Hegyi Gyula
Második marokkói utam előtt, leendő útitársaimmal beszélgetve azt találtam mondani, hogy Marokkó nagyjából mindent tud, ami egy arab országtól egyáltalán elvárható. Nem tombol benne a vallási fundamentalizmus, de nem is világi diktatúra, sok tekintetben akár demokráciának is mondható, a király személyét leszámítva szabad a politikai vita, s a nemzetközi szervezetek szerint nem sértik meg kirívóan az emberi jogokat. Ami pedig a mindennapi életet illeti, a nők világi módon öltözködhetnek és viselkedhetnek, az utazó könnyen jut alkoholhoz, s az országot keresztülszelő vasút nem rosszabb a magyar intercityhálózatnál. Nem is tudtam, hogy rasszista vagy, vetette oda egy fiatal nő, aki sértőnek találta a gondolatot, hogy ez a legtöbb, ami „egy arab országtól egyáltalán elvárható". Megjegyzése kicsit mellbe vágott, mert nem tartom rasszistának magam, sőt kifejezetten kedvelem és becsülöm az arabokat. Olyanoknak, amilyenek. Bármennyire antirasszista és progresszív is a körítés, szerintem mégis a jó öreg kolonializmus munkál abban a gondolkodásmódban, mely szerint az araboknak - irániaknak, kínaiaknak, bárkinek - ugyanazokat az értékeket kellene vallaniuk, mint a nyugat-európai és észak-amerikai uralkodó civilizációnak. S amíg nem teszik, addig jogunk van „felszabadítani" őket - jó esetben kulturális és kereskedelmi fellazítással, máskor bomba formájában ledobált „demokráciacsomagokkal" és katonai megszállással. Az araboknak minden erkölcsi joguk megvan ahhoz, hogy egészen mások legyenek, mint mi: ehhez képest külön ajándék, ha sok tekintetben mégis osztják a normáinkat, és szabadon utazgathatunk a világukban.
Marokkó földjén bizonyosan. Akár demokráciának, akár felvilágosodott abszolutizmusnak nevezzük, a hétköznapokban derűs, toleráns, a kisebb emberi gyengeségeket elnéző társadalom, amelyet egyelőre csak alkalmi robbantások és elfojtott indulatok formájában kísért meg az iszlám fundamentalizmus. Az ősi kultúrák, az egymásra épülő civilizációk megszámlálhatatlanul sok műemléket hagytak hátra, elképesztő a Földközi-tengertől az Atlasz csúcsain át a sivatagig húzódó táj természeti szépsége, s az ország stratégiai fekvése sem lebecsülendő. A mai Marokkó legértékesebb potenciálja mégis a rengeteg fiatal, az érdeklődő, európai nyelveken beszélő, a modern világ iránt nyitott lány és fiú. Bár az új, fiatal király által szinte II. József-szerű radikalizmussal bevezetett női egyenjogúság következtében csökkent a születések száma, az ország lakóinak egyharmada így is 15 éven aluli gyerek. És csak öt százalék a 65 éven felüliek aránya: a lakosság elöregedése és a nyugdíjválság nem marokkói probléma. Az ország - a térség, az arab és az iszlám világ - jövője a fiatal nemzedékeken múlik. Találnak-e követésre méltó mintát abban, amit a nyugati civilizáció kínál nekik (nem szavakban, hanem tettekben), vagy inkább a fundamentalista hitszónokokat, a szülők világias megalkuvását radikálisan elutasító mozgalmakat követik? Marokkó hagyományosan toleráns és befogadó ország. Arabok és berberek hosszú évszázadok óta élnek együtt, százezernyi európai végleges otthonra talált az országban, s a legutóbbi időkig sok tízezer zsidó is hazájának érezte Marokkót, ahonnan csak a közel-keleti válság forgószele repítette át őket Izraelbe. Mindez reményre ad okot. De a folytatást végül mégis azok a tizen- és huszonéves marokkóiak írják majd, akik már csak televízióban láttak zsidót, az amerikaiakról egyformán asszociálhatnak Tom Cruise-ra vagy egy Irakban gyilkoló tengerészgyalogosra, s a bazár könyvesboltjaiban szabadon választhatnak a francia klasszikusok és az iszlám kiadványok között. (Amúgy megindító Albert Camus Közönyét francia eredetiben viszontlátni a marokkói könyvesboltokban. Sajátos érzés lehet arabként olvasni arról, hogy milyen állati közönnyel öl meg egy másik arabot a vakító földközi-tengeri nyárban a mű francia telepes főszereplője.)
