Kiss Judit Ágnes
Mikor a Nagyfejű Réz Bélát már nagyon sanyargatta a betegsége, mi megint el kellett menjünk szavazni, hogy ki legyen az új polgármester. A népek nagyon akarták volna a Sennyei doktort, de sehogyan se bírták rábeszélni. Hogy nagyon a nyakára jártak, el is futotta a pulykaméreg, éppúgy, mint amikor nem tartják meg, amit javall, aztán rájuk ripakodott, hogy „Hát mi a rospicot akartok tőlem, azt mondja, hogy gyógyítsak, vagy hogy a pofámat jártassam?" Pedig finom ember volt máskülönben a Sennyei doktor, szinte nem is értettük, hogy jönnek a szájára ilyen gorombaságok, ha megmérgedett. A politikán aztán mindig megmérgedett. Rendes ember volt, na.
Be kellett hát érje a falu a Begyes Tóth Karcsival, mert hogy más nem volt. Ő meg már esztendők óta igencsak ácsingózott arra a polgármesteri székre, csak sehogy meg nem kaphatta, mert a Nagyfejű Réz Béla ült benne az annál is nagyobb ülepével.
A Begyes Tóth Karcsi aztán függetlenebb volt a függetlennél is, mert az volt a divatja, hogy egy polgármester ne legyen pártos, hát nem is függött az senkitől, mert mint szélkakas, mindig arra fordult, amerről fújt a szél. Ha kellett, ehhez törleszkedett, ha kellett, ahhoz, uram bocsá, még a seggébe is bebújt volna bárkinek, ha onnan remélt volna valami jót.
Hát megszavaztuk, mert nem volt más, aztán nem is lett senkinek se jobb, se rosszabb. Csak annyiban különbözött a Begyes Tóth Karcsi a Nagyfejű Réz Bélától, hogy a Béla nehéz beszédű volt, inkább hallgatófajta, a Begyes Tóth Karcsi meg igen olajozottan forgatja a szót. Szereti is hallani a hangját, úgy gurgulázik folyton, mintha a fogát mosta volna, aztán utána öblögetne.
Amióta ő a polgármesterünk, mindig rendez valami ünnepet, hogy felszólaljon, aztán olyan hosszú beszédeket mond, mint annak idején fiatalasszony koromban a Timóteus atya, hogy elaludtunk mind a misén, már a delet is elkongatták, aztán csak nem volt vége.
Ami igaz, az igaz, szépeket mond, olyan sima szavú, na, csak épp senki nem érti. Lehet, nincs is semmi veleje, az emberek meg már toporognak a türelmetlenségtől, hogy lássuk a medvét, de hát ő a polgármester úr, csak nem meri leszólni senki. Nevet is kapott hamar a beszédjéről, úgy emlegetik, tisztesség ne essék szólván, hogy a szófosó Karcsi.
Alkalma meg aztán volt elég ebben az utóbbi időben, hogy gyűléseket tartson meg szónokoljon. Bármit csinált, azt ünnepiesen át kellett adni, meg felavatni, hogy lehessen szónokolni a tiszteletére legalább egy verset.
Itt volt a milinium, akkor avatta a fodbalpályát, beszélt is vagy egy órát, ahogy szokott a nemes feladatról meg az anyagi forrásokról meg a szinte emberfeletti erőfeszítésekről, mert ezek voltak a kedvenc mondásai, de annak azért igazán örült a falu. Lett is rögtön vagy három fodbalcsapat, aztán azok játszanak azóta is egymás ellen minden vasárnap, ott nézi őket az egész népség, még az asszonyok is, többen vannak lassan, mint a templomban.
Amikor megcsinálta a fodbalpályát, akkor pártolták is az emberek a Begyes Tóth Karcsit, de aztán csak kezdték mondogatni, hogy jócskán lett is neki abból a pályából pénze. Aztán hogy úgy volt vagy nem úgy volt, azt már senki meg nem mondja, de az biztos, hogy nagyon ügyesen kicsinosította a házát, épített egyet a leányának, a Bernadettnek, meg a sajátjukra is ráhúzott még egy emeletet.
Aztán hogy készültünk belelépni az Euba, attól aztán úgy meg volt bolydulva, hogy egyebet se hallottunk tőle, csak így Európa, meg úgy unijó. Mikor még élt az én drága jó uram, Isten nyugosztalja, már akkor jöttek mindig ezzel az unijóval, az uram úgy megmérgelődött, ha csak szóba került, hogy attól féltem, mindjárt megsimítja a guta.
