Pion István
Mikor megérkezett a benzinkútra,
hetykén fütyült a délutáni szél.
A testében táncolt a kámaszútra:
egyszerre volt hajlékony ón s acél.
A csípőjén egy vékony csík futott át,
s lábán ékszernek tűnt a kis topán,
ha bárki kapna tőle egy puszit, hát,
levágná érte fél karját, lazán.
Hogy éppen erre járt, talán véletlen.
S talán a véletlen nem létezik.
Az arcomat kezembe eltemettem,
hogy hátha többen is majd ezt teszik.
De nem. Tovább figyeltek és szemükben
már szaftos pornófilm volt műsoron,
fejük felett vibrált vágytól hevülten
a cím: Levágnám érte fél karom.
Szoláriumból jött nőstényoroszlán,
s mintha nem is lett volna rajta top.
Irigy szemekkel nézték és mogorván
férjük mellől az éhes asszonyok.
Anyósülésből átok száll: „Keresztre!
S legyen belőle hízó, nagy barom!"
Csak egyikük hasonlóvá lehetne,
szólna: „Levágnám érte fél karom."
A férfiak mind, mind feszengve nézték,
s a nő boldog, mert tárgynak lenni jó.
A slicc mögött elváltozott a vérkép,
s dalolt vidáman az erekció.
De végül egy merész krapek kimondta,
hogy ez már több, mint szimpla vonzalom:
„Ha egy ilyen nőnek főznék naponta,
tuti, levágnám érte fél karom."
Ajánlás:
Királyfik! Kik ott álltatok e percben,
ne legyen karjaitokból halom,
és ne beszéljetek feltételesben,
mert én levágtam érte fél karom.
szonett Kiss Judit Ágnes rímeire
Hiába kéred, már nem megy örömmel.
Öröm nincs, vagy inkább talán kevés.
Olyan, akár a rendszeres evés:
csak a szokott ízek. De tíz körömmel
kapaszkodunk bele. S nincs már szemérem,
és nincsen szégyen. Mint egy iszákos,
megszoktuk. És most az is világos,
hogy ezt a megszokást ki nem herélem.
Látod? Kellett nekünk a más baját.
Felvágta már erünket egy najád,
és elfogyott a hab alól a torta.
Nézd a napfényt: miattunk csak szitál,
s közös gyomrunk segítségért zihál,
mert mérget tettünk minőségi borba.
Én már nem lehettem úttörő és
az iskolában nem tanultam oroszul.
Az óvodában pedig nem kellett
pajtásnak szólítanom a Petikét,
de a tévémacival még én is
mostam együtt fogat, ahogy a
kis piros barátja, akinek a nevére
nem emlékszem. Ha volt
neki olyanja, egyáltalán.
Én már Kennel játszottam,
az asztal alatt dugásra
kényszerítettem Barbie-val.
És úgy tanultam németül,
hogy utáltam a németet,
közben meg oroszul is
tanultam számolni a
nővéremtől, és felvettem
a piros nyakkendőjét, mert
mindkettőt irigyeltem tőle.
Aztán szegény tévémaci
meghalt. A barátjával nem
tudom, mi lett, mert akkor
ő is eltűnt a képernyőről.
Közben megszerettem a
németet, de most már nehéz
tanulni ezt is. Oroszul még
el tudok számolni tízig.
A gimnáziumban meg
cserkész akartam lenni,
de nem lettem. És szerintem
a pajtás elég ciki megszólítás,
én mindenkit a nevén hívok.