Tornai József
1
Tudom, itt vagy a kertben,
macskám, tudom, itt vagy a kert
szívében, éjjel bejössz, hosszan
mesélsz a feketerigókról,
annyiszor behoztál egyet-egyet
a szobámba, nem ölted meg,
élve adtad át őket, hogy az enyémek
is lehessenek, ó, tudom: itt vagy
a kert gyönyör-zöldjében, a harmadik
fenyő tövébe rejtettelek, nem
akartalak elveszíteni, három fehér
követ tettem a fejedhez, tudom,
kéred, hogy gondoljak rád,
most meg vagy kötve, de egyszer
én is melletted leszek, ó macskám,
tudom, itt vagy, kertem tavaszítója,
nem kóborolsz el, jaj, sírok,
nem láthatom fekete fejed, füled,
türkiz szemed, miért mentél el,
hagytál itt? Magamnál jobban szerettelek, szorítlak,
okos kis szellem ott a fenyő szárnya
alatt, hogy múlnak napjaid, éjeid
nélkülem, a puha párnák nélkül, ó
szép szunyókálóm? Jaj, folyton eszemben
járkálsz, nem tudlak kiszakítani
a fejemből, a te hangodat, mélyet,
magasat, dorombolásodat, nem akartad,
hogy egyszer is kieresszelek
a kert üdvösségéből, te vagy itt
a király, kertem sziámi uralkodója,
jaj, büszke társam,
letéphetetlen gyászom, csonton-
húson túli lélek, ki a szádban,
mintha anyamacska volnál, az
égen át is hordozol!
2
Egyszer még kell, hogy találkozzunk,
nem tudom, hol, az élet nagy
csillag-anyái közt, ott, hol
minden örül, ott találkozunk,
látni akarlak, mellettem
alszol, a takaró alatt horkolsz,
mikor lesz? honnan tudjam,
de akarom, sóvárgok tekinteted
kék lámpása után, kivilágítod
az utat, amerre minden űrbe-alvó-
fölébredő bujkál: ott veszem,
ó, selyembundás tested ölembe,
aludhass, aludhass,
ameddig himnuszaikat
éneklik, mert éneklik
ott messze a szupernóva-torkok-
nyelvek, körben az állatövek.
Hiába szeretem a növényeket, állatokat,
kígyótárnicsot, paradicsomot, csirkét, halat,
ha letépem vagy fölfalom őket.
Az az Úr rendezte ezt így,
ki nemcsak a felhőket,
de a csörgőszarkákat is
úgy kormányozza, hogy kifosszák a fészket
és megegyék a feketerigó-
meg a vadgerlefiókákat,
kertünkben a diófa gyökere
a szomszéd fa gyökerére támad
a föld alatt, a macskák annyi pannongyíkot
fognak el, amennyit elérnek,
de a csöpp pannongyíkok is fölfalják
a fűre szállt fecskefarkú lepkéket...
Jaj, jaj, bocsánatot kérek
tőletek, drága virág- és állattestvérek,
ugyanannyit értek a kozmosz mérlegén,
amennyit én
s ugyanúgy nem tiltakozhattok
az ártatlan, játszi lény
ellen, ki megforgat és
karmával atomdarabkákra szel
ebben a fájdalom-villámokat
csattogó viharban.
Szeretlek titeket, növények, állatok
és sírok, sírok, mert a mindenség-
szörny arcát én faragtam!