De kiadta a gőzét a száján keresztül, mert igen csúful kezdte olyankor a káromkodást, hogy „Meg van húzatva a sok istenmarhája, azt mondja, mert azt hiszi, ha benne leszünk abban a kurva unijóban, épp így mondta, kolbászból fonják majd a kerítést, meg kacsalábon forognak a házak. Szart ránk mindig az Európa, azt mondja, nem most fogja abbahagyni a szarást. Majd idejönnek, megveszik a földünket, te meg túrjad, büdös paraszt, azt mondja, arra jók leszünk nekik, hát ide nem kellenek, megbaszhatják a pénzüket", így mondta, ilyen csúful.
Annál jobban már csak a nátósokat nem állhatta, hogy „Idejönnek ezek, azt mondja, csinálnak egy állomást, aztán mi legyünk nekik a pajzsuk, azt mondja, ha a seggükbe akarnak durrantani". Merthogy az Amerikát éppúgy utálta, mint a szovjeteket. Direkt a szovjeteket, a ruszkikat nem engedte bántani, mindig mondta is, hogy a ruszki nem tehet az semmiről, mindenért a szovjet a hibás, mert a ruszkinak olyan a szovjet, mint nekünk a komonista.
Én nem értek hozzá, de csak lehet valami jó abban az Amerikában, ha az Andris unokám, a Misi fiam gyermeke mindenáron oda akart menni tanulni, aztán oda is költözködött, meg asszonyt is onnan vett, és most az én kis dédim, a Zsenifer tisztára amerikai. Meg is voltam rémülve, mikor azok a repülőgépek beleszálltak azokba az amerikai házakba, nem is nyugodtam, míg az Andris unokám hangját meg nem hallottam a telefonban. Azt mondta, az tőlük nagyon messze esett, de lehet, azért mondta, hogy megnyugosszon, azóta is mindig aggódok, ha csak szó van Amerikáról.
De ha ilyet csak említeni mertem az uramnak, elzavart, hogy „ne szólj bele, Veron, azt mondja, buta vagy te ehhez", én meg jobbnak láttam bekumni a számat, mert féltem, hogy ráhozom a szívbajt. Csak nem értettem, hogy nem szenvedheti se a ruszkit, se az amerikánust, se az Európát, hát akkor ki jó az én Mihályomnak.
Bár a ruszkiknál ott volt az Andrej, a fogolytársa még a lágerban, akit az uram úgy emlegetett, mint a más a Szent Antalt. Lehet, az amerikánusoknak is van valami, ami olyan, mint a ruszkinak a szovjet, azért katonáskodnak itt. De ezt aztán az uramnak sose mertem mondani, mert lehet, még a guta is megsimította volna az okoskodásomra.
Aztán hogy meghalt, Isten nyugosztalja, már nem volt kivel beszéljek az efféléről. Az unijóról meg olyan szépeket ígértek, hogy én is oda szavaztam, biztos az uramat is meggyőzték volna. Egyebet tényleg nem láttam belőle azóta se, csak a Begyes Tóth Karcsi ügyködéseit.
Az a fejébe vette, hogy csinál egy unijós emlékművet, egy igazi szabadságszobrot, azt mondja, mint Amerikában van. Küldött is egy képeslapot az Andris unokám az ő szabadságszobrukról, a felesége is aláírta, még a kis dédimmel, a Zseniferrel is odafirkáltattak valami krikszkrakszot, merthogy engem nagyon érdekelt, miféle szobrot akar faragtatni a szófosó Karcsi.
Nekem ugyan nem tetszett az a szabadság asszony, ahogy azt a szobrot hívják, de hát a mi szabadságszobrunk se igen tetszik, mert éppúgy fest, mint aki egy nagy harcsát fogott, aztán készül eladni a piacon. Az amerikai se különb, mert az meg épp olyan, mint a Kő András Imréné, még gyermekkoromban, aki rágyújtotta a házat az urára, mikor az mással hitványkodott.
Legalább abban bizonyos lehettem, hogy a mi szobrunk szebb lesz ezeknél, még ha a Begyes Tóth Karcsi faragtatja is.
