Porcelánkutya

A mindenes kikezd az úrfival. Az úrfi beleszeret a mindenesbe. Összefekszenek, valahányszor a nagyságos úr meg a nagyságos asszony elmegy hazulról. A nagyságosék sokat járnak el.

A mindenest Katicának hívják. Elbír két húszkilós kosarat. Szőke és nagy mellű. Nemigen szép. Az úrfi Ernő. Joghallgató vagy tíz éve. Levegőért kapkod, ha lépcsőzni kell. Kicsit már pohos, kicsit már kopasz, és nem bírja elvégezni az egyetemet. Elmúlt harminc. És akkor jön Katica Kisvácújfaluból. Beszegődik. Elveszi Ernő szüzességét. Ernő meg beleszeret.

A nagyságosék idősödnek, fülükben sárga vattapamacsokkal alszanak, Ernő elszemtelenedik. Olyankor is a cselédszobában akar hálni, amikor az öregek nem mennek operába.

Katica álmosan és csodálkozva bámul fel a lihegő úrfi arcába. Ennek mi a jó ebben, gondolja, dömöcköli az Ernő ványadt horpaszát, közben a borkősavra gondol, meg a holnapi savanyú meggymártásra, és düdögi fahangon: kiskutyám, kiskutyám, jó-e mán, kiskutyám.

A kiskutyát az előző helyén tanulta. Lánczi mérnök úr hátulról szerette csinálni. Vonyított hozzá. Azt vonyította: hej, te, Kati, mondd nekem, kiskutyám. Ő meg mondta. Minden ilyen után tíz pengő volt másnap a kávésbödönbe dugva. Itt meg semmi. Alig valami. Már fél éve kiskutyámozik szorgalmasan, de még egy cipőcsat se. Csak a maszatos rajongás.

Virradatkor Katica kimászik az Ernő mellől begyújtani. Sajog a háta. A vaságytól akkor is sajogna, ha nem kellene megosztania az úrfival. Mire visszatántorog a konyhába, az Ernő szétpacsmagol egy mély tányér tejet. Melegíti a gázon. A konyharuha beleesik az edénybe, Ernő kikapja, csöpög a rongy. Ragad minden. Ernő vigyorog, kis cafat kenyereket mártogat az odakapott tejbe. Katicát lenyomja a hokedlire, szájába dugdossa a katonákat. Hát azt mondod nékem, kiskutyám, pöszög az Ernő boldogan. Akkor te meg az én smoncilim vagy, tudod-e. Katica nyeldekli az undorító falatokat. Nézi a pepita követ, nabaszom alássan, ezt is fel kell még sikálni. A nagysága nagyon szekánt, amikor ébred.

A mindenes immár nem riszálja magát az úrfinak. Néha széket támaszt éjjelre a kilincs alá, hogy az úrfi be ne tudjon jönni. Az Ernő ilyenkor négykézlábra áll, csahol szerelmesen a kulcslyuknak.

Ernő betölti a harmincötöt, teljesen kopasz, kutyaháj lötyög a dereka körül. Katica úgy kéthetente engedi magához, de ha végzett végre, visszazavarja a szobájába.

A nagyságosék már nemigen járnak sehova. Katasztrófa, nyí az öreg nagyságos. Taknyos a szeme a cvikker alatt, böngészi a tőzsdei híreket, és nem ad pénzt marhahúsra nagypiackor. Ezek tönkrementek, gondolja Katica, nem ér semmit a kutyabőr a sezlonyfiókban, ezeknek annyi, ezeknek vége.

Szar, szar, kutyaszar, vakkant maga elé az úrfi, miközben kiforgatja az apja zsebeit apróért. Aztán Katicától kunyerbál szivarkára. Katica ad. Míg a trafikba jár, addig sem őt nyúzza az Ernő.

A végrehajtó július végén jön, dohos hőségben. Viszi a nehéz függönyöket, a blondeltükröket, a festményeket, az eszcájgot. Mindent. Csak az ágyat hagyja, könyörületből. Abban haldoklik a két öreg nagyságos, hónalj- és húgyszagban.

A nagyságos úr november huszadikán megy el. A nagyságos asszony Miklós-napkor. Mindkétszer Katica telefonozik a temetkezésieknek. Milyen gyorsan kimúltak az öreg nagyságosék, gondolja. A temetkezésieknek mondja is. Hogy kimúltak. Egykedvűen szellőztet utánuk.

Ernő rémült, picsog, folyik az orra. Fuszekliben csúszkál a hat üres szobában. Mindenütt Katica nyomában. Fogja a kötényét, mint valami pórázt. Katica fekszik a szalon közepén, az opálosra vikszolt parkettán. Szoknyája a nyakában. Bámulja a csillár helyét a plafonon. Ernő életében először vad mer lenni. A padlóra teperi le Katicáját. Kapkodva keresi az örömét. Csak a nadrágját tolja le, inge-nyakkendője felgyűrődik Katica hatalmas mellei közé. A mindenes nem kiskutyámozik, csak tűr.

