A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

Csak akkor újak a lányok, ha abból indulunk ki, hogy minden fiú másik molnárlánynak énekel, mert a Die schöne Müllerint éneklő hölgyet még nem hallottam. A Winterreisét elénekelte már Christa Ludwig, és ha nem is telitalálat, érdekes hozzájárulás volt részéről, de molnárlánykáért egyelőre legalábbis nem epednek a dalénekesnők.

Nem ez a lényeg, persze, hanem hogy a dalciklus nem hagyja nyugodni az embert. Lehet, hogy a probléma csak azoknál vetődik föl, akik hivatásos műélvezők, de az az érzésem, hogy nem. Leginkább az Appassionatánál szoktam érezni, hogy kiöregszem a darabból, anélkül, hogy megérteném, mert amennyit értek belőle, amennyi magabiztosság és gesztus van benne, az egy idő után átélhetetlenné válik. Nemcsak nekem, de az előadóknak is: nincs jobb Appassionata, mint amelyiket Szvjatoszlav Richter zongorázott, és amikor élete vége felé újra elővette a darabot, már az ő kezében sem volt meggyőző. Nem a technika fogyatkozása miatt, hanem mert nincs, amit a darab hetykesége vagy bátorsága helyére tehetne. A kétely, a csöndesség nem illik a műhöz.

Némileg ettől a tapasztalattól hajtva amint kitettem a pontot a múlt havi molnárlányok után, rögtön el is fogott a pánik. Ennyi? Vége? Elmondtam, amit akartam? Mert a művészetről való írásban mindig van valami önkivégzés-jelleg is, na jó, leírtam, kész vagyok vele, túl vagyok rajta. De túl akarok lenni valaha is A szép molnárlányon? Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, üres lélekre, amelynek már nem mond semmit ez a húsz dal, csak arra, hogy nem mond újat, nincs új élmény, csak a régi felidézése. Igen, ezt szerettem benne, és mindig ez volt a kedvenc dalom. Azért elég rémes ez is. Pedig nem teljesen elképzelhetetlen: A szép molnárlány egy érzelmes huszonéves munkája, a költő ugyan elő- és utóhanggal látta el a verseket, mintha igazából csak szerepet játszana, de túl jól illik rá a szamárbőr, túl könnyen csusszan a szerepbe, potyogtatott el ő is néhány könnycseppet, miközben azon verselt, hogy mennyit is szenved. Schubert pedig nem vacakolt, nem érdekelte a bevezető, és csak azt zenésítette meg, ami nem zökkentette ki az önsajnálatból. De hogy én most visszamenőleg sajnáljam Schubertet, miközben irigylem, hogy milyen tökéletesen el tudta mondani azt, amit akart - hát, mindennek van határa.

Az öregedés vagy halál vagy mi előli futkosásban azonban váratlan segítséget kaptam: találtam a polcon egy lemezt, amit sose hallottam, el is felejtettem, hogy van, pedig fontos, hiszen Ian Bostridge énekli rajta a Die schöne Müllerint, az az Ian Bostridge, akinek a koncertjéről azt írta a felelős angol szakkritika, hogy szinte már túl tökéletes. Aztán turkálni kezdtem a bakelitlemezek között, mert nem hagyott nyugodni Peter Schreier, emlékeztem rá, hogy mégiscsak van tőle valami NDK-kiadású Eterna-lemez. Sajnos pont nem a legérdekesebb, nem a gitárkíséretes változat, de azért ez sem érdektelen, fortepianón kísérik az énekest. Aztán már csak a boltokat kellett járni, mert éreztem, hogy Fischer-Dieskauval sem stimmel valami. Nekem az 1972-es kiadású lemez volt meg tőle, de az annyira furcsa, hogy ha csak erre lett volna képes, akkor biztosan nem őt tartják a 20. századi daléneklés legnagyobbjának. És ha nem is hullott az ölembe a megoldás, de egy könyvesboltban megtaláltam a nagy, a híres Molnárlány-lemezét, az 1962-es EMI-felvételt. Ennyi doppinggal már el lehet szaladni bármelyik ronda arcú rém elől. Talán.