Az aztán nagy titokban tartott mindent, de hogy egy-egy szót csak elejtett, anynyit megtudtunk, hogy a főtéren lesz a szobor, vagy ahogy mostanában hívják, Templom térnek, vasból lesz öntve, vagy egyenesen bronzból. Direkt erre kapott mindenféle pénzt a Begyes Tóth Karcsi, aztán nem is csak egyszerű szobor lesz az, hanem egyszerre szobor meg szökőkút nagy kőmedencével.
Nem volt szabad tudjunk róla, mert nagy titokban készült, de ezt beszélte az egész falu. Nagy dolog volt az, mert soha még igazi szökőkút a faluban nem volt, csak a városban a főtéren, de abból se szökött a víz, mert ha tavasszal meg is nyitották, a huligánok egy héten belül eltömték szeméttel, aztán ha egyszer kipuculták, eltömték megint, hiába raktak oda posztos rendőrt is egy időben, nem kapott az el senkit. Mi meg biztosak voltunk benne, hogy minálunk meg nem próbálna így garázdálkodni senki gyermeke, mert abban a percben letörnénk a derekát.
Vártuk is az ünnepséget, azt se bántuk, ha a szófosó Karcsi egészen lukat beszél majd a hasunkba, csak lássuk már azt a szabadságszobros szökőkutat meg a nagy forgatagot, amit arra a napra rendezett a falunak, mikor az unijóba belelépünk.
Mire eljött az avatás napja, már tudtunk mindent, amit tudni kell, még annál többet is. Hogy a szobrász, a szófosó Karcsi pajtása még a gimnáziomból egy csupasz nőt akart megszoborni, hogy a meztelen igazságot öntse bronzba, azt mondja.
Volt itt nekünk egy katólikus egyletünk, azok meg rettentően felháborodtak, hogy micsoda szemérmetlenkedés a templom elé egy pucér nőt rakni, amelyikből még a víz is jön, és hogy azonnal öltöztesse fel a szobrász azt az alakot. Akik meg emezeket utálták, valami falumozgalmi egyesület, azok meg háborogtak, hogy micsoda álszentség egy vasszobor mellén botrányoskodni, és a szobrász művészi szabadságát vagy mifenét megnyirbálni pont a szabadság szobrának készítésekor. Pedig hát hivatalból nem is tudhatta senki, mi készül, mégis tudták, aztán várhattuk, lesz-e foganatja a háborgásuknak.
A pártok se állták meg, hogy bele ne szóljanak, mert hát milyen dolog, hogy szabadságszobros szökőkútja lesz a falunak, aztán ne ők mondhassák meg, hogyan nézzen ki. Az egyik azt akarta, hogy a szobor a magyar zászlót tartsa a kezében, a másik azt, hogy egy nagy szurokfáklyát, hogy az a szabadság fénye.
Azt mondják, a szobor csinálóját se hagyták békében a kívánságaikkal, az meg többet volt pityókás, mint józan. Csak a vállát vonogatta, és megígérte a harmadik féldeci után egyiknek is, másiknak is, hogy minden éppen úgy lesz, ahogyan ő akarja.
Nagy volt a készülődés meg az izgalom. Minden este megtelt a kocsma, már ami annak idején a Hérig Dezsőé volt, mert lett azóta másik is, de oda csak azok járogattak, akik épp a tőszomszédságában laktak, vagy úgy akartak italozni, hogy a kutya se szóljon hozzájuk, mert hiába nem volt már a Hérig Dezsőé a kocsma, az emberek megszokták, hogy odajárnak meghányni-vetni a dolgokat, meg kibeszélni a kibeszélnivalót, mint annakelőtte. Sokan ott töltötték az idejüket napközben is, mert munka nemigen volt, hát mit csináljanak, de azért igazán sokan csak estére gyűltek oda.
A progromot már kihirdette a Begyes Tóth Karcsi, hogy ilyen zenekar meg amolyan lovasok meg igen nagy emberek direkt Pestről, nagyobb hajcihőt ígért, mint a miliniumkor volt, pedig akkor még egy dandártábornagy vagy mifene is lejött felhúzni a miliniumi zászlót, megvolt már az egész cirkusz, de sok volt azért a találgatnivaló. Mit fog mondani a szófosó Karcsi, benne lesz-e az emberfeletti erőfeszítés, ahogy szokott, és vajon mennyi ideig bírja szusszal a nagy nap alkalmából. Voltak, akik még fogadást is kötöttek egy sörbe-kettőbe, hogy mennyit fog beszélni.
