Mi van a nemzet után?

Habermas meghitten kedves mesterem, és persze egyike azon jó fejeknek - eredeti gondolkodóknak -, akik még ma is a baloldalon maradtak. Politikai tanulmányait nem nagyon csíptem korábban (a „kommunikatív cselekvés elméletét" semmi sem tudja überolni, gondoltam). Most belebotlottam... Hát, elég fura képletbe. Mert egyrészt megint ő mondta ki, hogy mi van itten - Európában, a világban. Másrészt abba kavar bele, hogy miképp lehet ezt túlélni. Nekünk is, meg az EU-nak is. Merthogy ez utóbb nevezett is szarban van. Már bocsánat. Na most ebből a kevercsből tényleg fantasztikus dolgok jönnek ki. Utópia és perspektíva. Majd meglátod...

Gondolatmenetének lényege a Nagy Kérdés: milyen és mit hoz az „utáni" állapot? A vizsgálat elemző része (hogy ti. miért van vége a nemzetállamoknak) félelmetes. A multik nyomulása már szétverte. „Szociálpolitikai, pénzügyi alapja beszűkül, miközben a makrogazdasági szabályozás képessége egyidejűleg csökken. Gyengül a hagyományos nemzeti életforma integrációs ereje; az állampolgári szolidaritás viszonylag homogén bázisa megrendült. A korlátozott cselekvési térrel rendelkező nemzetállam számára legitimációs igényének kielégítése nehezebbé válik." A kohézió és szolidaritás nélküli állami kapkodás, jogi sivatag, a globalizáció mint nem európai állapot. Szóval „out"-ra csúszott...

A diagnózis legfájóbb következménye az „adóállam" felszámolása. Vicces kifejezés, de mindjárt látod, van értelme: korábban, nemzeti keretek között, egyrészt be lehetett szedni az adókat, másrészt a pénz jelentős hányada szociálpolitikára mehetett (ez volt a jóléti állam). Nemcsak munkanélküli-segélyre persze, hanem életminőség-javító - multik által feleslegesnek vélt - intézményekre, óvodákra, idősek átképzésére, egészségügyre - nem sorolom. Olyan hálóra, ami segítette a társadalmi szolidaritás életben maradását - legalábbis lefékezte a másik utálatát, a gátlástalan könyökölést, erősítette az otthonérzetet, önazonosságot. Habermas szerint ez adta az állam igazi legitimációját. Ez volt a világháborúk legfontosabb tanulsága: leszerelni a munkanélküliség, a tömeges agresszivitás veszélyes tendenciáit - lásd Hitler csapatait... Vagyis rájöttek, hogy rekonstruálni kell az állam összetartó erejét. A jogállam semmit sem ér viszonylagos jólét nélkül. Ez volt a keynesi rendszer. A globalizáció ezt a megoldást vágta taccsra: az adócsökkentési versennyel a multik kiszívták a rendszerből a pénzt, nemcsak a jóléti állam feneklett meg (pénz hiányában), de vele elszállt az államok szociális és kulturális legitimációja is. Emellett a korporációk költségcsökkentési versenybe kezdtek, ami nemcsak munkanélküliséggel járt, de leépítettek minden közösségi keretintézményt. Amit úgy élünk meg, mint a szolidaritás minimumának hiányát, közösségi hálók tökéletes felbomlását, vadállati önzés kultúráját. Emellett jöttek a világméretű hálózatok s velük az immigráció, amire a belső kohéziós erők felszámolása után csak fals válasz születhetett: megjelent az idegen- és kisebbséggyűlölet. Summa: a demokráciák államot működtető ereje megroppant, döntéseit felülírta a globális piac. „Többé nem lehetséges keynesianizmus egy országban." A választott testületek döntéseit felülírja a centrum, pl. egy amerikai kamatláb-emelés végigfut a fejlett világon, hiába lenne jó egy-egy országnak valami más. - A nemzetállamnak annyi...

Precíz diagnózis, bennem mégis dolgozik a kisördög: tényleg túl vagyunk nemzeten? Legalábbis gyanús ez a kiindulópont. Én úgy látom, hogy a „poszt" állapot helyett inkább egy paradox képlettel van dolgunk. Bár majd minden reálgazdasági erő a nemzeti keretek lerombolásán dolgozik, ennek ellenhatásaként feltámadóban van a nemzet ilyen-olyan pragmatikája. Válasszuk le e jelenségről a szélsőséges nacionalizmusokat, valamint a korábbról örökölt kvázinemzeti radikalizmusokat (Írország, flám-vallon dialógus, baszkföldi robbantások stb.). És akkor nézz körül. Németországban pl. egy olyan képletet találsz, amelyben a korábban elfojtott „nemzet" - fogalom, vonatkozási pont - újra akarja fogalmazni magát. Még egyszer hangsúlyozom, nem szélsőséges variánsaira gondolok, tudom, hogy vannak bőrfejűek, neonácik, de most nem erre gondolok. Hanem arra az erjedési folyamatra, aminek többek között Günter Grass volt egyik (irodalmi) kezdeményezője, miszerint ne legyen tabu (vagy éppen szitokszó) a „nemzeti" lét fogalma. A kezdeményezés robbanás volt a politikai diskurzusban, ma már a nemzetkategória az egyik legfontosabb ideológiai köztér. Ugyanezt láthatod a francia közéletben, a „Grande Nation" mániától a gazdasági patriotizmusig (amit épp mostanában hirdetett meg Sarkozy elnök). Angoloknál a kontinenssel szembeni distancia formájában régről él ez a habitus, ezért nem lépnek be az euróövezetbe. Patriotizmusuk aranyszabálya, hogy a Csatornán innen (feléjük) más világ - angolszász sorsközösség - kezdődik. Köznapi szinten pedig él a nemzetgazdaság érdekeinek védelme a tagországok valamelyikével, netán az EU-val szemben. Elismerem, hogy ezek a nemzeti törekvések töredékesek, ideologikusak, meg hogy nem képesek megállítani a globalizáció nemzetállamot pusztító gőzhengerét. De a nemzet mint vonatkozási pont valahogy mégis él, és tudjuk, hogy a gondolatnak nagyobb ereje van, mint a tényeknek.