A francia gyarmati idők egyik legsikeresebb alkotása a marokkói vasút, amelyet hivatalosan ma is a kolonialisták nyelvén ismer mindenki. (Office National des Chemins de Fer, azaz ONCF, tehát a helyi MÁV.) Ez Afrika talán legjobb vasútja, gyors, megbízható, a kocsik tiszták és légkondicionáltak, a pályaudvarok pedig barátságos és kulturált épületek. Az európai és amerikai utazók mégse nagyon használják, többségük szervezett turista, bérelt buszokkal utazik, s nem mer leszakadni a csoporttól és az idegenvezetőtől. Annál jobb ez azoknak, akik a maguk szervezésében utaznak, s a vonaton elmerülhetnek a marokkói társadalomban. Egy vagonra legfeljebb néhány külföldi utas jut, de a közönség így is sokszínű, a szó mindenféle értelmében. Látunk csivitelő, mobiltelefonáló, felszabadult diáklányokat és fiúkat, akik mindenestül beleillenének Lisszabon vagy Nápoly forgatagába. Öltönyt és esetenként piros fezt viselő, testes és tekintélyes arab urakat, akiket ösztönösen pasának szólítanánk, még akkor is, ha franciául olvassák a casablancai lapokat. (Az iskolázott marokkóiak szinte kivétel nélkül tudnak franciául, a helyi lapok jelentős része is ezen a nyelven jelenik meg.) Rendőröket és rendőrlányokat, az egykori gyarmatosítóktól örökölt egyenruhában. S persze iszlám módon öltözött nőket és férfiakat, ami nem zárja ki, hogy esetleg laptopot nyissanak ki két állomás között.
Fez és Rabat között egyszer szemben ült velünk egy tetőtől talpig ruhába bugyolált, nemcsak kendőt viselő, de egész fejét és arcát elfátyolozó, harmincas nő. Majd leült mellé egy hosszú inges, szakállas, az iszlám fundamentalista férfi közhelyszerű auráját sugárzó fiatalember. A nő imakönyvszerű kötetbe merült, a szájával is megformálva a betűket, nyilván a Korán szúráit olvasta. Mindenben megfeleltek a fundamentalizmus készen gyártott sablonjainak. De aztán beszélgetni kezdtek egymással, idővel velünk is váltottak néhány szót, s amikor a nő leszállt, a férfi udvariasan levette a bőröndjét a csomagtartóról. Igaz, a kezét nem fogta meg. Mások voltak, mint mi, igen. De valahogy mégis sokkal kiismerhetőbbnek tűntek, mint a japánok, akik közül néhányhoz egy időben igen közel kerültem. (Pedig a japánok, legalábbis a nagypolitika és a civilizáció felszínén, úgymond a mi értékrendünket követik.) Japánban és japánok között mindig reménytelenül idegennek éreztem magam, a legegyszerűbb gesztusaikat sem értettem, sohasem tudtam, hogy halálosan komolyak, vagy éppen parodizálnak valamit. Marokkóban (Szíriában, Palesztinában, a brüsszeli arab szomszédaim között) nem érzem ezt a reménytelen idegenséget. Mások, mint én, de ez a másság mégis ismerős számunkra. Ugyanannak az ősi mintát százféle változatban megsokszorozó földközi-tengeri civilizációnak a gyermekei, mint mi magunk is. Az iszlám a zsidó és keresztény vallásból nőtt ki, s eddigi történelme alatt elmondhatatlanul sok szálon kötődött kultúránkhoz, történelmünkhöz, hétköznapi civilizációnkhoz. Alighanem reménytelen is méricskélni, ki vett át többet a másiktól számrendszerben, filozófiában, fürdőkultúrában, kávéivásban vagy vasútépítésben. Az iszlám ezernégyszáz éves vallás, hatszáz évvel fiatalabb a kereszténységnél. Érdemes lenne egyszer azt is végiggondolnunk, hol tartott a sokat emlegetett toleranciában a nyugati kereszténység hatszáz, vagy akár csak egy-kétszáz éve.