De bármiről is került a szó, a végén csak visszatértek a szökőkutas szoborhoz. Megtárgyalták, ki szerint mekkora lesz, állani fog-e vagy éppen feküdni, kiről mintázta a szobrász úr, de a legjobban azt találgatták, vajon honnan fog folyni a víz.
A csúfabb szájú férfiak ki is mondták, amiket elképzeltek, de tehették ott a kocsmában egymás között, nem pirított rájuk érte senki, asszony oda nemigen járt, meg is szólták volna, bár mindig volt egy-kettő, amelyik nem bánta, ha a szájára veszi a falu. Csak az Andrásék Esztikája pirult, ha odahallgatott, mert az dolgozott ott olyankor, de azért odahallgatott mindig, aztán mesélte is másnap széltébe-hosszába, miről járt a szó előző este, én meg jól ismertem, a keresztfiamnak, a Soltész Marcinak volt a felesége.
El is jött a belépés napja, reggeltől ott nyüzsgött az egész falu a főtéren meg a környékén, a legtöbb progromot délutánra meg estére szervezték, délelőtt volt a hálaadó ünnepi mise, aztán meg a Begyes Tóth Karcsi beszédje. A szobrot már az előző nap odavitték, dolgoztak rajta, de jól körbekerítették valami papondeklifallal, hogy mögé ne nézhessen senki. Aztán azt reggelre lebontották ugyan, de a szobor be volt csomagolva valami nagy lepedőbe, hogy senki idő előtt meg ne lássa.
A szófosó Karcsi el is kezdte szépen a beszédjét annak rendje és módja szerint, beszélt vagy fél órát, és mikor ott tartott, hogy „Most pedig, azt mondja, lássuk emberfeletti erőfeszítéseink eredményeként azt az alkotást, amellyel méltóképpen ünnepelhetjük ezt a nagy napot, azt mondja, hogy kis hazánk mint tékozló fiú viszszatér Európa anyánk kebelére", na, akkor leszedték a borítást a szoborról.
Hát sok rondaságot láttam már életemben, de olyan csúfat még nem. Tényleg egy asszony volt, az egyik melle kilógott, biztosan az akart lenni Európa kebele, de egyébként fel volt öltöztetve szépen valami lobogós ruhába. Az egyik kezében a magyar zászlót tartotta, a másikban meg egy szurokfáklyát, a szabadság fényét, ahogy akarták, de így a két felemelt kezével úgy nézett ki, mintha ráijesztett volna valaki.
A nép fel is hördült, de a szófosó Karcsi csak mondta tovább, mert azt a felhördülést úgy is lehetett hallani, hogy tetszésből volt. Amikor mondani kezdte, hogy ütött az igazság órája, el is kezdtek harangozni, mert így volt megcsinálva a beszéd, okosan, hogy pont akkor kongassanak, mikor ő itt tart, ő meg mondta tovább az igazságot.
Amikor épp azt magyarázta, hogy „Mostantól, tisztelt egybegyűltek, itt, Európa küszöbén állva, azt mondja, valamennyiünknek, egyszerre boldogító lehetőségünk, és ugyanakkor kikerülhetetlen kötelességünk, azt mondja, és nemes feladatunk, hogy az igazság szavai ömöljenek a szánkból", na akkor el is kezdett folyni a víz a kútból. Nem a pucér melléből, nem is a lába közül, amit a férfiak helytelenkedtek a kocsmában, hanem valósággal a szájából, csak úgy pökte a vizet, mint a Begyes Tóth Karcsi az igazság szavait.
De ahogy az első kettőt-hármat kipökte a fehér kőmedencébe, látjuk ám, hogy egészen barna, rozsdás víz jön belőle, éppolyan barna, mintha nem is víz volna. Na erre már elkezdett felbuggyanni innen is, onnan is a kuncogás. A Szárnyas Balogh Lali meg elkurjantotta magát, hogy „Nicsak, azt mondja, itt a szófosó Karcsiné, azt mondja, né, hogy jön belőle a lé!" Merthogy a víz egyre barnábban fröcsögött elő az asszonyból.
Ezt a szót már felkapták az emberek, adták tovább egymásnak, egyre hangosabb lett a röhögés. A Begyes Tóth Karcsi is odanézett, és olyan veres lett abban a percben, mint a főtt rák, de nem volt mit csináljon, mondta tovább a beszédet. Igaz, akkor már nem volt olyan sima a szava, mint lenni szokott. Hebegett-habogott még néhány percig, mert hát a sok nevezetes vendég szeme láttára mégsem kotródhatott el rögtön, de igyekezett rövidre fogni a mondókáját, már amennyire tőle tellett.
