Simon Márton
Mindegy, mi tölt be, tenyeret milyen mell,
milyen mélység, milyen mély levegő,
mindegy, miről hallgatsz és kihez
beszélsz álmodban, nem hallja;
nyugodj meg, és mintha valami sokkal
fontosabbra várnál, várd a reggelt,
fordulj fal felé, csak képzeld el, hogy
alszol, mint a beégett fotók a gépben
felejtve - egyébként strand, mosoly,
erdőszél, erdő.
A telefon csörgésére ébredek, sokáig keresem
felülve az ágyban. Hol vagyok - ezt majdnem
tőled is megkérdem, amikor felveszem, és
megismerem a hangod. Egyébként alig értem,
mit mondasz, halk és ócska ez a telefon
(annak idején erről akartam megüzenni, hogy
szeretném, ha meghalnál - nem volt rajta pénz).
Elhallgatlak, bármit is mondasz, a készülék miatt
szerelmes suttogásnak hallatszik, ettől fölébredek.
Azt hiszem, csak csevegni próbálsz egyébként
- sok tét nélküli kedvesség, nekem ez sose ment,
én nem vagyok kedves (csak néha blöffölök).
Közben az ablak felé nézek, kinn kánikula, itt benn
elég hűvös van. Egyszer majd azt írhatom erről,
„nem igazán érdekelt", mit mondtál, vagy hogy
föl se ébredtem. Bár tényleg kimerült vagyok
mostanában, nem tudok aludni, mióta nem hallom
a lélegzésed, csak tudom, hogy van. Rendszeresen
sétálok viszont hajnalig, néha eszem, vagy nézem
a neten idegenek otthoni szexvideóit, (ők teszik közzé)
- így unatkozom. A szerelem környezetszennyezés,
tériszony. Lehet rá nem gondolni. De azt hiszem,
veled sosem leszek hűvös (majd néha blöffölök).
Ha letetted a telefont, visszafekszem - világosban
viszonylag jól alszom, mert sötétedés után még
sokáig szerettél. És jöhetnek az üres, szereplők
nélküli álmok - - -
addig viszont hallgatlak, hogy suttogsz, mint az őrláng.
Már csak azt az autópályát szeretné,
az üres, éjféli utat, tág horizontot,
a tériszonyt fölfelé, már csak ezt
az évet, iránytalan vágyakkal, kihalt
utcák negyvenfokos betonját, csak
az üres poharat az asztalon és a szétfolyt
tejet mellette, a fehér éjszakává változó
nappalokat, már csak üres száját, álmában
ágyról lelógó kezét, emlékként őrizgetett
halott öngyújtóit, már csak üres felpillantásait,
földre dobált ruháit, amikben ugyanúgy
nincs semmi, mint a táskába csomagoltakban, mégis;
már csak azt az éjszakai sportpályát,
bezárt boltokat, sötét, üres lakások
súlyát, csak az érzést, hogy mint az ég,
valójában semmire se jó,
csak a kidobott szájfényt, karkötőt,
csak a kiürült parfümöt, az illatát,
mindenének az illatát, azt, hogy
érdekesen kell, mondani, hogy fáj,
különben ki törődne vele - - -
csak a nem visszaváltható üvegeket,
a lufikat, kidobott égőket, üres képernyőket,
csak a vízre gondolni, vagy arra, hogy
végül is miért mindig a vízre, a közönyös,
békétlen, ürességre gondolsz.