Jordán Tamással beszélget Rádai Eszter
- Bár végéhez közeledik igazgatói megbízatásod a Nemzeti Színház élén, először beszéljünk mégis a kezdetekről: amikor 2002-ben eldöntötted, hogy pályázol, ami elmondásod szerint paradox módon téged is derült égből villámcsapásként ért, gondoltál-e példaképként a Nemzeti valamelyik korábbi igazgatójára, lebegett-e a szemed előtt ennek az intézménynek valamelyik korábbi korszaka? Egyáltalán, voltak mély színháztörténeti, főképp a Nemzeti Színház múltjára vonatkozó ismereteid?
- Nem.
- Tehát a Nemzeti Színház mint olyan, hogy miben áll a „nemzetiszínházság", nem érdekelt?
- Nem, sajnos.
- Sajnos?
- Gondolom, sokan elvárták volna. Miközben nem hiszem, hogy sokan lennének közöttük, akik meg tudják fogalmazni, hogy milyen specifikumokkal rendelkezik ma egy nemzeti színház, mi a feladata. Emlékszünk, arról is sokáig vita folyt, kell-e egyáltalán ilyen intézmény. Még a tervpályázat kiírása, sőt közvetlenül az Erzsébet téri terv elkészülte előtt is voltak ilyen viták.
- De engem a te Nemzeti Színház-koncepciód érdekelt volna, és az, hogy a korábbi korszakok közül, amelyek között voltak jobbak és rosszabbak, valamelyiket közel érezted-e magadhoz.
- Azért nem hiszem, hogy érdemes ezzel kezdeni a beszélgetésünket, mert a színház szerepe társadalmunkban gyökeresen megváltozott. A rendszerváltással ugyanis, ami nem hozott színházi struktúraváltást, kicsúszott a talaj a művészet, főleg a színház alól. Például ha csak a kaposvári múltamra gondolok, a nyolcvanas évekre vagy előtte a 25. Színházra, akkor kézzelfogható volt a fontosságunk, a szerepünk. Emlékezz csak a Marat halálára, autóbusz-karavánokkal zarándokoltak az emberek Kaposvárra, és virágesővel borították el a színházat...
- Persze, magam is háromszor-négyszer láttam a Marat-t, és egyszer sem úsztam meg az utolsó képet sírás nélkül, a fiatal Máté Gábor zokogását, háta mögött a Corvin köz vetített képével, de...
- ...a kockakővel a kezében... De nemcsak a nézőtéren volt ez így, mi is sírtunk a színpadon. Csakhogy a kaposvári évekre nemcsak ez a politikai töltet volt jellemző, hanem az is, hogy szakmai szempontból nézve is nagyon igényes műhelymunka folyt ott. Tehát mi nem akartunk politizálni vagy üzenni a...
- Ezzel vitatkoznom kell. Lehet, hogy te személy szerint nem, de az akkori kaposvári Csiky Gergely Színház például számos előadásával politizált, nem véletlenül volt ott dramaturg Eörsi István, akitől egyébként a Marat Corvin közt ábrázoló utolsó képének ötlete is származott. És volt még néhány ilyen színház, ezért sokan a politikáért vagy afféle politikai pótcselekvésként jártak színházba, miközben a színház tárgya is volt a politikának, hatalmi harcok és politikai viták tárgya, például a Nemzeti Színház a hetvenes évek végén. Demokratikus viszonyok között ennek mi értelme lenne?
- De nekem ebből az volt a fontos, hogy közben Kaposváron magas szintű művészi munka folyt, nem attól voltak igazán jók az előadások, hogy fontos politikai mondanivalójuk volt, ez sem volt elhanyagolható szempont, de az erejük abban volt, hogy nagyon magas művészi színvonalon voltak megcsinálva. Én legalábbis így gondolom.
- Persze, ezért tudtak jelentőssé válni. De én most a Nemzeti Színházról szeretnélek kérdezni...
- Én meg arra válaszolok, épp arról beszélek, hogy mit keresek itt, mit akartam megvalósítani igazgatóként a Nemzeti Színházban. Ezért tartom fontosnak azt hangsúlyozni, hogy a politikai mondanivaló Kaposváron mindig magas művészi igényességgel és teljesítménnyel párosult, és ez más műhelyek esetében is igaz volt, Ruszt Jóskánál Kecskeméten, majd a Várszínházban, Székely Gábornál Szolnokon, majd a Nemzetiben, és a 25. Színház - mi tagadás, elfogult vagyok vele, hiszen magam is részt vettem benne - néhány előadását is ide sorolom. De ami a lényeg: a színház fontos volt, a színházra szükség volt. Nem szerettük a rendszert, és megvolt róla a véleményünk, de - biztos, hogy nem voltam egyedül ezzel - nem láttunk esélyt rá, hogy bármi változzon. Ezért tehát az embernek kicsit menekülés is volt Kaposvár, bele a munkába, a szakmaiságba, a jó kollégák és a rendezők közé, ahol csak arra kell koncentrálni, ami a színházzal kapcsolatos, a munkára, a munka örömére meg az összetartozás erős érzésére. Ez így volt, amíg a rendszerváltozás el nem indult, persze nem akarom tagadni, hogy az számunkra is euforikus érzés volt... Bár érezném azt az örömöt, amiben 89-ben, 90-ben részünk volt!
- De mi köze ennek a 2000-es évek Nemzeti Színházához?
- Én csak azt akartam mindezzel érzékeltetni, hogy azóta mennyire megváltozott a színház szerepe, funkciója. A korszakhatár a rendszerváltás környéke volt, én egyébként épp akkor jöttem el Kaposvárról, amikor az emberek valóban kevésbé kezdtek színházba járni, akkor alapítottuk a Merlint, a kilencvenes évek elején. A mai állapotokkal összevetve azok még izgalmasnak nevezhető évek voltak, mert az emberekben még volt egy csomó energia, remény, hit... És a mai összetűzésekhez és ellentétekhez képest milyen békebeli állapot volt az?! Mekkora nosztalgiával gondolunk ma vissza az Antall-kormány idejére, milyen jó volt akkor a közéletünk?! - mondom most, pedig akkor úgy éltük meg, hogy tűrhetetlen, ami történik.