Az úrfi élvez. Élvezi a fölnőttséget. Trafikba, csemegésbe, pucerájba parancsolja a mindenest. A mindenes a spórolt pénzén szolgálja az úrfit. Legszívesebben kutyakorbáccsal vágna bele az Ernő tésztaképébe. De ha egyszer jön a gyerek! Katica összeráncolt homlokkal teleokádja a mosogatót. Közben az ipszilonra gondol az Ernő vezetéknevében.

A mindenes szélesedik. Az úrfi már nem rendelkezik, csak könyörög. Szivarkáért, rántott levesért, tiszta mandzsettáért. Katicáért hiába könyörög. Legutóbb, amikor meg akarta fogni a mellét, Katica beleharapott a kezébe.

Házmesterék a két tanú. Katica házhoz rendeli az anyakönyvvezetőt. Semmi akadálya. Az Ernő sem akadály. Az Ernőnek mindegy, csak még egyszer az életben eressze magához a Katica, akármilyen hasas.

Másnap az úrfi fekszik a nagyágyban. A mindenes a batyuját pakolja a cselédszobából a nagyságosék gardróbjába. A batyuban két bugyogó, két rékli, a cselédkönyve meg egy selyempapírba csomagolt porcelánkutya. Katica begyújt a cserépkályhába a cselédkönyvvel. A porcelánkutyát kiállítja a nagyágy mellé, az ablakpárkányra.

Az Ernő végre birtokba venné a feleségét, de a felesége kicibálja az ágyból, bezárja a konyhába. Katica terhesen is erősebb, mint az Ernő. Ettől fogva minden éjjel bezárja. Az Ernő reggelig gunnyaszt a hokedlin. A jó Katicának megesik rajta a szíve. Maga istenbarma, mondja neki egy reggel, hát áttolom a vaságyat. És akkor most már fekve gunnyaszt az Ernő.

Aztán a bába is bezárja a konyhába. Dél van, az úrfi májkrémes kenyéren nyammog, és fülel befelé. Nem hallja a sikítozást, csak a Teréz-templom nagyharangját. Katica mellére veszi a fiát. Milyen ronda kölyök, gondolja, tisztára az öreg nagyságos.

Katica a nagyágyban lakik, Árpádkával meg a porcelánkutyával. Az Ernő továbbra is a konyhában. Esténként bemehet, őrizheti a gyerekét.

Katica rendre eltűnik, éjfél körül keveredik haza. Ilyenkor kétféle szaga van. Az egyik kocsmabűz. A másikat nem érti az Ernő. Csak szimatol, de nem érti.

Katicának lesz pénze. Ernőnek nem ad. Lakkcipőt vesz, zsorzsettszoknyát, selyemblúzt, kombinét. A kölyöknek csipkés pólyát, vékony aranyláncot kereszttel.

Egyszer nagyon részegen jön meg Katica. Túl gyönge ahhoz, hogy bezárja az Ernőt. Lecsúszik az előszobában a földre. Az Ernő óvatosan a lába közé guggol. Egészen közelről mered Katica püffedt arcába. Eridj innét, gondolja Katica. Mondaná is, de képtelen. Az Ernő lehántja Katica cérnaharisnyáját, nyalogatni kezdi a combját. Végre érti, mi az a másik szag. Katica összeszedi minden erejét, felemeli a két öklét, megüti az Ernőt. Ernő nyüszít fájdalmában, fogát belevájja Katica lábába. Katica bőgni kezd, hason csúszva menekül a szalon felé. Ernő kapaszkodik a felesége bokájába, vonszoltatja magát. Katicán rongyokban lóg kombiné, selyemblúz, zsorzsettszoknya. Ernő arcán véres nyomot hagy Katica lakkcipőjének sarka.

Mikor a nagyágyhoz érnek, Katica lerúgja magáról, az Ernő elterül. Katica átnyúl az alvó Árpádkán, megmarkolja a porcelánkutyát. Az Ernő ordítani akarna. Utoljára még azt akarná ordítani, hogy hát ha másnak lehet szukája a Katica, neki vajon miért nem. Feltápászkodik, vetődne Katica felé. Katica hátraugrik. Az Ernő felé dobja a porcelánkutyát. Az Ernő megtántorodik. Fejjel esik az ajtó élének.

Egyszer csak minden csupa vér. Meg valami sárgás hab a szép fehér ajtóra kenődve. Katica térdepel a darabokra fröccsent porcelánkutya mellett. Próbálgatja összeilleszteni. Hiába. Pedig nagyon sajnálja. Nézi a mozdulatlan Ernőt.

Rohadt dög, gondolja. Hát nem eltörte?