultságom. Egyet azonban általánosságban nyugodtan elmondhatok: úgy látom, a magyar politika irracionális pályán halad. Ez a legnagyobb baj. Ennek szerintem egyszemélyi felelőse van jó ideje. Ennek következtében ma a magyar politikai stratégiák személyes sértettségek szerint szerveződnek. Ebből az következik, hogy semmit sem a saját helyén értékelnek, hanem mindenből csak azt az elemet veszik ki, amelyen keresztül méltatlanul támadható maga az eset is. Az őszödi beszéd például egyáltalán nem arról az 50 másodpercről szól, melyet unos-untalan ismételgetnek, az államháztartási hiány nem abban az összefüggésben fontos, amit kiemelnek belőle stb.
- Hú, de körmönfontan kell fogalmaznia, nehogy baj legyen! Mi történne, ha egyszer színt vallana? Akkor vége a tévés karriernek?
- Azzal nézőket veszítenénk. Az ország felét elveszítheti az általam vezetett műsor, ami effektív anyagi kár a tévécsatornának. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, illetve nem engedhetik meg nekem.
- De ha - ahogy előre vetítette - nemsokára abbahagyja a televíziós karrierjét, szándékában áll esetleg a magyar politikai szcénába is belekerülni, vállalva tehát az ilyen irányú vonzalmát?
- Azt hiszem, igen. Talán azért, mert az mozgat, hogy az irracionalizmus ellen minden téren fel kell lépnem. Ahol tudom, ezt meg is teszem.
- Vajon milyen hatásfokkal? Ez mérhető?
- Nem lehet tudni, hogy ha nem érvelnék ez ellen, akkor ma hol tartana az ország. Én ugyanis ahol csak tudom, meg szoktam fogalmazni a személyes véleményemet, és azt tapasztalom, hogy vannak olyan befolyásos emberek, akiket érdekel is, hogy mit gondolok. Így aztán mégiscsak bízni lehet abban, hogy van némi hatásfoka az én időnkénti háttértevékenységemnek.
- Ennek alapján hol látja magát, mondjuk, öt év múlva?
- Kicsit félek magamtól, mert még az is lehet, hogy valóban belemegyek a politikába.