Most bele kell hogy keverjem a beszélgetésünkbe az Egyetemi Színpadot. Mert a nemzeti színházi pályázatom első mondata az volt, amit egyébként gyakran ismételgetek interjúkban és magánbeszélgetésekben is, hogy „mindennek az Egyetemi Színpad volt az oka". Mert ma már tudom, hogy számomra nemcsak azokban az években volt hihetetlenül fontos, amikor jelen idő volt, hanem az egész életemet meghatározta. Amit ott a „színházi anyatejjel" szívtam magamba, amit az Universitas hozott az életembe, azt nem tudom kiirtani a sejtjeimből. Nem tudják, akik nem vettek részt benne, hogy az valóban szellemi központ volt, odajárt mindenki, miközben akkor is tudtuk, hogy a szelep szerepe van ráosztva, egy Aczél György által jól ismert hely volt, ahol szabad volt kimondani olyan dolgokat, amiket máshol nem, szabad volt olyan műveket játszani, amilyeneket máshol nem, szabad volt olyan formákkal kísérletezni, amilyenek hagyományos színházban szóba sem kerülhettek. De mindig tudtuk, hogy ha bemegyünk, ott találjuk azokat az embereket, akikkel találkozni akarunk, és biztos, hogy lesz valami fontos esemény is. Soha többé nem létrehozható hely egy nagyon fontos történelmi korszakban, a Kádár-korszak diadalmas időszakában, ez volt az Egyetemi Színpad. Én tizennyolc évesen léptem be oda először, 61-ben, a legjobbkor; mert ott akkoriban épp Konrád György tartott előadást, ott alakult meg az Omega, ott indult el Sándor Gyuri, ott indult el Mensáros és Latinovits estje, csupa fantasztikus dolog... A Beatlest hallgattuk úgy, hogy egyetlen magnó a színpadon, és ötszáz ember ült a nézőtéren...
- Abból kimaradtam. Azt lehetett máshol is hallgatni, például házibulikon, Mambó magnóról...
- De az Egyetemi Színpadon közösségi élmény volt: együtt megkóstoltunk valami addig ismeretlen ízt. Ide kell sorolni azt is, hogy mi sokat utaztunk külföldre, holott a hatvanas években Nyugatra menni nagyon nagy dolog volt. És nyilván kirakatáru voltunk, de az Universitas csapata így mégiscsak eljuthatott különféle diákszínjátszó-fesztiválokra, Nancyba, Birminghambe, Pármába, Krakkóba, nem is tudom, hány helyen voltunk. És találkoztunk a ma már 68-asnak nevezett forrongó nyugat-európai fiatalsággal és egy - nem politikai tartalmú, hanem belső emberi - szabadságfogalommal és gyakorlattal. Megismerhettük, hogyan élnek a világban, akiknek a szabadság magától értetődő, hogyan viselkednek, hogyan néznek egymásra. Valósággal megmámorosodtam attól a szabadságtól. Számomra tehát az Universitas és Ruszt József - ez a két név bennem öszszetartozik - és az a csapat nemcsak a színházat jelentette, hanem egy olyan életformát, amit azóta is keresek, aminek a hiányától azóta is szenvedek...
- Értsem úgy, hogy te itt, ebben a Nemzeti Színházban, a Siklós Mária tervezte épületben az Egyetemi Színpadot és aztán a Zsámbéki-, illetve a Babarczy-féle kaposvári Csiky Gergely Színházat akartad megvalósítani, azt a levegőt akartad megint szívni? Azt a közösségi élményt újra átélni, és másokat is megismertetni vele?
- Le is írtam a dolgozatomban, hogy a Nemzeti Színház számomra azt jelenti, és ez a célom, hogy az ország első számú kulturális intézménye legyen, ahol viszonylag elfogadható anyagi forrásokkal meg lehet teremteni azt az agoraszerű működést, ami nemcsak előadásokat jelent. Persze a színházi előadás engem is érdekel, nagyon fontos, hogy jó előadások legyenek. De az volt az egyszerűbb dolog: megvolt hozzá az épület, nagyjából tudtam, hogy milyen társulat vár rám, és kiket fogok még idehívni, most is mondhatom, hogy az ország legerősebb társulata...
- Csak zárójelben jegyzem meg, majd később szeretnék visszatérni rá, hogy ez az ország anyagilag is legjobban eleresztett színházának társulata...
- Igen, de akárhogy is csapongunk, egyszer csak elérkezünk ahhoz a ponthoz, hogy mekkora zűrzavar és egyet nem értés van abban a kérdésben, hogy milyennek kell lennie a Nemzeti Színháznak. Ki tudja pontosan definiálni - szerintem senki, mert ahány ember, annyi Nemzeti Színház -, hogy mi a feladata? Mindenki zavarba jön, a szakmailag érintett emberek is, ha ez szóba kerül, mert hiszen mindegyik színház valójában nemzeti színház. A jó színház magyar darabot is játszik, haladó darabot is, és akkor az nemzeti színház.
Akkor most visszatérek rá, hogy én tényleg rajtaütésszerűen pályáztam. Mert amikor mégiscsak kiírták a pályázatot 2002 nyarán, Huszti Péter lemondása után, én épp a pécsi országos színházi találkozón voltam, és esküszöm, hogy nagyon meglepődtem, amikor unszolni kezdtek, hogy pályázzak.
- Miért épp téged unszoltak?
- Nyilván mert volt egy csomó siker mögöttem, ami...
- Más mögött is volt...
- De milyen természetű siker? Rólam tudni lehetett, hogy sikerült már közösségeket összehoznom, ráadásul konszenzusteremtő alkat vagyok. Ne felejtsük el, milyen helyzetben volt akkor a Nemzeti Színház szakmailag és politikailag. Az egy lövészárok volt...
- ...és elátkozott hely...
- ...egy elátkozott hely. Te is azok közé tartozol, akik azt gondolták, hogy nem fogják betenni ide a lábukat. Csak feltételezem.
- Igen, de most is rosszul vagyok, ha az épületre nézek.
- Én ugyan együtt élek ezzel az elfogultsággal, de nem értek vele egyet. De ez egy másik kérdés.
- Amikor megjelent mögötte háttérként a Művészetek Palotája, az kicsit javított a helyzeten, mert azóta van mibe beleolvadnia, de én most is rémesnek tartom, miközben tudom, hogy ezen nem lehet változtatni. De azt is tudom, hogy ezt neked fájdalmas hallani.
- Nem fájdalmas. Én állandóan itt vagyok, rengeteg emberrel, sokfajta ízléssel és véleménnyel találkozom, például nagyon sok vidéki emberrel beszélgetek. Legtöbbjük számára a Nemzeti Színház templom, és szeretik a formáját. Budapest más, és főleg az a közönség, amelyhez én is tartoztam vagy még tartozom is, ez a liberális értelmiségi réteg elátkozott helynek tekinti, és engem is kiátkozott a szélsőségesebb része.
- Kiátkozott, azt gondolod?
- Hát hogyne. Természetesen árulásnak tekintették, hogy idejöttem, én a szemükben azóta valahol a halálos és a bocsánatos bűn közti mezsgyén tartózkodom. A kedvességem, a jó emberi viszonylataim megmentettek attól, hogy elhasaljak ezen a dolgon, de a neheztelésüket mindvégig éreztem.
De vissza a pályázathoz: ott vagyunk a POSZT-on, ahol mindenki kapacitál, hogy vállaljam el, és én azt gondolom: miért ne? Voltak más pályázók is egyébként, de a kulturális kormányzatnak - és persze magának a színháznak is - nagyon fontos volt, hogy olyasvalaki legyen az új direktor, akit úgy általában elfogadnak. Akiről feltételezhető, hogy majd békét és nyugalmat teremt. Ezért ez volt a legelső feladatom, ami azt is jelentette, hogy a Nemzeti Színház az ország színháza legyen, ne az egyik politikai oldal által kisajátított színház, hanem mindenkié... Mit akartál mondani?