Sok más vízfej-fővárosú országgal szemben Marokkónak legalább négy egymással egyenrangú nagyvárosa van. Fez, Rabat, Casablanca és Marrákes. A négy nagyváros nagyon más, meghökkentően különböznek egymástól, de mindegyik magát tekinti az ország igazi központjának - történelmi, spirituális, közigazgatási vagy üzleti okokból. S mindegyiknek igaza van. Akármelyikben is járunk, úgy érezzük, Marokkó szívében vagyunk. Említeni kellene még egy ötödiket, Tangert is, amely sokáig a hippik, kábítósok, melegek, avantgárd írók és festők Mekkája volt. Gyermekkorom atlaszai még „szabad városként" jelölték a sajátos státusú gyarmatot, amelyet közvetlenül az európai nagyhatalmak irányítottak. Alaphangulatát a nyugati világ számára a világhírű amerikai író, Paul Bowles adta meg, aki hosszú életéből közel hatvan évet töltött Tangerben. De a magyar irodalomnak is van tangeri kötődése. A hatvanas években, irodalomkedvelő gimnazistaként, csodálkozva olvastam, hogy akkoriban itt élt Ady Endre egykori költőtársa, A Holnap című antológia egyetlen női szerzője, Miklós Jutka. Akkor még nagyon fiatal voltam, s valósággal megrendített, hogy fél évszázaddal Ady halála után költőnő társa még él, ráadásul éppen Tangerben, Európa és Afrika peremén, a területenkívüliség városában. Próbáltam elképzelni, milyen lehet ötven évvel túlélni Adyt, sétálni egy kozmopolita arab város tengerpartján, s beletörődni abba, hogy a Holnap nem jött el, a világ sokkal rosszabb lett, mint ahogy a holnaposok álmodták az új század első, merész és még háborítatlan békéjű évtizedében... Azóta Miklós Jutka és Paul Bowles is meghalt, Tanger Marokkó része lett, a hippik kiöregedtek, a mai alternatív ízlésű turisták pedig Marrákesben és Esz-Szavírában keresik a tiltott örömöket.
Fez óvárosa - medinája - az iszlám világ legnagyobb ma is lakott történelmi városközpontja. A 9. század óta organikusan fejlődik, hol lerombolnak benne valamit, hol építenek, van „Új Fez" nevű városrésze is, amellyel a 13. században egészítették ki a medinát. Egészében mégis keveset változott az elmúlt tizenkét évszázad alatt. Ódon falak veszik körül, a falakon túl poros mezők és temető húzódnak, az igazi új város - a franciák alapította „Ville Nouvelle" - tartózkodóan távol húzódik az ősi Feztől. A fezi medina a világ egyik legtöményebb városélményét adja. Itt öt érzékszervünkkel tapasztalhatjuk, hogy miről szól a város, a mezopotámiai és mediterrán kultúra nagy találmánya. Egy városhoz kellenek falak, ezek rendületlenül állnak, legutóbb az 1154-es ostrom után építették újjá őket. Kellenek nyilvános kutak, amelyekből vagy hatvan működik a városban, most is gyerekek és asszonyok járnak a vízért, mint ezer esztendeje, igaz, a műanyag vödör új a kezükben. Egy fallal védett városban mindig kevés a hely, ezért szűkek az utcák és egymás hegyire-hátára épülnek a házak. Fez óvárosába ma sem hajthatnak be autók, a marrákesi medinával szemben még a motorkerékpárok sem, a két szűk „főutcán" és a végtelen számú sikátoron ma is szamarak és öszvérek húzzák az áruval megrakott, kerekes kordékat, amelyek nagyot huppannak a számtalan lépcsőn. - Balak, balak! - kiabálja az öszvér tulajdonosa, így hessentve félre az utcán áramló tömeget. Európai szemmel reménytelennek látszik, hogy a szűk utcát többszörösen kitöltő embertömegen átférjen a kordé: de egy-két perc múlva már több sarokkal odébb jár az öszvér és a szállítmány. Kellenek boltok, hiszen a városi ember mindig vásárol valamit, a falusi meg egyenesen ezért utazik fel a városba. Autón és sugárhajtású repülőn kívül nehéz lenne elképzelni olyan árucikket, amelyet néhány száz méteres szakaszon belül ne találnánk meg a fezi bazársoron. Arról már nem a várost 789-ben megalapító Idrisz király tehet, hogy a ruhák, szerszámok, játékok és emléktárgyak jelentős része mostanában Kínában készül. A város nem lehet meg kávézók és kifőzdék nélkül, ahova a férfiember beül fogyasztani, trécselni, az asztalkája és a térde előtt áradó forgatagot bámulni. (Ebben a tekintetben a turistanő is férfiasítva van.) A legmarokkóibb ital a mentatea, az „ataj", amelyet őrölt mentából főznek, a zöld mentalevél csak látványos kellék hozzá, de azért jólesik hosszan áztatni a csészében.
