Jászberényi Sándor
Mindenem most eldobom e tájon,
mint szórólapjaik eldobták már a fák.
Meglesztek majd nélkülem, Barátom,
végül úgyis minden megy tovább.
Albérletem másnak majd kiadják,
Az ismerősök elfelejtenek,
Szerelmeim a múltunk összerakják,
és másnak szülnek végül gyermeket.
Két hátizsák ruhát viszek magammal.
Jó a kedvem, van bennem remény.
Bár rossz az álmom. Minden este meghal
egy férfi benne. Meglehet, hogy én.
Nem tudom, hogy jövőm-e ez vagy múltam,
de megnyugodtam, azt hiszem, egészen.
Idegen országban, piszkos kávézókban
várom jutalmam és a büntetésem.
Mindenért, mit végül elkövettem,
S azért is, miről még nem tudok.
Viharos felhőként vonulnak felettem
árulások és abortuszok.
De nincs bennem már más, csupán szerénység.
Mit elrontottam, rég szívemből bánom.
Mert rossz kocsmákban húztam le a WC-n
Ígéretes és kedves ifjúságom.
Terveim, mik lámpaként ragyogtak,
Aprók lettek, rég nem fénylenek.
Üres szobából nézem most a holdat,
Mi elmeséli, mit remélhetek.
Albérletem másnak majd kiadják,
Az ismerősök elfelejtenek,
Szerelmeim a múltunk összerakják,
és másnak szülnek végül gyermeket.
Elengedem, mindegy, bármi volt is,
élni kell, mert élni egyszerű -
Tizenhat százalékban voltál szén-dioxid,
az élet, látod, mégsem légnemű.
Cserépnövényként már csak fényre vágyom,
kilélegezlek nem köt már a súly,
s hálás leszek, ha itt e kerti tájon
rám találnak, s bárki meglocsol.
Elengedlek: hullj a mélybe, ess szét.
Kilélegezlek: minden megpihen.
E könnyen jött és lágy gyökértelenség
Súlytalan. Nem nyomja el szívem.
Elengedlek, mindegy, bármi volt is.
Az élet, látod, mégsem légnemű.
Kilélegezlek, s bár nagy volt a dózis,
élek még, mert élni egyszerű.
Kilélegezlek, nem vonz már a mélység
sem éjszakáknak fénytelen sora,
az én tüdőm kiadja most a mérgét,
és téged többé nem szív be soha.