- Hogy az ország színháza lett volna az Erzsébet téri Nemzeti is.
- Persze. Csak azt ne hidd, hogy nekem nem fáj a mai napig, hogy az az épület nem épült föl!
- És az valóban - építészeti minőségénél fogva is - templom lett volna. Annak idején láttam egy háromdimenziós tervet...
- Én is láttam.
- Gyönyörű volt...
- Rettenetesen sajnálom, hogy nem az és nem ott épült föl. És azt is sajnálom, hogy amikor az Orbán-kormány leállította az Erzsébet téri színház építését, amiből az is következett, hogy Bálint András - aki nekem osztálytársam volt, és a mai napig jó barátom - nem lesz a Nemzeti Színház igazgatója, akkor az a kör, amely szakmailag fontos, és amelyhez egyébként én is tartozom, cserbenhagyta, fütyültek rá, hogy milyen méltánytalanság történik vele. És senkiben nem volt annyi kurázsi, hogy ez ellen akár egyenként, akár csoportosan szót emeljen.
- Sőt nemcsak Bálint Andrást hagyta cserben a színházi szakma, hanem az egész ügyet...
- De akkor megállapítjuk, hogy az én körömben - és ez talán a színházi szakmán is túlterjed - mindig mindenki mindenkit cserbenhagy, és ezt tudomásul kell venni, ez így van. És ezért én már tudom, hogy senkire nem számíthatok, és kellemes meglepetésként fog érni, ha egyszer, nehéz helyzetben akad majd egy ember, aki azt mondja: „én akkor is veled vagyok". Talán Bálint Andris mellettem lesz, és van még néhány ember, akinek a barátságára és együttérzésére számíthatok. A cselekedeteikre nem nagyon, de az már nem is olyan fontos. Amivel nem azt akarom mondani, hogy én jobb vagyok, hogy én nem tartoznék alkalomadtán a cserbenhagyók közé. Szó sincs róla, én is beletartozom abba a körbe, amelyikről beszélek...
- Konkrét ügyekre célzol?
- Nincsenek most előttem olyan helyzetek, amikor ez kiderült volna, de biztos, hogy vannak áldozataim. Komlós Jánosnak volt egy nagy mondása. Mentem be a Rátkai Klubba, és láttam rajta, hogy már benne van az a harminc kis konyak, amit naponta meg szokott inni, mindenki tisztes távolban tőle, ő meg a pultnál áll, és harciasan néz. De gondoltam, hogy azért odamegyek, és kérek egy vodkát, lesz, ami lesz. És akkor a Komlós elkapta a vállamat, megropogtatta, és azt mondta, odamutatva a rémült társaságra: „Tamás, cserbenhagytak az áldozataim." És ez a mondat annyira megmaradt bennem... Igen, az embert az áldozatai általában cserben hagyják, és akkor csodálkozik... Na jó, nem folytatom, mert nagyon belebonyolódom. De én annak ellenére, hogy sok helyen voltam, meg több helyről vannak gyerekeim, paradox módon hűségesnek érzem magam. Ez egy nehezen kibontható ügy, de alapvetően hűséges vagyok. Csupa nagy állomás volt az életemben, az Egyetemi Színpad, a 25. Színház, Kaposvár, a Merlin, mindegyik majdnem tíz év volt, és ebben volt valami megnyugtató sorsszerűség.
- A Nemzetinél viszont nem töltesz el tíz évet, csak körülbelül a felét. Te döntöttél?
- Én döntöttem, hogyne, de nem idén döntöttem. Sokan gondolják úgy, hogy mivel nehezedik a helyzet, és 2007-ben rémisztő pletykák terjedtek el a Nemzeti Színházról - hogy eladják, hogy öszszevonják a Pesti Magyar Színházzal, hogy befogadó színház lesz -, elpucolok innen. Pedig már tavaly nyáron, még az önkormányzati választások előtt megbeszéltem a szombathelyi polgármesterrel, Ipkovics Györggyel, hogy ha megnyeri a választást, és megteremti a színházalapítás önkormányzati feltételeit, akkor én, miután lejárt itt a mandátumom, oda megyek színházat csinálni.
- Nem is merült fel benned, hogy újra pályázz? Nem tesz jót egy nemzeti vagy bármilyen színház esetében, ha hosszabb ideig, azonos koncepció alapján vezeti ugyanaz a személy?
- Örömmel konstatálom, hogy nagyon sajnálja a társulat, hogy elmegyek, szóval érzem, hogy szeretnék, hogy maradjak.
- De nemcsak a társulatra gondolok, mert a társulat persze azt szereti legjobban, ha valaki jó ember, és mindenkinek igent mond, és mindenkinek megsimogatja a fejét...
- Hát így vagyok elkönyvelve.
- És félreismernek?
- Nem, de van olyan helyzet, amikor ez nincs így, ritkán, de van. És most nekem nagyon fontos az a kihívás, amit egy új színház alapítása jelent. A Nemzeti Színház is nagyon fontos, de Szombathelyen most épp a semmiből jön létre valami, ami még fontosabb, legalábbis az én életemben most az. Mert én ott meg akarom mutatni, milyennek kell lennie egy város és egy színház kapcsolatának.
- Jó, de előbb beszéljünk még egy kicsit a Nemzeti Színházról, például arról, hogy számos terved közül, amelyeket a pályázatodban leírtál, melyikről mondhatod el, hogy megvalósult. Egy Beszélő-interjúból idézek, amit kinevezésed előtt adtál: „Én nem színigazgatónak megyek oda. ...én azért megyek oda, mert ott ez az istenverte hely, ez az épület, benne ez a színházra nagyon kevéssé alkalmas terem. (...) Beköltözöm majd a házba, és mindent megvizsgálok. (...) De hogy összességében milyen színház lesz ott, azt nem tudom. (...) Tudom, hogy ott most egy viharvert, kiközösített csapat van; a kiközösítettség jéghideg összetartozás, én meg egy akolmeleg összetartozást akarok. Mindent megteszek, hogy jó legyen a színház. De a színházért nem pályáztam volna. Hanem arra pályáztam, hogy ott élet legyen, ne csak este, hanem egész nap. Nyitva legyenek a kapuk, jöjjenek az emberek, üljenek le, nézzenek képeket, olvassanak könyvet, folyóiratot, egyenek, igyanak, érezzék magukénak az egészet. Legyenek mindenféle események, jóféle összegyülekezések - élet egész egyszerűen." Tehát ez volt a programod: hogy az ország első számú kulturális intézményévé tedd ezt a házat. Mi valósult meg belőle?
- Akkor tegyük hozzá, hogy ebben a programban a koncepció mellé le volt írva a feltétel is, ami ahhoz kell, hogy mindez teljesüljön. És abban meghatározó szerepe lett volna annak a teremnek, ahol 160 ember fér el, és amire úgy tettünk volna szert, hogy beépítjük a szabadtéri színpadot.
- A tervező belement volna?
