Illúzió

Akár egy festmény: az ajtókeretben ül

egy régi, elkorhadt, támlás karosszékben

és tompán bámul a semmibe.

Sovány lábain takaró, a kezeit

többé már nem tudja kontrollálni.

Ez lett hát az önkényúrból,

a magát oly nagyra tartó orvosból,

ez lett az önző öregemberből.

Mily könnyű az átmenet, mily pillanatnyi

az átváltozás: a büszkeségből az őrületbe,

a gyűlöletből az üldözési mániába.

Magához von, úgy súgja a fülembe:

„Tudod, hogy jár nektek az a pénz,

de tévesszük meg őket, őket, tudod."

Tévesszük meg őket, csapjuk be őket,

játsszuk azt, hogy nem is öregedett meg,

hogy az agyában még van ép terület,

hogy ő az én gondoskodó nagyapám,

én pedig a hűséges unoka.

Akár egy festmény: egymás karját szorítva

kapaszkodunk átmeneti álmainkba.

Öregek

Milyen egyenes az a gerinc,

amelyik húsz éve nem tud

megbocsátani.

És milyen rettenetes bűn,

amit húsz évig nem lehet

megbocsátani.

Milyen kegyetlenül erős,

aki a bűnös halálát hallva

sem tud megbocsátani.

Miféle értelmetlen halál az,

amin felülkerekedik húszévnyi

harag.