S mert a városi embernek nemcsak fizikai, hanem lelki és szellemi igényei is vannak, a városba kell mecset és iskola. A városépítész (és persze a megrendelő) ezeken mutathatja be, hogy ismeri a fontos és kevésbé fontos dolgok, a spirituális és profán értékek közti helyes arányokat. Minél kevesebb a hely a városfalak között, minél szűkebbek a sikátorok és az egymásra tornyosuló lakóházak, annál imponálóbb a mecset vagy a Korán-iskola nagy belső kertje medencével, árnyas kerengővel, virágzó fákkal és egymásba nyíló udvarokkal. A fezi medina közel ezeresztendős mecsetje egyszerre húszezer hívőt tud befogadni. A városban alapították, még az előző ezredfordulón, a világ első egyetemét, amely Kairó mellett ma is az iszlám teológia legismertebb tudományos központja. A Korán-iskolák sora nekünk csak kipipálandó látnivaló, de a feziek számára ma is a tudás és a tekintély tiszteletre méltó központja. Ha betérünk a mindig zsúfolt utca zajos, átható szagú, folyton testünknek ütköző, színesen kavargó áramlatából egy sok száz éves Korán-iskola (medersza) kapuján a tágas kertbe, egész lényünkkel átérezzük, hogy a profán lét sikátorából a magasabb rendű örömök édenébe jutunk. Még akkor is, ha nem az iszlám hit, csak a műemlék iránti kíváncsiság vagy éppen a negyedórás nyugalom, az őrült forgatagból való időleges menekülés vágya vezetett minket a mederszába. Jó, ha tudjuk, hogy hajdan a keresztény katedrálisok is ugyanerre a hatásra építettek. A párizsi Notre-Dame-ot a Cité szigetén a középkorban szűk sikátorok, egymásra zsúfolódó házak, kipárolgó embertömeg vette körül, szinte rápréselődve a templom falaira. A középkori ember számára beláthatatlanul tágas csarnok, az égnek törő mennyezet, a pompás üvegablakok sora és a tömjén illata tudatosan a zsúfolt és bűzös kinti világ ellenpontjára épült, a városi lét közönséges jelenével szemben az Új Jeruzsálem szellős és pazarló bőségű ígéretét jelképezve.
Fezt talán éppen a méltósággal megélt hit ezerkétszáz esztendeje óvja meg attól a türelmetlen túlzástól, amit európai kifejezéssel iszlám fundamentalizmusnak hívunk. (Meg a király hatalma és hadserege: bizony, sokszor a számunkra kellemes állapotok mögött is ott áll a nyers erő, amelyet ilyenkor józanságnak, racionalitásnak szeretünk hívni.) A városban több száz imahely várja a férfiakat, ahova naponta ötször - a gépmüezzin hangjára - be is térnek a közeli boltok, fodrászüzletek, kávézók tulajdonosai és törzsvendégei. Még látjuk az utcáról, amint lábat mosnak, szertartásosan köszönnek egymásnak, majd bemennek a kicsiny helyiségbe az imához. Itt értjük csak meg igazán, milyen mélyen átszövi a vallás ezeknek az embereknek a mindennapi életét. A mi világunkban talán már egy szerzetes sem imádkozik annyit, mint akármely vallásos muszlim férfi. A nagy mecset az ünnepélyes szertartásokra és igehirdetésekre való. A fodrászüzlet és a műanyagcikk-árus között szerénykedő, az idegen számára alig észrevehető kis imateremben viszont naponta ötször találkoznak egymással a környék férfiemberei, s e találkozások értelmét és keretét a vallás adja meg. Régóta sejtem, hogy a belső hitben megélt vallásosságot az agresszív fundamentalizmustól és a magamutogató külsőségtől elsősorban a derű különbözteti meg. Az igazi hívő derűsen éli meg hitét, s amikor kijön a templomból vagy az imáról, derűjéből átvisz valamit a hétköznapi környezetébe is. A görcsös, indulatos, másokat kioktató, intoleráns viselkedés mögött ostoba vakhit vagy éppen számításból hirdetett álhit van. (A kettő könnyen átcsap egymásba, de nagyon messze áll a csendes, belső hittől.) Nem vagyok iszlámszakértő, de azt tanúsíthatom, hogy a fezi medinában az imáról kijövő férfiak - árusok, iparosok, tisztviselők, polgáremberek - arcán még a csendes, belső hit derűje él. Nagyon sok (végső soron egész civilizációnk sorsa) múlik azon, hogy ez így marad-e, nemcsak Fezben, hanem a ramallahi, pristinai, londoni vagy budapesti mecsetekben is.