- Siklós Máriával nagyon jó volt a kapcsolatom, ő ebbe beleegyezett, sőt megcsinálta a terveket is. 2003. január 1-jén léptem be, és márciusra, áprilisra minden megvolt, az építési engedély is, csak a minisztériumtól nem kaptuk meg az engedélyt, pedig a pénzügyi fedezet is meg volt beszélve.
- Ez még a Görgey-féle minisztérium volt?
- Igen. És nem tudtuk elérni, pedig a pályázatomban ez döntő pont volt, minden további erre volt felépítve: egy 160 főt befogadni képes, szabad rendeltetésű teremre.
- Mi lett volna ebben a térben?
- Agora. Mindaz, ami a Merlinben is volt, és amit én a pályázatomban leírtam, egy technikával jól felszerelt terem, amely az épülethez kapcsolódott volna, és lett volna benne presszó, könyvesbolt, CD-árusítás, piciben csupa olyasmi, ami például a londoni nemzeti színházban van, és ott káprázatosan működik.
- És amit az Erzsébet téri színházépületbe eleve beleterveztek.
- Természetesen, oda ezeket eleve belegondolták. A Nemzeti Színház előtere oszlopokkal, lépcsőházakkal fölszabdalt tér, csak arra jó, hogy a nézők oda megérkezzenek, aztán bemenjenek a nézőtérre. Ott nem lehet leültetni őket, nem lehet szeparáltan létezni. A Nemzeti Színházban nincs hely arra, hogy ezeket a terveket megvalósítsam.
- Vagyis a pályázatod számodra leglényegesebb része, ami Nemzeti Színházzá tehetné ezt az intézményt, arra a Nemzeti Színház épülete nem alkalmas?
- Így van.
- Pedig csak ezzel a feltétellel vállaltad el...
- Mivel a pályázatom, amely alapján megbíztak, tartalmazta ezt a tervet, azt gondoltam, hogy ez magától értetődő. Nem mondták, hogy „tegyen le a terveiről, mert azokat nem fogjuk teljesíteni".
- Közben Görgey távozott, és jött Hiller, majd Bozóki...
- És jöttek az elvonások is, amikről a világ keveset tud, mert az terjedt el, hogy a Nemzeti Színháznak bődületesen sok a pénze. Ez már 2003-ban sem volt igaz.
- Bizonyosan sokkal többje volt és van a Nemzetinek, mint a többi színháznak.
- Minden adat nyilvános. A támogatásunk 1 milliárd 700 millió forint, de ebből 180 millió forint csak átfut rajtunk: a mi büdzsénk tartalmazza, de nem a miénk, mert a nemzet színészeinek a honoráriuma. Csak duzzasztja a költségvetésünket, és nagyon rossz optikája van. Marad, mondjuk, másfél milliárd. Össze lehet vetni más színházak működési támogatásával, de össze kell vetni a fenntartás költségeit is.
- Azok itt nagyobbak?
- Bődületesen nagy a fenntartási költség. Sokszorosa a hasonló nagyságú színházakénak.
- Miért?
- Azért, mert egy olyan méretű és technikájú színpadnak, mint a Nemzetié, évi 90 millió forintba kerül a kötelező karbantartása, és ilyen összeg nincs a költségvetésünkben... Akkor a Nemzeti Színház kertje a tavacskával, annak a fűtésével, a kertgondozással,....
- Ezt a tavacskát a színház pénzéből kell fűteni?
- Persze, a költségvetésből megy minden. Tudod például, mibe kerül az, hogy a Nemzeti Színház úgy nézzen ki, ahogy egy Nemzeti Színháztól elvárják? Hogy egy hajszálrepedés nem lehet az épületen, egy elszáradt fűcsomó nem lehet körülötte? Tudod, mennyibe kerülnek a kertészek, a 24 órás, műszakonként legalább tizenkét emberből álló őrség, amelyik arra vigyáz, hogy itt ne legyen graffiti, ne legyenek hajléktalanok?! Rengeteg olyan kiadásunk van, ami máshol nincs.
- De a művészek és a vezetők pénze is sokkal több, mint a kollégáiké más prózai színházaknál.
- Beszélsz róla te is, de nem tudod. Énszerintem úgy nagyjából másfélszeresét keresik, mint más színházaknál. Itt egy vendégművész, a legnagyobbak is tízezer forinttal kapnak többet esténként, mint mondjuk a Radnótiban. Persze, én sem tudok turkálni mások zsebeiben, de azért nagyjából tudom, hogy nincs akkora különbség, mint amiről beszélnek. De hát a Nemzeti Színház művészének mindenképp éreznie kell, hogy szakmailag kiemelt a helyzete, és ennek az anyagiakban is érződnie kell. És semmiképp sem a legrosszabbul fizető színházakhoz kell mérni.
- Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban a nyolcvanas években nem részesültetek kiemelt juttatásban, sőt lemondtatok a máshol kapható többről, hogy ott lehessetek, és az ország legjobb előadásait hoztátok létre. Ez pedig a 2000-es évek Budapestjének egyik kietlen helyén az ország legmagasabb költségvetésű színháza, hogy az épületről most ne is beszéljünk. Nem érzel ebben valami ellentmondást?
- Olyasmiről beszélsz, ami nekem is sokszor jár a fejemben, de én az ellentmondást nem ebben érzem. Mert az nem úgy van, hogy van egy pompázatos épület...
- Nem mondtam, hogy pompázatos...
- Hogy van egy jómód és van egy tüchtig elvárás, és aztán van a másik oldalon az azonos sorsúak összetartozása, lelkesedése és önfeláldozása az egyetlen - művészi - cél érdekében. És itt, mondom, azért nem jöhetett létre, amit ígértem, mert nem jött létre az a bizonyos hely. De talán még ennél is nagyobb baj volt, hogy a színházzal szemben kezdetben meglévő averzió, elutasítás nem tűnik el egyik napról a másikra, és nem előlegeztek bizalmat. Vagyis ha létrejöhetett volna az a hely, akkor sem biztos, hogy megkaptam volna, amit a Merlinben első pillanattól kezdve érezhettem: hogy kíváncsiak rá, hogy akarják, hogy érdekli az embereket.
- Szóval olyasmit kerestél szerintem, ami már nem létezik: az Egyetemi Színpadot nem lehet a Nemzeti Színházban megvalósítani, akármilyen legyen is az, az Erzsébet téri épületben sem lehetett volna.