Persze akárhogy mentegetem is a helyzetet, korrodálódnak a nemzetállami keretek. Külpolitikában a vesztfáliai rendszer működik - mert nincs más! -, ám azon túl (és országokon belül) lazul és törik. A társadalmak egyénekre bomlanak, lefoszlanak az összekötő szálak, a kohézió fellazul - a jogállam nem bírja szusszal. Ezért mégiscsak találó Habermas kérdése: „van-e valami, ami a nemzeti színtéren fellépő deficitet nemzetek feletti szinten pótolná?" Világos, hogy a kérdés az Európai Unióra vonatkozik elsősorban, bár a tanulmány a világtársadalom lehetőségét is érinti, amit inkább hagynék... Habermas nem szervezéstechnikai, jogszabály-generáló funkciójában kíváncsi az unió lehetőségeire, hanem arra, hogy képes-e az unió az elhalt közösségi kötéseket, kohéziós csatornákat más formában újjáépíteni.

Számára az a kulcskérdés, hogy ennek az államok feletti alakulatnak mennyiben marad lehetősége, rendelkezési joga a javak újraelosztására. (Pénz pumpálására oda, ahonnan a piac csak elvesz...) Igen, Habermas használja ezt a - errefelé sokfelől fikázott - kifejezést. Tudja, hogy az államnak nincs már meg az a (jóléti államban gyakorolt) pouvoirja, hogy az elesetteket támogassa, akár egyénről, akár régióról van szó, hogy korrekciós módon beleszóljon a gazdaságba, hogy amit az elront, az intervenció kijavíthassa. Mindez leépült vagy eltűnt, s vele akkora deficit támadt a korszerű demokrácia vívmányaiban, mint az ózonlyuk. Az EU-nak itt kéne pedáloznia: „a pozitívan összehangolt és az újraelosztásban hatékony politikát egy egész Európára kiterjedő, demokratikus akaratformálásnak kell meghatároznia, és ez szolidaritás alap nélkül nem jöhet létre". E szolidaritási alap építené újra az elsorvadt közösségi, társadalmi kötéseket. Persze ilyen már ma is van - régiókat, mobilitást, árvízkárokat pl. ebből támogat az EU -, csak Habermas többre gondol: igazi szociálpolitikára...

Imádom Habermas jövőt tapogató gondolatait, ahogy képes túltekinteni a jelen kiscsoportos huzakodásain. De itt valahogy az utópia szele csap meg. „Az eddig a nemzetállamra korlátozódó állampolgári szolidaritásnak oly módon kell kiterjeszkednie az unió polgáraira, hogy például a svédek és a portugálok képesek legyenek jótállni egymásért. Csak ez után képzelhető el, hogy a minimálbérek megközelítőleg egyenlők, egyáltalán az individuális és továbbra is nemzetileg meghatározott élettervek feltételei azonosak legyenek." Na itt kipurcantam. Az még lehet, hogy egy távoli jövőben Portugália és Svédország „jótáll egymásért", de hogy az EU egyenlő gazdasági feltételeket tud teremteni egész Európában, hát az már a lehetőségek határán túl van. (Vagy én vagyok pesszimista. Az vagyok.) Ha továbbolvasod a szöveget, még jobban felhúzod a szemöldököd: „a társadalompolitikai veszteségek csak akkor kerülhetők el, ha a közös európai pénzpolitika kiegészül egy közös adó-, társadalom- és gazdaságpolitikával..." Hú, milyen jó lenne!" - gondolom , de rögvest utána: „álmodozunk, álmodozunk?" - morgom bosszúsan.

És igaztalanul. Habermas tíz-harminc éves távlatról beszél (gondolom), mondjuk, arról a jövőről, amikor már Bulgária ad áthidaló kölcsönt Svédországnak. De tényleg, egy ilyen kiegyenlített európai tér nélkül nem sokat ér az EU meg alkotmánya meg szabályzatok özöne - valóban ide kéne eljutni. És második olvasatra úgy látom, hogy pl. a közös adórendszer talán már nincs is olyan messze (nem az én életemben, persze), a többit meg kikényszeríti az élet. Hacsak a versenyhelyzet - ma Amerikával, holnap Kínával - nem teszi lehetetlenné az egész projektet. (És hát a kínai bérnyomás, munkahelyelszívó erő már ma kétségbeejtő...)

Feladom.

Sokat molyoltam ezzel az egy dolgozattal, pedig a kötetben egyéb izgalmas írásokra is bukkansz. (A klónozásról, a genetikai vitákról, a posztmodern léhaság kritikájáról, Marcuse feltámadásáról stb.) Habermas talán az utolsó public man - ez az az állatfaj, amely minden fontos (globális) kérdésben bedob néhány idegesítő gondolatot. Nem véletlen, hogy ezt az értelmiségi típust Amerikában már vagy húsz éve temetik. Ő bírja szusszal. Szóval nem idegeskedem utópiáin, inkább még egyszer elolvasom az egészet. Megéri. Mert igaza lesz, figyeld meg.

Jürgen Habermas: A posztnemzeti állapot. Politikai esszék. Fordította Ruzsacz István. L'Harmattan-Zsigmond király Főiskola. 156 oldal, 2000 forint.