Találkozom

Azt mondták, nincs más hátra: írjak - tehát írok.

Eltakart szemmel, látva - zárkózom, kinyílok.

Hallgatom az esőt, a felforró vizet, s indulok át Pestre.

Leheletek, szürke kezek... körvonalai, ez is valami - átlageste.

Mostanáig én voltam, egy, mostantól sok vagyok,

eddig hallgattam, most reggelig felelgetek, hallgatok.

És ő beszél, tanul-tanár: és arcára húzódik egy árnyék.

Én kérdeznék, védeném magam, akár. Én várnék.

Lehet, zúgást, szelet, hidat keresni megyek - a csendemből kifele,

villamos után, időm elől futok, kérdésekkel tele

tudományom végére értem, nem értem, zavartan állok,

megállok, egy ideje körbejárok, valamit rosszul csinálok,

ha a zajban, füstben megrogynak a tervek, de meg kell feleljek,

hogy hol végződöm én, hol kezdődnek ők - merjek, ne merjek

válaszolni, hol vagyunk, hol van, ami nincs itt, mért ő, mért én, mért nem,

vagy maradjak egymagam, nem hallva saját szavam a megtalált szélben.

Azt kérted, mondjam, így hát mondom, s nem mondom,

amit éveken alatt szőttem magamra, seperc alatt lebontom,

amíg beszélgetünk. Azt mondták nekünk, ő nem ad, nem kér, nincsen,

s azóta egymásban keresünk látomást, arcmosást - vérdíjért, ingyen

adok-kapok, körmondatok - kimerülten lopózom haza,

nehogy a földszinti lakásban felsírjon jöttömre a kisbaba.

Beszélünk - tudsz és tudok. Már nem futok. Arcodon megáll az árnyék.

A válasz nevet visel, jár, lakik, eleven? Ujjam ütőeremen. Hallgatnék. Várnék.