- Igen, de még ha úgy tűnik is, hogy ez irreverzíbilis folyamat, én azt mondom, hogy meg kell próbálni tenni ellene. Meghatódom a magam romantikus és naiv elképzeléseitől meg a fennköltségétől, de mégiscsak azt mondom, hogy muszáj személyes kontaktusokat találni, és meg kell szólítani mindenkit, hogy „te, ide figyelj, azért vagyunk, hogy te jól érezd magad!" És azt hiszem, hogy ez azért itt benne van mindenben. Mire gondolok? Ha manapság belecsöppen az ember egy ismeretlen társaságba, mindjárt azt fürkészi, ki milyen politikai nézeteket vall, melyik táborhoz tartozik, és egyfolytában kontrollálnia kell magát, nehogy akaratlanul is vérig sértsen szimpatikus embereket, nehogy olyan parázs vitát provokáljon, ami mindjárt szét is robbantja a társaságot. Az talán jelez valamit, hogy a Merlinben is jellemző volt és itt is, hogy nem foglalkozunk politikával. Itt szignifikáns emberek vannak a jobb- meg a baloldalon, de nagyon jóban van a társulat. Odaadó, jó barátai egymásnak, azok is, akik ellenkező nézeteket vallanak. Vannak nagyon szellemes, kedves heccelődések különböző színészek között, de annak nagyon jó a hangulata. Miközben a színház falain kívül nagyjából úgy intjük figyelmeztetőleg egymást, mint régebben, amikor egy disznó viccet meséltünk, és egy kisgyerek volt a közelben. Hasonló módon pisszegve leintjük, ha valaki kiejti az Orbán vagy a Gyurcsány nevet, hogy ne, nicht vor dem felnőtt.
- Ne feledjük a Nemzetivel kapcsolatos terveidet, amelyekből - ahogy mondod - a számodra legfontosabbat, hogy agora legyen, alkalmas tér hiányában nem sikerült megvalósítanod. Mit sikerült?
- Nem akarom hárítani, de alapvetően mégsem az én dolgom ezt megítélni. Eltelik az öt év, és akkor majd megjelennek különböző írások, amelyek elemezni fogják és osztályozzák és beteszik a maga helyére. Ami engem illet, elkönyvelhetem, hogy nagyon-nagyon hamar nyugalom lett a színház körül. Na és?! - kérdezhetsz most vissza, de 2003. január 1-jén, amikor beléptem ide, ebben senki nem reménykedett. És ez a nagyüzem, mert a Nemzeti Színház az, évek óta minimális fluktuációval működik, innen öt éve nem mentek el és nem jöttek színészek, minimális volt a változás. Jó, nyilván pénz is kell ehhez, de a pénz sem tudja megoldani, ha nincs siker, hogy ilyen békében, összhangban működjön ez a hatalmas intézmény. Most csak kiragadok néhány előadást, amelyet rendkívüli jelentőségűnek tartok: III. Richárd, A Mester és Margarita az összes hibájával együtt, aztán a gyöngyszemek közé sorolom a Holdbéli csónakost, az Oidipuszt, a Tartuffe-öt, a Buborékokat, ha a kezemben lenne a lista, akkor még tudnám folytatni, biztos volt tizenkét olyan előadásunk, ami objektív szemüvegen keresztül nézve beleférne az elmúlt öt év legjobb budapesti előadásai közé, még ha nem is tudták a Nemzeti Színházzal kapcsolatos előítéletek falát áttörni.
- Biztos, hogy egyértelműen jó az, ha nyugalom van egy színház körül?
- A politikára gondolsz?
- Nemcsak a politikára, de arra is. Nem jelent a nyugalom érdektelenséget, közönyt is, hogy most már nem kell rá figyelni, hatástalanítottuk, ez egy „döglött akna"?
- A politikát semmi nem érdekli, ami nem vág a működésébe, ettől még egy színház lehet jó is meg rossz is. Az mindenképpen előny, hogy nincsenek botrányok, nincsenek „ügyek". De ha azt tartalmazza a kérdésed, hogy egy színház körül mindig kell hogy bizseregjen valami, erre azt válaszolom, hogy nincs az a bizsergés a kultúra körül, ami a politikát érdekelné, hacsak nincs valami botrány vagy tiltakozás vagy demonstráció vagy aláírásgyűjtés.
- Mivel magyarázod, hogy csak ha valamilyen politikai mozgolódás van egy színház körül, ha egy igazgatót leváltanak vagy egy másikat kineveznek, ha egy előadást politikai okokból megtámadnak, akkor kezd hirtelen mindenkit érdekelni az a színház, az az előadás, akár megérdemli, akár nem. És az értelmiség megfelelő csoportja akkor demonstratív módon meg is nézi. Ami persze nagyon helyes, de miért csak akkor? Különben miért nem figyel a kutya sem rá?
- Mert most nem vevő sem a politika, sem a társadalom arra, ami a színházban történik, nem kíváncsi rá, és nem is várja tőle, hogy az életünkhöz hozzászóljon. Viszonylag friss példát is tudok erre mondani, Sánta Ferenc Az ötödik pecsétjét, amit bemutattunk, és ami szerintem igazi katarzist kiváltó előadás...
- Te rendezted.
- Én rendeztem, és a Nemzeti Színházban, tehát elfogult vagyok vele. De ez a darab és ez az előadás éppen arról szól, ami most mindannyiunkat feszít, és ami rettenetesen aktuális. A Magyar Gárda, a fiatalok náci karlendítése, a jelszavak: nem lehet nem tudomást venni róluk, és nem értek azzal egyet, hogy majd kinövik... Szóval én ijesztőbbnek tartom ezt, mint a társadalom általában, bár azt is kifogásolom, ha szenzációhajhász módon nagyon föltupírozzák. De ha olyan közéletünk lenne, amelybe beletartozik a művészet és a színház is, és figyelnének a színház szavára, akkor most tömegeknek kellene ostromolniuk a pénztárakat Az ötödik pecsétért, és társasági témává kellene válnia, mint a kaposvári fényes években volt néhány előadás esetében. De leszámítva azt a szűk réteget, amely megszeretett minket, hűséges hozzánk, és megtölti a nézőteret, az emberek nem is tudnak róla, hogy van.
- Amióta ebben a székben ülsz, négy darabot rendeztél saját színházadban. Milyen alapon választottál?
- Az első évben a Csiky-darabban, a Buborékokban az volt a fontos szempont, hogy csináljunk egy olyan előadást, amelyik vígjáték is meg polgárinak is mondható, tehát a nagyközönség remélhetőleg vevő lesz rá, és nemcsak a szereposztás miatt, hanem mert az alakítások minden pillanata mögött átélés, művészi fedezet van. Nem mondok többet: Törőcsik Mari volt a darab játékmestere. A kritikusok szokásos köre persze rettenetesen hazavágta, de hát most már a századik előadásnál tartunk. A következő rendezésem, Caragiale Farsangja egyrészt azért került színre, mert vígjáték, másrészt meg azért, mert Udvaros Dorottyának kellett egy jó szerep. És mivel Caragialét én már rendeztem a Radnótiban, a Zűrzavaros éjszakát, amit nagyon szerettem, ez rettenetesen vonzónak tűnt, és nem is csalatkoztunk, mert Parti Nagy, aki fordította, fergeteges új darabot csinált. Nagyon jó a nyelvezete, mámorító mondani is meg hallgatni is. Az Öngyilkost, Nyikolaj Erdman darabját szintén azért választottam, mert azt gondoltam, tutira megyünk vele, mert a kaposvári előadás közvetlenül a rendszerváltás előtt hatalmas siker volt, valóságos robbanás. Persze rengeteg mindent érintett, ami akkor benne volt a levegőben, folyton a Kremlről volt szó benne, Oroszországról, a sztyeppéről, ezek a szavak, amikor még az orosz katonák itt voltak az országban, olyan érzeteket hívtak elő, amitől a darab valósággal elrepült. Hát most nem tudott így önmagától elrepülni. Én egyébként a magam számlájára írom a dolgot, mert rosszul nyúltam hozzá, nem sikerült. Legutóbb pedig Benedek Miklós javasolta, hogy meg kéne csinálni Az ötödik pecsétet, és amikor elolvastam a regényt, magam is így éreztem. Egy asztaltársaság a kocsmában, záróra után, lehúzott redőnyök mögött beszélget a világ dolgairól, nagyon becsületes, nagyon tisztességes, szakmájukban kiváló emberek, akik azt hiszik, hogy a kinti világot meg lehet úszni, ha csöndben maradnak. Hát nincs igazuk, nem lehet megúszni az életet, és nem megoldás, hogy belesimulunk, és nem csinálunk semmit. Ahogyan az a világ, amely most körülöttünk kezd egyre fenyegetőbb lenni, sem úszható meg azzal, hogy nem veszünk róla tudomást. Azt üzeni ez a darab, hogy nem fogjátok megúszni.