Aztán már jöhettek a lovasok meg a zenekarok, mulathatott a nép, ehette magát mindenki ingyért degeszre a birkatokánnyal, nem volt nagyobb látványosság, mint a szobor, ami egyre csak bugyogtatta magából a rozsdás lét, barnára festve azt a szép fehér kőmedencét is, amit köréje csináltak.
A Begyes Tóth Karcsi igencsak szégyellhette magát, nem mert senki szeme elé kerülni, mert alighogy vége lett az ünnepségeknek, el is utazott, hogy kipihenje magát, így mondta, de senki sem értette, mibe fáradt el, amikor az egész ünnepséget szinte magának szervezte a szereplése miatt. Nekünk meg odahagyta ezt a szobrot ott szégyenkedni a falu közepén.
Meg voltunk botránkozva, annyi szent, hogy világ csúfjára épp a főtérre ilyen disznóságot raktak, de lánykoromban nem nevettem annyit, mint abban az időben.
Az emberek mind igyekeztek, hogy tréfát csináljanak belőle. Elég volt csak kiüljek a kapu elé, a kispadra, valaki biztosan megszólított, hogy: „Tudja-e, Veron néni, mit mondott ma a szoborról a Morgó Kovács Berci fia?" „Hallottad-e, Veron, hogy mitől lett rozsdás az a víz?" „Képzelje, keresztanyám, új neve van a szófosó Karcsinénak!" Merthogy úgy hívta legelőször a falu, ahogy a Szárnyas Balogh Lali elkeresztelte. Aztán nevezték vasszűznek is, meg zsibárusnak vagy ószeresnek, mert a két keze úgy tele van, meg ami csak az eszükbe jutott.
Kezdték rebesgetni azt is, hogy attól jön belőle rozsdalé, mert a csövet, amiből a víz jön, a vasgyárból szerezte a Begyes Tóth Karcsi, ami már jó néhány esztendeje bezárt. Mert először nem volt ki megvegye a vasat, aztán már nem is volt ki eladja, hát ott ette a rozsda. A Begyes Tóth Karcsi meg olcsón hozzájutott, a pénz is megmaradt.
Én csak a szegény művész urat sajnáltam, mert az mindenkinek meg akarta csinálni, amit kértek tőle. Azt mesélték, hogy már egyfolytában iszik, de azt mi biztosan nem tudhattuk, mert nem falunkbeli volt, hát nem nálunk ivott.
Aztán körbevették megint papondeklivel a szófosó Karcsinét, hogy megszereljék, de az megkutyálta magát. Tehettek vele, amit akartak, egyre barnábbat pökött. Végül a Begyes Tóth Karcsi beleunhatott, mert nem jött több víz a szökőkútból. Az emberek erre is viccet mondtak, hogy „nicsak, megkukult a szófosó Karcsiné, nem ömlenek már a szájából az igazság szavai, biztos az ura beszélt lukat a hasába" meg ilyeneket.
Egy darabig még otthagyták szobornak, de a nép akkor is rajta köszörülte a nyelvét, hogy azért tartja azt a fáklyát a kezében, mert ebben a faluban még napvilágnál is sötét van, olyan sötét van az emberek fejében, meg hogy épp a zsibvásáron kínálja eladásra a nemzeti zászlót, mert már nem tudja, mi az, meg ilyeneket, kinek-kinek a szája íze szerint.
Egész nyáron eltréfálkoztunk ezen, aztán egyszer csak eltűnt a szófosó Karcsiné. Addigra már úgy megszoktuk, hogy a fiatalok ha találkoztak, nem azt mondták, hogy a főtéren, vagy a templom előtt, hanem mindig azt, hogy találkozunk a szófosónál, hát mindjárt hiányzani kezdett.
Amikor kérdeztük, hova lett, azt mondták, hogy télre elviszik, hogy a fagy kárt ne tegyen benne. Aztán megtudtuk, hogy a régi téesz egyik üres raktárába dugták. Onnan hordták el a darabjait eladni az Orsós Jani meg a Szárnyas Balogh Laliék.
A nagy kőmedencét a következő tavaszra teliültették árvácskával.