A sok évszázados türelemről vall a fezi zsidó temető, a világ egyik legszebb temetkezési helye is. A régi mellah (zsidónegyed) szélén, egy ma is aktív zsinagóga mellett húzódik a fehér, egyforma, legömbölyített tetejű kősírok végtelen erdeje. Az óváros peremén, de még a falakon belül nyugszanak azok a zsidók, akik évszázadokon át itt éltek Fezben, a szultánok védelme alatt. Még megpróbáltatásaikról is büszkén megemlékeznek. Nagy, díszes emlékmű emelkedik Szolica, a tizennégy éves mártírlány sírja fölött. A legenda szerint a lány nem volt hajlandó iszlám hitre térni, majd a tangeri kormányzó másféle ajánlatait is elutasította, ezért elvágták a torkát. Így kaphatott, egyedüli nőként, kiemelt és megjelölt síremléket abban a temetőkertben, ahol rajta kívül csak csodarabbik részesültek hasonló megtiszteltetésben. A temető lefele lejt, a városfal irányában. Mögötte völgy, a völgyön túl pedig meredek hegyek. Az Olajfák hegye és Jeruzsálem szent városa messze van, de aki mindkét városban járt már, az megérzi a hasonlóságot. A medina magával szippantó, de kicsit klausztrofób hangulata, a mindent átható vallásosság, a lejtősen sorakozó fehér sírok és a szemközti hegyek vad szépsége megejtően hasonlít egymáshoz. Igaz, Jeruzsálemben, a „béke városában" az elmúlt évezredekben ritka vendég volt a vallási türelem, a hétköznapok fölött lebegő derű. A marokkói zsidókat egyébként nem űzte el senki az országból, mintegy hétezren maradtak is a nagy izraeli „alija" után, de ők néhány család kivételével már az új városnegyedekben laknak, arab és berber szegényekre hagyva a mellah régi házait. Hitler idáig nem jutott el, közvetlenül nem ölt meg senkit, de a holokauszt és nyomában Izrael megalapítása alapjaiban verte szét a marokkói zsidók közösségét is. Aki találkozott akár második generációs marokkói zsidókkal is Izraelben vagy szerte a nagyvilágon, tudja, hogy ma is édes-bús nosztalgiával emlékeznek az elhagyott hazára. Nemcsak magányosan, hanem filmekben, könyvekben, dalokban is, sajátos kultúráját építve fel a kettős kötődésnek a régi marokkói és az ősi s egyben új izraeli hazához.
A medinát akkor ismerjük meg valamelyest, ha néhány napig ki sem lépünk a falai közül. Ehhez persze le kell számolni néhány előítélettel és kényelmi igénnyel. Kevés a víz, érthető, ha gondosan adagolják a tusolóban. A város biztonságos, de éjjel egykor egyedül mégse forduljunk be egy szűk sikátorba. A medinában nincs gépkocsiforgalom, nincsenek modern üzletek és gyárak, a nagyobb cégek és hivatalok is a falakon kívül találhatók. A városrész nemcsak köveiben és sikátoraiban, hanem életritmusában is szervesen folytatja a középkort. Nem középkori persze, sok az apró változás, de mindezek nagyobb törés nélkül, organikusan épültek be az ezeresztendős keretekbe. Reggel vízért mennek az asszonyok, aztán iskolába indulnak a gyerekek, kinyitnak az árusok és megjelennek a teherszállító öszvérek, sül a lepény és fő a kávé, majd megjönnek a faluról érkező vásárlók, ebéd következik, kis elcsendesedés, aztán a napszállta ihletett órájában hirtelen megélénkül a medina. Nagyjából ugyanazok az emberek lépdelnek az agyonkoptatott köveken és lépcsőkön, át se öltöznek nagyon, mégis megszépülten és ünnepélyes arccal sétálnak az alkony idején. Hinnénk, mindenki az utcán van, és valami nagyon fontos helyre tart. De ez a fontos hely maga a medina, a néhány utca és sok sikátor, ahol este a fezi ember megmutatja magát és megnéz másokat. Az életnek ez a változatlan ritmusa (amelyet tovább szakaszol a napi ötszöri imaidő a férfiak be- és kivonulásával) adja Fez igazi varázsát. Középkori városmag sok van Európában és a Közel-Keleten, de a középkori városi életforma ilyen szerves folytonosságában kevés helyen maradt meg a 21. századra.
Marrákes méltó ellenpontja Feznek, szintén van medinája, mellahja, számos vallási épülete és káprázatos palotája. Igazi vonzerejét mégis egy poros tér, a Dzsema el-Fna adja, amely a napszállta idején megtelik élettel, s néhány órára a világ egyik legizgalmasabb helyévé válik. A teret ellepik a mutatványosok, a kígyóbűvölők, a zenészek, hastáncosok, majomidomítók és egyéb népszórakoztatók. A legelbűvölőbbek mégis a mesemondók, akik a körbeálló bámészkodóknak éneklő hanglejtésben, széles gesztusokkal, olykor egy-egy részletet eljátszva mesélnek el egy történetet. Elias Canetti megírja, hogy kísérletet sem tett az arab vagy a berber nyelv elsajátítására. Alighanem igaza volt. Magam többnyire azt sem vettem észre, hogy arabul vagy berberül mesélnek-e az egyes mesemondók. A beszéd dallama a szavak megértése nélkül is hihetetlenül szuggesztív. Canetti egyébként negyven éve írta a Marrákes hangjait. Azóta a város sokat modernizálódott, a mopedek, a számítógépek, a világcégek reklámai és a tömegturizmus kellékei a medina hangulatát is átrajzolták. De Canetti jellegzetes figuráit ma is megtalálhatjuk az óvárosban: a vak, a koldus, a kereskedő a medina archetípusai.