- Szóval jól megy a színház, jól érzik magukat a színészek, a közönség is szereti, az igazgató pedig jó ember, szereti a színészeket, szereti a közönséget, igyekszik a kedvükben járni, és így mindenki elégedett. De nem értem, mi öröme telhet ebben Jordán Tamásnak, akinek a színházi eszménye - saját bevallása szerint - az egykori Egyetemi Színpad és Kaposvár?
- Jó, lehet, hogy egészen más habitusú embernek kellene itt lennie, mint én vagyok. Olyan művésznek, aki fütyül mindenkire és mindenre, ami népszerűséget hoz, de akkor bevállalja azt is, hogy mondjuk, egy évig nincs közönség, hogy eljönnek a hatszáz helyre kétszázan, és közülük százan hazamennek a szünetben. És akkor a kritika egy része, mert nyilván értékes, amit csinál, azt mondja, hogy „ez igen", és a mennybe viszi. Tehát el tudok képzelni - sőt még neveket is tudok hozzá mondani - olyan működést, amelyik azt mondja, hogy nekem van egy művészi ízlésem, van egy világképem, és én itt ezt most pénz segítségével ha törik, ha szakad, végigviszem. Nem reménytelen, de akkor szembe kell néznie a társulattal, mert nyilván nem ez a társulat kell hozzá és nem ennyi ember, és szembe kell néznie a közönséggel. És mi van akkor, ha nem koronázza siker a működését? Vagy lehet, hogy majd egyszer beérik a gyümölcs, és annak a színháznak hatalmas tábora lesz, de én abban a 2003-as helyzetben nem vállalkozhattam ilyesmire.
És akkor vizsgáljuk meg a dolgot a másik oldalról is: most sokan azt vetik a szememre, hogy elmegyek, hogy félbehagyok valamit, amit elkezdtem, és ettől sokak szája íze keserű, ezt ők cserbenhagyásnak tartják. De ha maradnék, úgy érezném, hogy elvesztegetek öt évet, és nekem ezek az évek duplán számítanak, mert hatvannégy évesen nem biztos, hogy olyan nagyon sok van hátra. És még ha nagyon jól csinálnám is a Nemzeti Színházat, és minden rendben lenne, eltelik öt év, és már olyan öreg leszek, hogy semmi újba nem lesz érdemes belekezdenem. Szombathelyen még fiatal leszek, és alkotni fogok. Itt igazi nagy alkotásra - sajnos, ki kell mondanom - nincsen lehetőségem. El tudom érni, hogy szépen és jól menjenek a dolgok, és jók legyenek a bemutatók, de igazi alkotásra, amire a pályázatom első mondatában utaltam, és amire hivatva érzem magam, itt nincs lehetőségem. És akkor szívesen ráfogom az égiekre, hogy nem is én döntöttem így, hanem - minthogy hiszek az eleve elrendeltségben - a Jóisten vagy a Sors, ki hogyan szereti hívni. És annyi jó jelzés van Szombathellyel kapcsolatban, annyi esemény, annyi minden történik, hogy én úgy élem meg, hogy van egy forgatókönyv Szombathelyről, a szombathelyi színházról és Jordán Tamásról, és én egy éve elkezdtem ezt lapozgatni, és csak az a dolgom, hogy elolvassam. Mert a történet már le van írva.
- Mi ez a sok jó jelzés?
- Engem ez a szombathelyi kihívás azért érdekel, mert - pökhendi módon - meg akarom mutatni, hogy milyennek kell lennie egy vidéki városban a színháznak. Mert szerintem a színháznak nemcsak az a dolga, hogy előadásokat tartson, és aztán azt mondja, hogy gyertek, akinek kedve van, nézze meg, hanem a társadalomra is hatást kell gyakorolnia, arra a mikrovilágra, arra a kis hetvenezres városra, a közéletére, a szellemiségére. Ott most nincs olyan fórum, ahol az emberek megbeszélhetnék a dolgaikat. Tömegtüntetéseket lehet szervezni, jelszavakat üvöltözni, bemenni a közgyűlésre, és esetleg jól bekiabálni és megzavarni, de hol beszéljük meg értelmesen, mik a mi bajaink? És nem a direkt politikára gondolok, hanem arra, hogy ha ötven ember Szombathelyen azt mondja, hogy valamit meg kéne beszélniük, akkor ennek helye lesz a színházban. Mert hova menjenek megbeszélni? Tehát én azt gondolom, hogy a színház fórum - ahogyan mindig is az volt, akár templomban, akár piactéren működött -, ahol az emberek találkoznak és beszélgetnek. Megnézik az előadást, persze, és nagyon fontos, hogy jó előadások legyenek, de az is fontos, hogy együtt legyenek, hogy beszélgessenek egymással. És amikor elmondtam, hogyan gondolok agorát teremteni, hogy mi mindennel akarok foglalkozni, és az nyitott színház lesz, jó étteremmel, vendéglátással, nagyon jó előcsarnokkal, ahol különböző boltok lesznek meg internet, meg minden, ami most hiányzik a szombathelyieknek, akkor ismeretlenül fölhívott Jankovics István, a szombathelyi Csillagvizsgáló Intézet igazgatója, egyébként a Magyar Tudományos Akadémia tagja, hogy „márpedig ebből nem maradhat ki a tudomány sem". És igaza van, ne maradjon ki a tudomány, legyen kis Mindentudás Egyeteme. És ha azt mondja valaki, hogy beszélgessünk kicsikét a dobozos üdítőitalok göngyölegének a sorsáról, hogy ne a parkban heverjenek, akkor beszélgessenek arról. Mert a találkozáshoz, az igazi beszélgetéshez nemcsak alkalom kell, hanem jó ürügy is. Hogy igazi beszélgetés legyen, hogy üdvözlés legyen, hogy fölelevenítsenek közös élményeket, ahogyan annak idején az Egyetemi Színpadon volt: hogy „Te is itt vagy? Hát persze, hol lennék?" Ilyen mondatok kell hogy kísérjék a színház működését.