A legegyértelműbb kaland Peter Schreier. A felvétel maga nem keletnémet, és voltaképpen nem is került ki a katalógusból, legutóbb egy Schubert legfontosabb művei válogatáson szerepelt, ami jelzi, hogy nincs éppen nagy becsben tartva, de nem jogos. A hallgató azt érzi, hogy Schubert is körülbelül erre gondolhatott, Schreier hangjának még nincs meg az a későbbi, komikus színezete, tiszta, nagyon könnyű tenor, és az éneklés is sallangmentes, azt énekli, amit kell. A fortepiano kopogós (az Eterna-lemezen még inkább kopogós) hangja nem nagyon kifejező, inkább csak arra való, hogy vezesse az énekest és a hallgatót. Az egész előadásban van valami higgadt profizmus, ez a szöveg, ez a zene, ezt kell hanggá változtatni. Ugyanakkor mégsem hideg az egész, és tényleg a szerző aligha várhatott volna el többet az előadótól, mint amennyit ő maga leírt. Az más kérdés, hogy közben a legnagyobb dalénekesek és a legnagyobb kísérők (olyan, mintha hülyéskednék vagy udvariaskodnék, pedig nem, ha igazán jó az előadás, a munka felét valóban a kísérő végzi) annyira elkényeztették az embert, hogy Schubert önmagában kevésnek tűnik.

Bostridge lemeze majdnem tökéletes ellentéte Schreierének. Bár az ő kísérője a választékból a legjobb zongorista, Mitsuko Uchida, de legalább érezhető, mi a különbség a jó zongorista és a jó kísérő között. Uchida keze nagyon jó, friss, könnyű, de viszonylag kevés ötlete van, és végképp kevés olyan, ami az énekesre vonatkozna. Színek, halkság, líra, csupa olyasmi, ami Bostridge-ban magától is megvan, de ha ráerősítenek, akkor túlzássá válik: túl sok a szín, és értelmetlen, például semmiféle értelmet nem tudok ráerőltetni arra, hogy amikor a molnárlegénynek az egyik dalban azt mondja a mester, hogy tetszett a munkája, azt miért kell úgy énekelni, mintha a lét értelmén és kilátástalanságán kellene közben eltöprengeni.

Bostridge szövegkiejtése suta, a hangjában van valami nőiesség és hisztérikusság, szenvelgés és jajongás, amitől már az első hangoktól meglehetősen undokká teszi az interpretációját, és csak egy idő után tudja az ember elfogadni, hogy ez sem teljesen fölösleges és értelmetlen megközelítés. Bostridge pontosan úgy viszonyul önmagához (ha elfogadjuk az előadó és a lírai én azonosságát ebben a műben), ahogy a Schuberttől meg nem bűvölt hallgató. Az ember kicsit ijedten vallja be, hogy egy valóságos molnárlegényhez, aki folyton azon nyavalyog, hogy az a szegény lány miért szeret mást, nem is nagyon tudna másképp viszonyulni. Az más kérdés, hogy pontosan ez az az állapot, amelyiket a dalciklus állandó hallgatásával elkerülni szeretnék, így aztán Bostridge számomra csapda, nem tudok vele mást tenni, mint elásni a polcon a lemezek hátsó sorában.

És ekkor jött a nagy ember. Dietrich Fischer-Dieskau. A lemez több mint a szokásos A szép molnárlány-felvételek, hivatalosan pont két számmal több, mert elmondja a költő elő- és utóhangját. Ezt a megoldást később Fischer-Dieskau a könyvében megtagadta, hogy tényleg nincs semmi értelme, és valóban nincs: az egész dalciklust idézőjelbe teszi, amikor éppen az a lényeg, hogy Schubert nem teszi idézőjelbe Wilhelm Müller szövegét. Igazán kell szenvedni, szó sincs szerepjátékról, a szó semmilyen értelmében sem, a dalokban Müller nem játssza a molnárlegényt, hanem az, a költő nem azt próbálgatja, hogy milyen érzelmes költeményeket írni játékból, hanem érzelmes költeményeket írt, amelyeket egy érzelmes zeneszerző megzenésített. Arról nem is beszélve, hogy Fischer-Dieskau beszédhangja kriminális, magas és éles, kellemetlen csengésű és zavarba ejtően parancsoló. Ennek ellenére rákerült ez a változat a felvétel cédéváltozatára, nyilván a hűség és az érdekesség miatt.

