Tóth Imre
Számomra elviselhetetlen, ahogy élsz. Nem tudom, emberi beszéd-e,
vagy láncok csörgése csak, mi a pusztába hívott, ahol megtaláltam
házad. Azt mondták, Légiónak hívnak, mert sokan vagytok.
Elhagyott, romos házból jöttél elő, szakadt ruhában, mezítláb.
De én rád terítettem köpenyem, és inni adtam neked.
A közelben már égett a bűnös város, de én veled maradtam, mert
azt mondtad, nincs bennem szeretet.
Közvetlen közelről láttalak, és számomra elviselhetetlen azóta minden
nap. Azt mondtam, menj ki. És te kimentél. Most üres, vegetáló testet
őrzök, mert ami kiment, annak helyére nem érkezett más.
Nézem az örökké égő várost. Nem tudom, emberi beszédfoszlányok
vagy hamu száll-e felém. De számomra elviselhetetlen, ahogy élsz.
Esni kezd, és a háztetőről csorogni kezd a szürke lé.
Kilépek innen, mint nappal az éjből.
Feljövök a pincéből, egy bombázás egyetlen túlélője.
Kezem zavartan cigarettát keres. „Ilyen hát a pokol." De ami lent,
ugyanaz fent. Az utcán éppen zavargó tömeg - mondhatom,
kevéssé érdekel. Azt hittem, lesz majd közös ügyünk, munka,
vagy ilyesmi talán. De a toronyóra is megállt: „időn túli kapcsolatnak
nincs jövője". Egy másik csillagrendszerben, az ám.
Felkap az októberi szél, repít egészen a Holdig.
Vesztettem, de talán nyertem is - meglehet.
Mi számomra hasztalan, neked még jó lehet.
A hídon állok, valaki más ugrik, ahogy élt is - helyettem.
„Számomra elviselhetetlen volt, ahogy élsz." És minden marad
a régiben.