Másrészt azért vonz ez a kihívás, mert borzasztóan vágyom arra, hogy a színház valamiféle mintahely legyen, ahol el lehet lesni, hogyan kell egymással érintkezni. Ahol sikk elegánsan beszélni valakivel, akit nem szeretek. Ahol el lehet lesni, hogyan lehet becsempészni egy beszélgetésbe az iróniát és mellé a kedvességet. Ahol meg lehet tanulni, hogyan lehet nem ellenségnek tekinteni valakit, akivel nem egyeznek a nézeteim. És most muszáj picikét magamról fényező módon beszélnem: van nekem egy talán öröklött, talán szerzett adottságom, hogy nem tudok haragudni, vagy csak alig-alig. Volt már, hogy mások emlékeztettek, amikor kedvesen beszélgettem valakivel: „figyelj, te erre haragszol". És csak akkor jutott eszembe, hogy tényleg, én haragszom rá.
- Nagyon tetszik, amit mondasz, és nem akarom a lelkesedésedet lehűteni, de meg kell kérdeznem: te, aki a Magyar Színházi Társaság elnökeként komolyan exponáltad magad, amikor a szolnoki önkormányzat a szakma véleményét figyelmen kívül hagyva, politikai szempontok alapján választott igazgatót - Balázs Pétert - a színház élére, hogyan mehetsz bele egy nagyon hasonló szituációba Szombathelyen?
- Nagyon jó, hogy ezt most megbeszéljük. Induljunk el onnan, hogy átmenetileg, fél évig én voltam a Magyar Színházi Társaság elnöke, amikor valami olyasmi történt, ami a szakma kedélyét fölborzolta: a szolnoki polgármester még a pályázat kiírása előtt megnevezte az új igazgatót. Ez, akárki teszi, legyen akár jobb-, akár baloldali, erős visszatetszést kelt, erre muszáj a szakmának reagálnia. Honnan kell indulnia a reakciónak? Nyilván a Magyar Színházi Társaságtól, annak az elnökségétől és nyilván személyesen az elnöktől. Ebben a helyzetben két választás van: gyorsan leköszönni vagy reagálni. Másképp azonban nem lehet reagálni, mint kifejezésre juttatni, hogy az eljárással a szakma nem érthet egyet. És nem Jordán Tamás reagált, hanem a Magyar Színházi Társaság és annak elnöke.
- Ez rendben van, de Szombathelyen még színház sincs, nemhogy pályázat, és már meg van nevezve a leendő igazgató, Jordán Tamás.
- Akkor folytassuk. A törvény csak a költségvetési intézmények esetében írja elő a pályáztatást. A szombathelyi színház azonban a júniusban meghozott törvény alapján nonprofit gazdasági szervezet, kft. lesz, tehát nincs pályáztatási kötelezettség. Ráadásul Szombathely nem alapítana színházat, ha én nem jelentkeznék, ha én nem lennék. Ezt muszáj így kimondanom, de meg is lehet kérdezni az önkormányzat bármelyik, bármilyen pártállású képviselőjét, mert ez egységes szombathelyi vélemény, még a honlapon a közönséget is megszavaztatták róla. Sokan ajánlkoztak már, sok lehetőség lett volna 91 óta, minden évben felbukkant valaki, de sosem durálták neki magukat. A helyzet egyébként most sem rózsásabb, mint volt, de azt mondták, hogy ha Jordán Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója azt gondolja, hogy Szombathelyen színházat akar csinálni, és ezért odaköltözik a családjával, és ugyanúgy, mint a kaposvári tizenegy év alatt, amíg Szombathelyen dolgozik, addig szombathelyi lesz, akkor nekifognak. És majd februárban úgy szerződtetem a társulatot, hogy ennek nemcsak a tehetség lesz alapvető feltétele, hanem az is, hogy amíg ott dolgoznak, addig szombathelyiek legyenek. Ott kell a teraszon leülni, kávézni, vásárolni, szóba elegyedni az emberekkel...
Ha én lemegyek Szombathelyre alapítani egy új színházat, akkor ott mindennek olyannak kell lenni, hogy azt mondhassam és azt mondhassák mások is, a szombathelyiek is, hogy megérte, hogy jó döntés volt. Hogy nem tévedtek, amikor belevágtak, mert a személyemben garanciát láttak. Ezután mi értelme lenne pályázatot kiírni, miután Jordán Tamás a garancia?
- És biztos vagy benne? Van garanciád arra, hogy te leszel az igazgató, miután végigcsináltad?
- A szeptember 27-i közgyűlésen erről határozat született.
- És nem lesz másik határozat, ha majd más nyeri meg a választást? Volt már ilyen! Ki gondolta volna 1997-ben, hogy nem az Erzsébet téren lesz Nemzeti Színház?
- Ennek ki vagyunk téve, természetesen így élünk, hogy nincsen semmire sem garancia, de mondjuk úgy, hogy ez benne van a pakliban.
De engedd meg, hogy még egy tervemről beszéljek Szombathellyel kapcsolatban! Ugye, komoly aggodalommal kell eltöltsön bennünket, hogy a fiatalok egyre kevésbé járnak színházba. Azt sem tudják, mi az, pedig ha ez így megy tovább, a jövőben nem lesz a színházaknak közönsége. Mert az nem elég, hogy időnként, iskolai programként eljönnek, és akkor a magyartanár mond nekik valamit, ami az egyik fülükön be, a másikon ki. Ehelyett szerintem a gyerekeket meg kellene tanítani a színházra. Szombathelyen is ugyanaz a probléma. Szombathelyen 15 ezer diák él, és ebből ötszázan ha járnak színházba, több nem.
- Ha jól tudom, ott te tanszéket fogsz vezetni...
- Igen, de ott színészetet fogok tanítani. Azonban az is a terveim közé tartozik, hogy a többi fiatalt becsalogassam a színházba, úgy, hogy lehetővé teszem, hogy maguk is részt vegyenek a színházcsinálásban, mert ettől sokkal többet kapnak, mint ha csak megnéznek egy előadást. Minden ősszel meghirdetnék egy darabot, amit egész évben próbálunk, méghozzá minden kedden este, és csak a jövő szezonban mutatjuk be. Ez azt jelenti, hogy az olvasópróbától kezdve háromszáz ember - akkora lesz a nézőtér - eljöhet és nézheti, hogyan folyik a próba. Ez némi odafigyelést kíván az egész stábtól, de így a fiatalok megismerhetnék a színházi munkát is - amiről most nem tudnak semmit -, nemcsak az eredményét. Tanúi lehetnének, hogyan dolgozik a rendező, hogyan vívódnak önmagukkal a színészek, hogyan és mivel küszködünk, és hogyan lesz végül abból a sok kínlódásból és örömből előadás. Úgy számolom, körülbelül 1500 gyerekről lehet szó, akik utána nyilván majd meg is dumálják egymással, amit tapasztaltak.
- Térjünk vissza kicsit még a Nemzetihez. Amióta ebben a székben ülsz, a kormánykoalíció nem változott, a kulturális tárca élén azonban többször volt változás, és maga a struktúra is változott, egyazon tárcához került a kultúra és az oktatás. Befolyásolta-e ez az intézmény életét, helyzetét, támasztottak-e vele szemben az egymást követő miniszterek eltérő elvárásokat?