A mesemondók sikere bizonyítja, hogy a tér még nem züllött le egyszerű turistalátványossággá, hiszen arabul vagy berberül mesélnek, s a közönségük is döntően helyiekből áll. Szép és megindító látni az arcukat mesehallgatás közben. Mélyen átélik a történet minden fordulatát, szinte velük is megtörténnek a kalandok. Adott pillanatban nevetnek, aztán félelmet és ijedtséget fejez ki az arcuk, majd feszült figyelmet, s megint humort, ha a mesélő egy vidám részhez ér. Végső soron ez minden irodalom és előadó-művészet alapja. Kiáll egy ember, mesélni kezd, néha el is játszik néhány jelenetet, s történetével elszórakoztatja és megbűvöli embertársait, akik ezért fizetni is hajlandók nekik. Minden klasszikus és modern irodalom, minden színház és kísérleti opera végső soron erre az ősi, piaci attrakcióra épül. A mesemondók mellett néhányan gyógyfüveket árulnak, fogat húznak, csontvázakon és orvosi metszeteken magyarázzák az emberi test működését a körbeálló érdeklődőknek. A mutatványosok körüli kör nagysága jelzi, hogy mennyire érdekes vagy közhelyes az attrakció: hiszen mindenki átsétálhat a másik körhöz, ha unja a dolgot. A tér közepén nincs közvilágítás, a mutatványosok földre helyezett petróleumlámpákat gyújtanak, amelyek maguk köré vonzzák az embereket. A teret a legenda szerint a városi tanács nemrég még autóparkolóvá akarta átalakítani, csak az utolsó pillanatban sikerült megmenteni. Néhány évnyi különbséggel kétszer is jártam ott. Sajnos, valóban érzékelhető a Dzsema elüzletiesedése. Egyre több a lacikonyha, ahova erőszakos beterelő emberek vadásszák a vendégeket, s egyre kevesebb a mesélő, aki pénzt sem kér az attrakcióért, megelégszik az önkéntes adományokkal. A közönség nagyobbik része (talán a turistaszezon legzsúfoltabb hónapjait leszámítva) mégis marokkóiakból áll, akik számára a tér nem egzotikum, hanem a szórakozás és a társas együttlét ősi fóruma.
Mert a Dzsema el-Fna éltető erejét ugyanaz adja, mint Marrákesét. Az oázislét. Marrákes messze délen van, itt ér véget a modern civilizációt jelképező vasút, az utak is szűkek és nehezen járhatóak innen tovább dél felé, akár a sivatagba, akár az Atlasz több ezer méteres hegyeibe vezetnek. A tér és a körülötte fekvő bazár ősidők óta a Szaharán átvezető félelmetes és veszedelmes útvonal egyik legfontosabb állomása. Innen visz mindmáig az út a legendás Timbuktuba, Mali és Niger oázisvárosaiba, le a Fekete-Afrika szívébe. Marrákesen át áramlott évszázadokon át az arany, az elefántcsont, az eleven áru, a fekete rabszolga és megannyi más kincs, ennek hasznából épült és szépült a város. Imbolygó tevék valóságos folyama áradt át Marrákesen az elmúlt ezer esztendő során, s ezt az ősi kereskedelmet csak a legutóbbi évtizedekben váltotta fel a vasút, a gépkocsi és a repülő. A Dzsema törzsközönsége ma is a sivatag kis falvaiból jön be Marrákesbe. Vásárolni a bazárban, imádkozni valamely imahelyen, s aztán kimenni a térre a mutatványosok és lacikonyhák közé. Mesét hallgatni, fogat húzatni, sült kolbászt enni és beszélgetni. A város az elmúlt években szédületes tempóban modernizálódik. Nemcsak a tömegturizmus érte el, számos gazdag európai művész és üzletember is itt talált második, divatos otthonra. A Ville Nouvelle néhány elegáns utcája a francia tengerparton is sikkesnek számítana. A medina és szívében a Dzsema tér szerencsére nem sokat változott. Az óvárosban nem árulnak alkoholt, a bazár kiskereskedői közé még nem fészkelték be magukat a nemzetközi üzlethálózatok, s a gasztronómiai kínálat is a hagyományos arab és berber ételekre korlátozódik.
