Dalos György
Berlin, 2007. szeptember 11.
Ma Nyerges Andrást idegenvezettem: felolvasásra jött, először járt Berlinben, és holnap reggel már utazik is vissza Budapestre. Mit lehet néhány óra alatt megmutatni egy ötmilliós metropolisból? Jószerivel semmit. Mindenesetre az Alexanderplatznál felültünk az emeletes 200-asra, hogy legalább valami madártávlatot nyerjünk az útvonalon fekvő Brandenburgi kapuhoz, a Reichstaghoz, a Tiergartenhez és a Bellevue-höz. Csakhogy a főváros szüntelenül épül-szépül, s kirándulásunk a nyugati városközpontba terelőutak láncolatává válik. A Zoonál leszállunk, megnézzük az emléktemplomot, bekukkantunk a Kurfürstendammra, a Budapester Strasséra. Körülnézek a délelőtti nyüzsgésben, és elbizonytalanodom: ez volna Berlin? Nem inkább a schönebergi tér vagy a kreuzbergi piac az? Sok is volna és kevés is egyben. Végül némi tétovázás után magasvasúton indulunk vissza keletre, hogy legalább a Reichstagra vethessünk egy futó pillantást.
A Friedrichstrasséról bekanyarodunk a Schiffbauerdammra, tisztelgünk Brecht szobra előtt, és rácsodálkozunk Brandauerre, aki Wallenstein maszkjában csinosítja a színház homlokzatát. Elképzelhető-e berlinibb látvány? Aligha. Mégsem vagyok elégedett, ma valahogy minden képeslapszerűnek tűnik számomra. Elég a szemlélődésből, gondolom, irány a Block House amerikai-angol salátáival és marhasültjeivel. Szükségképpen útba ejtjük előbb az amerikai, majd az angol nagykövetséget - mindkét épület ostromra váró erőd, magas rácsokkal, mesterséges útakadályokkal, s tekintélyes számú rendőr vigyáz rájuk. Hát persze, villan az agyamba - megint évforduló van. S nyomban utána: igen, igen, ez a két elbarikádozott épülettömb határozottan többet árul el az aktuális városképről, mint megannyi anziksz.
Aznap előre megbeszélt találkozóm a Művészeti Akadémián - kicsit késtem, és siettemben fel se tűnt, hogy egy lélek sincs a portán. Felszaladtam az emeletre, be a titkárságra, amelynek ajtaja tárva-nyitva volt. Vagy két tucat ember állt egy tévékészülék előtt, amelyen - hittem akkor - valamiféle katasztrófafilm pergett. Furcsállottam a munkafegyelemnek ezt a németeknél szokatlan meglazulását. Csak lassan döbbentem rá, hogy amit látok, maga a szürreális valóság: a képernyőn mintegy tízpercenként összerogyott a World Trade Center dupla tornya.
Kisvártatva felkísértek az elnöki lakásba. Konrád György és Lakner Judit egy alacsony asztalkánál ült, és nyilván a történtekről töprengett. Azaz csak töprengett volna, mert egymást érték a telefonhívások, és néhány őszintén megrémült munkatárs is bekukkantott, amolyan „mi lesz most, elnök úr?"-szerű kérdéssel. Egy Berlinben működő amerikai tudományos intézmény véleményt kért: megtartsák-e az aznap estére tervezett kerekasztal-beszélgetést többek között az e célból ideérkezett Susan Sontag részvételével. Persze, felelte Konrád bársonyos hangján, s hozzátett egy mondatot, amelyben egész habitusa benne volt: „Jó, ha ilyen helyzetben az emberek összegyűlnek, és egy kicsit meditálnak." Azzal taxit rendelt, hogy idejében kijusson a beszélgetés színhelyére.
Hazafelé menet kiszálltam a földalattiból az Alexanderplatzon. A tér tele volt izgatottan tülkölő autókkal, s mintha a járókelők is szaporábban, idegesebben lépegettek volna. A médiából kiáradó újabb meg újabb vészhírek szemlátomást hazaterelték a berlinieket. Késő este, amikor ismét a belvárosban jártam, már alig voltak az utcán, csak a megfoghatatlan feszültség vibrált a házak között, mint valami elkerülhetetlen háború előestéjén.
Beköltözött hozzám a Magyar Gárda, sőt vele az egész szélső- és valamivel kevésbé szélső jobboldal. Nem álmomban, hanem virtuálisan: aki tagja az iwiwnek, tapasztalhatta, hogy az utolsó hónapban valóságos infláció szabadult a levelezőhálózatra. Zömmel anonim, részben természetes, részben jogi személyek árasztják el üzeneteikkel az internetet. Ha kedvem volna, legott ismerősként igazolhatnám vissza a Nagy Magyarország, a Becsület Napja, az Adósunk Európa (Vesszen Trianon!), A Fokos (Őseink Nemes Fegyvere), az Akiben Magyar Szív dobog, A Magyar Nemzet Olvasói, A Hírtévé Barátai, Az Árpád-vonal, a Magyar Királyi Csendőrség vagy a Magyar Légió Bajtársi Egyesület, a különböző megyei Jobbik és Hatvannégy Vármegye Egyesületek és egyéb néven jelentkező többszázas vagy éppen többezres címlistákat. Ezek az ismeretségek az aktuális náci és nyilas propagandát is hozzáférhetővé teszik számomra. Ha minden elérhető névre reagálnék, felszínes számításom szerint körülbelül tizenötezer hungarista, horthysta, bigott-klerikális vagy egyszerűen csak agyalágyultan magyarkodó ismerősre tehetnék szert.
Vagyis a szélsőjobboldal - nagyjából január óta követhetően - bevette a várat. Több már korábban jelen volt iwiw-levelező hirtelen álnevesítette magát, és seregszámra hívott meg kollektív és egyéni tagokat. Az anonimizálás művelete sajátos stílusvirágokat terem: A Magyar Harcos(ok) például ekként válaszol(nak) a nyitólap némely obligát kérdésére: Anyanyelv - magyar. Beszélt nyelvek - magyar. Állatok - szilaj lovam s íjam (sic!). Ezt csinálom, mikor dolgozom - revízió. Ezt csinálom, mikor nem dolgozom - revízió.
A mesés módon felduzzadt létszámot a jelek szerint a szolgáltató nem tudja - nem meri? nem akarja? - ellenőrzése alá vonni. Nekem meg az a dilemmám támad, hogy tűrjem-e ezt a terrort, vagy inkább mondjam le tényleges ismerőseimet. Valamint azon is eltűnődöm, hogy megáll-e még az a baloldalon is előforduló érvelés, miszerint ez a tarkabarka társaság egyetemlegesen hülye, és ezért jelentéktelen. Az iwiw elleni csillagháborús fellépésnek legalábbis az irányítói hidegen és műszakilag korszerűen gondolták végig az ostromot.