- Bennünket az befolyásol, hogy mennyi a támogatásunk. Nem érdekli a minisztert a Nemzeti Színház. Bozókit érdekelte, ő kimondottan kíváncsi volt rá, de a többieknek - hogyan fogalmazzak óvatosan, és mégis tárgyszerűen? - kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél. Szegényeknek nyilván annyi gondjuk-bajuk volt, hogy erre már nem futotta az idejükből, energiájukból, És persze koncepciója sincs a kulturális kormányzatnak a Nemzeti Színházról, általában a színházakról, egy a fontos: csak ne legyen baj velük. Nem éreztem sohasem igazi kíváncsiságot senkiben az iránt, hogyan élünk, mik az eredményeink, miben vagyunk elmarasztalhatók, miben kellene változnunk és változtatnunk, egyáltalán, mi a színház jövője. Most talán, hogy az új törvény készülődőben van, több fény esik ránk, a terület gondjaira, de eddig ez nem volt jellemző.
- Akkor beszéljünk a színházi törvényről: miért van szükség rá, mit remélhet ettől a színházi szakma, vagy inkább úgy kérdezem, mit remélhet tőle a magyar színház?
- Szögezzük le, hogy ha létrejön, és adja Isten, hogy létrejöjjön, az a mi gondjainkat nemigen tudja megoldani. Sem azt, hogy több pénz legyen, sem a struktúraváltás kérdéséhez nem tud hozzászólni.
- Vagyis a színházi emberek nem úgy gondolnak erre, nem azt várják tőle, mint a filmesek a filmtörvénytől.
- Nagyon nagy a különbség. A filmeseknél, ugye, elsősorban a minél több pénzről volt szó, azt sikerült kiharcolniuk. A színházi szakma is el tudja érni talán, hogy a szponzorpénzeket az adóból lehessen leírni, ne az adóalapból, és ebben az esetben a színházak feltehetőleg találnak majd szponzort, ami eddig nagyon nehéz volt. De azt nem tudja megoldani, hogy a pénzekről való döntés a szakma kezébe kerüljön, mert semmilyen grémium nem mondhatja meg, hogy Békéscsaba ne ennyit kapjon és Nyíregyháza meg annyit sem, viszont Zalaegerszeg sokkal többet, és Kecskemét még többet. A filmeseknél tiszta sor: ha jól működik a dolog, ami sosem történik meg, és ha jók a kuratóriumok, ami szintén sosem történik meg, akkor elvileg lehetséges, hogy azok kapják a pénzt a filmekhez, akik megérdemlik. A színházak esetében ez ilyen alapon nem valósítható meg. De a törvény segítségével egy csomó dologban itt is rendet lehet teremteni. Például nagyon nagy bajnak tartom (jóllehet magam is tanítok Szombathelyen, aminek szintén nincs akkreditációja), hogy ma az nyit színiiskolát és szed tandíjat a hallgatóktól, aki akar. Mint a nyelvtanfolyamok: meghirdeted az újságban, hogy itt és itt lehet németet - vagy épp színészetet - tanulni, és ennyi és ennyi pénzbe kerül... Rémisztő nevek bukkannak fel, és rémisztő túltermelési válság van, a legnagyobb és a legtöbb jogosítvánnyal rendelkező intézmények is tízesével bocsátanak ki olyan gyerekeket, akiknek biztosan nem lesz szerződésük. A Kaposváron és Budapesten végzett, több mint negyven fiatal közül pillanatnyilag talán hatnak van szerződése. Ahhoz tehát, hogy ki kaphat valamilyen papírt, és milyen kritériumok alapján folyjon a színészképzés, a színházi törvény talán képes lesz keretül szolgálni.
Aztán a törvénynek meg kéne szabnia az igazgatói kinevezések rendszerét. El kell fogadni, hogy minden kurzus szereti a saját embereit az igazgatói székekbe ültetni, ez természetes törekvés. De azt el kéne érni, hogy csak az kerülhessen igazgatói pozícióba, akiről a szakma is úgy véli, hogy odavaló, függetlenül attól, hogy milyen a hitvallása vagy milyen kurzushoz tartozik. Kellene egy művészeti szempontból kompetens személyekből álló szakmai grémium, amelyben vegyesen foglalnának helyet a politikai tér mindkét - vagy mindegyik - feléről emberek, mondjuk 21 összesen, de mind rangos, felelősséget érző művész. És amikor az önkormányzatok kiírják a pályázatokat, akkor a pályázók közül ők vagy belőlük valamilyen kisebb csoport jelölné ki azt a néhányat, akikből - és csak közülük - az önkormányzat választhatna. Mert egy értékes művész, legyen bármelyik párt híve, bizonyosan előbbre tartja a szakmai preferenciát, mint a politikait. Nem létezik, hogy Blaskó Péter, Cseke Péter vagy Rudolf Péter ne a szakmai meggyőződése szerint választana. Nyilván holtverseny esetén az elvbarátját támogatja, de egyébként nem létezik, hogy arra adja a voksát, aki nem üt meg egy bizonyos szakmai mércét.
- Miért épp ezt a három nevet mondtad?
- Most a jobboldalról mondtam neveket, de mondhattam volna a baloldallal rokonszenvező művészeket is, ebben tudniillik egyformán gondolkodnak. Ha így zajlanának a pályázatok, akkor nem lehetne önkényesen, hasraütésszerűen, rokonszenv vagy nexusok alapján színházak fölé direktort ültetni. Én egyébként így, ahogy működik, nagy hülyeségnek tartom a pályázatot, mert valóban semmi értelme. Miért ne tudná a polgármester előre, hogy Balázs Pétert akarja, és miért kell neki ezt a cirkuszt végigcsinálnia, ha egyszer úgyis végig tudja csinálni?! Hát micsoda bohócság ez!?
- Már nem tanítasz a Színművészeti Egyetemen, viszont színházművészeti tanszéket vezetsz Szombathelyen. És ugyanott színházat szervezel, miközben még a Nemzetit is igazgatod, rendezel és játszol is benne. És máshol is játszol, és most egy tévésorozatban is szerepelsz, és mindenütt jelen vagy, felköszöntesz, nyilatkozol és szervezel, szervezel... Miért csinálsz ennyi mindent?
- Nagyon keveset játszom, a Lear király megy kétszer-háromszor, a Pinceszínházban havi két alkalommal megy a Szabad ötletek jegyzéke, egyéb nincsen. Rendezés ebben a szezonban nem lesz. Egy krimisorozatban játszom egy kisebb szerepet, szóval van négy-öt napom egy hónapban, esetleg nyolc. Ami pedig az egyéb elfoglaltságaimat illeti: mindig ilyen voltam, valahogy sosem tudtam nyugodni, mindig eszembe jut valami. Ez nálam szinte szenvedély, én eseményfüggő vagyok, olyan, mint a drogosok; mindig kell valami, ami mozgásban, kondícióban tart, ez az én mákonyom.