A Marrákest körülvevő kisebb oázisokban és az egész Délen drámai küzdelem folyik az elsivatagosodás ellen. Az elmúlt évtizedekben a pálmák kétharmada elpusztult, és a datolyatermés majdnem a felére csökkent. A klímaváltozás itt a sivatag lopakodó térhódítását jelenti. Az ország lakosságának csak öt százaléka él sivatagban, s talán a jövedelmüket is kiválthatja a tömegturizmus bevétele. De egész világunk szegényebb lenne, ha eltűnnének a sivatagi oázisok, ahol az emberek a szűkösségből virágzó kerteket és pompázó civilizációt teremtettek, ahol áruk és történetek cseréltek gazdát, s amelyekben az európai kultúra előző nagy válsága, a 7-8. század mélypontja idején átmentették a görög-római kultúra és filozófia értékeit az utókornak. Egy ottani ismerősünk szerint - állítását nem volt alkalmam ellenőrizni - Marrákesben nyolcvan könyvesbolt működött azokban az évszázadokban, amikor Európában országrésznyi területeken nem akadt egyetlen könyv sem. S az oázis pontosan ellentéte mindannak, ami rossz és önpusztító a civilizációnkban. Az oázis arról szól, hogyan lehet alkalmazkodni a természethez, miként lehet fenntartható módon gazdálkodni minden csepp vízzel és földdel, milyen az ember és a környezet egészséges viszonya egymáshoz. Ha jól meggondoljuk, egész ökológiai létezésünk a világmindenségben egyfajta oázis-életformához hasonlít.
Varzazát városa még Marrákestől is messze esik. A nyaktörő, kétezer kilométeres magasságba felkapaszkodó, szédítő patkókban kanyargó keskeny út áttör az Atlasz-hegységen, aztán leereszkedik a sivatagos tájba. A település sokáig egyet jelentett a kaszbának nevezett, agyagtéglából épített erődítménnyel. A körülötte levő, álmos kisvárost a franciák építették a múlt század húszas éveiben. A városba forgószélszerű gyorsasággal Hollywood lehelt új életet, az itteni filmstúdióban forgatták többek között a Krisztus utolsó megkísértését, a Nagy Sándort és a Gladiátort. A város számomra azért marad emlékezetes, mert egy marokkói ismerősünk jóvoltából itt kóstolhattam bele az „éjszakai életbe", legalábbis abba, ami egy iszlám országban tolerálható belőle. Varzazátnak négy-öt éjszakai mulatója van, s volt alkalmam mindegyiket végiglátogatni. Forgatás éppen nem volt, s így a közönséget a helyiek alkották. Az európaiak sokat ironizálnak az iszlám vallás alkoholtilalmán. Talán a tabu lélektani hatása, de tény, hogy a tilalmat megszegő muszlimok nagyon be tudnak rúgni. A mulatóhelyeken vágni lehetett a füstöt, az asztaloknál tökrészeg férfiak dülöngéltek, s az asztalok között kerengő, a férfiakat kacsintással és fogdosással biztatgató konzumnők is el voltak ázva. Marokkóban és általában az arabok között a társas érintkezés udvarias, szertartásos, a legszegényebbek között is finom és választékos. Itt durva és közönséges volt minden, az üvöltő zenétől az udvariatlan pincéreken és brutális külsejű kidobóembereken át a vendégekig és a prostituáltakig. Bármilyen ironikus, pontosan úgy nézett ki, amilyennek a mecset hitszónokai lefestették: bűnbarlangnak. A hitszónokkal szemben az európai utazónak persze ez a bűnbarlang nem a „bűnei", hanem olcsó közönségessége miatt riasztó.
Hasonló érzésben lehet egyébként részünk, ha valamelyik marokkói város új negyedében felkeresünk egy alkoholkereskedést. Az eladók és a helyi vásárlók olyan rossz külsejű emberek, akikkel amúgy alig találkozni az alapvetően kedves és rokonszenves emberek utcai forgatagában. A magam nemzedéke számára e boltok meglepően hasonlítanak ama nevezetes lengyelországi Pevex-shopokra, ahol a hetvenes-nyolcvanas években dollárért lehetett vásárolni. Egy üveg minőségi vodka hetven cent volt, s a magamfajta, Lengyelbe járó magyar fiatalok itt költötték el szerény keményvaluta-készletüket. A fundamentalista rezsimekkel szemben Marokkóban nem büntetik az alkoholfogyasztást, de a társadalom jó része tartja magát a vallási tilalomhoz. Talán ezért van olyan érzésünk, hogy ezt a normát azok szegik meg, akikből más normasértést is kinézni. A Dzsema éjszakai forgatagát, a medinákban hömpölygő késő esti tömeget elnézve valóban eszünkbe jut, hogy mindez talán nem lenne ilyen idillien békés, ha jól beivott emberek lepnék el a várost.
Esz-Szavíra az atlanti-óceáni partvidék egyik legdélibb, európaias hangulatú városa. Ősi kikötőhely, még a föníciaiak alapították. Mogador néven portugál erőd is volt, majd a 18. században az egyik szultán megbízásából egy francia építész, Théodore Cornut tervezett ide hadikikötőt és mellé ráadásképp egy elbűvölően kedves, az európai és marokkói ízlést nagyszerűen ötvöző kisvárost. A szultán a lehető legnagyobb elismeréssel illette az építészt, az új városnak az Esz-Szavíra nevet adta, ami szó szerint azt jelenti, hogy „jól tervezett". A szűk, barátságos utcák, az emberi léptékű terecskék, a színes házak, a városfalakon túl váratlanul felbukkanó tenger és a kék halászbárkákkal teli kikötő igazolják a névadást.
Az európai keresztények temetője a régi zsidónegyed, a Mellah szélén áll, közvetlenül a városfal mellett, s a falat kívülről az Atlanti-óceán habjai nyaldossák. Ez a temető valóban az út vége. Lent délen, ahonnan már csak kalandos és veszélyes út vezetett tovább a sivatagba, a legendás Timbuktuba. Pár méterre az óceán hullámaitól, egy marokkói kisváros szélén. A fezi zsidó temető szépségével és a legtöbb iszlám sírkert esztétikus formáival szemben a sírok itt minden rendező elv nélkül, elszórva sorakoznak, a legtöbbjük gondozatlan és elhanyagolt. A halottak legtöbbje távol családjától és szeretteitől halt meg itt. Persze nem mindenki. Nyugszanak itt marokkói zsidók, „Juifs du Maroc", akik a kőbe vésett felirat szerint megtértek Jézushoz. Itt pihen gyermekeivel Theodor Ferdinand Brauer „Kaiserlich Deutscher Vice Consul" is, aki 1840-ben született Lipcsében, s 1884. december 25-én, karácsony napján halt meg az akkor Mogadornak nevezett városkában a német császár alkonzuljaként. Nem tudni, ragályos betegség pusztított-e a családjában, de ikergyermekei három hónappal előbb, szeptember 24-én haltak meg, néhány napos korukban. A sírkő amúgy jól példázza, hogy a németek már akkor is kételkedtek nyelvük világnyelv voltában, a „Kaiserlich Deutscher" szavakat leszámítva mindent angolul véstek bele a kőbe. Szép, nagy síremlék áll Mary Ann Talbot hantján, aki 1896-ban halt meg, 86 éves korában. Szinte az egész 19. századot átélte, Napóleon uralkodása alatt született, és az első mozifilm bemutatása után halt meg. A brit hölgy a felirat szerint Abdallah Bencassan felesége volt, egy arab vagy berber férfiúé. Ha feltételezzük, hogy fiatalon férjhez ment, akkor a 19. század harmincas vagy negyvenes éveiben választott marokkói férjet magának. Fehér asszonyként egy „bennszülöttet". Ritka és merész vállalkozás volt ez akkoriban, sokan kétszáz év múlva is visszarettennének tőle.
A hatvanas-hetvenes években a hippik is felfedezték Esz-Szavírát. Jimi Hendrix emlékezetes látogatása után csapatostul tódultak ide Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból. Néhányan itt is maradtak közülük, a város lakói lettek, a hatvan körüli, ősz hajú, de továbbra is régi hippikellékekben parádézó öregurak a kis főtér egyik látványosságát adják.
A nyári főszezont leszámítva üdítően kevés a turista, a bástyafal ódon ágyúin helyi gyerekek játszanak és ottani szerelmespárok romantikáznak. Egy napos, de szeles délután, amikor az élet kiárad az utcákra és a várfalakra, a kisváros lakóinak arcán több derűt láthatunk, mint rossz napokon egész Magyarországon. Pedig itt is egymást váltották az elnyomók és megszállók, még a díszletek is őket idézik, s az életszínvonal sokkal alacsonyabb, mint nálunk. VI. Mohamed király széles körben dicsért szociális reformjai abban tetőznek, hogy a legutóbbi években a szegényebb családokhoz is eljut a folyóvíz és az elektromos áram, mely utóbbi büszke jele a falusi házakon, ütött-kopott bódékon is ott díszelgő parabolaantenna. Vajon azért olyan sok a derű az arcokon, mert Marokkó nemcsak ősi, de pimaszul fiatal ország is?
Hegyi 2M. lev. 08. 19.