Aztán elkezd énekelni. Lépjünk túl azon, hogy milyen a hangja, kemény, világos bariton, lehet, hogy nem a legtökéletesebb Rigoletto vagy Posa, de nekem tetszik. Nagyon tetszik, mert elvisz a színház gyanús vidékéről, és az éneklést valóban szellemi munkaként érzékeli az ember: Fischer-Dieskau nem azért énekel, mert olyan a hangja, hanem mert így tud legközvetlenebbül és legérzékletesebben elmondani valamit. És ettől mégiscsak olyan a hangja: szép.

Tudom, tőle tudom, hogy mennyire veszedelmes állapot ez, ő az, aki tíz évvel később, ugyanezzel a kísérővel nem tudott megbirkózni a dalokkal, túlokoskodta, túlmagyarázta, minden dalhoz más és más hangszínt talált ki, és az egészre valami fájóan hamis máz száradt. De itt ennek még nyoma sincs. Csak a bűvölet, hogy de szépen énekel, és ahogy az ember utánaered önmaga bűvöletének: mitől is olyan nagyszerű ez az éneklés?

Csak azt mondom, ami megfejthető belőle. Először is: rögtön az első dalnál érződik az, amit Gerald Moore mondott Fischer-Dieskauról, vagyis hogy legfőbb erénye a ritmus. Hogy húzása van a dalnak, nem omlik szét, és ez független a viszonylag feszes tempótól, mert lehet szétesően szaladgálni is, de itt érezhetően előremegyünk. Ehhez jön a rugalmas szabadság, ahogy meg tudnak zökkenni, ő is és a kísérő Moore is, egy hangsúlyt elhelyeznek a súlyos kövön, mármint amikor a szöveg a malomkőről beszél, de ettől még nem veszítik el a saját ritmusukat.

Fischer-Dieskau pontosan tudja és érzékelteti, mi a különbség a dalciklus és húsz egymást követő dal között, így aztán az első szám voltaképpen nem is dal, csak négy versszak, amelynek nincs vége, nincs lezárása, hanem belefut a következőbe. És a Wohin? című dal már csupa szín, az énekes suttog, kér, beszél, rábeszél és elbeszél, és a kísérő játssza azt, ami már nem fér bele az énekbe, de nem a tehetetlenség miatt nem, csak a molnárlegénynek még nem lehet tudomása arról, mi lesz a móka vége. Így aztán csak kicsit borzongat a zongoraszólam, csak kicsit sejteti, hogy nem a víz alatti sellők várják a legényt, vagyis hogy nem a sellők várják a víz alatt szegényt.

Végig lehet így menni az összes dalon, becsületszóra végig is mentem, nem arról van szó, hogy a mondanivalóból kifogyott rajongó azt mondja: erről még köteteket lehetne írni, de annyival szerencsétlenebb dolog ezt elmondani (elolvasni), mint meghallgatni, hogy nem kínozok senkit. Na jó, a végét még muszáj elmondani, mert ott Fischer-Dieskau nagyon különböző karakterű dalokat hoz össze. A Die liebe Farbe című dallal megkezdődik az elszakadás, a molnárlegény teljesen elveszíti a kapcsolatát a környezetével, már csak magában beszél vagy a patakhoz szól, minden bent történik. És ez az állapot érvényes marad a mások által indulatosan énekelt Die böse Farbéra is, hiába lendületes a dal, már nincs benne erő, és nincs visszaút. A molnár már legfeljebb űzött, beteg, vizionáló szerencsétlen, nem szerelmi csalódása van, hanem a világot veszítette el.

A híres Trockne Blumen-dal, amelyet Schubert annyira szeretett, hogy fuvolavariációkat írt belőle, általában valami furcsa, beteg diadallal zárul, igen, meghalok, és velem vannak a sírban az elszáradt virágok, de ha kijön a lány a temetőbe, akkor a virágok kivirulnak. De Fischer-Dieskau hangjában nincs diadal, nincs benne semmi, csak a fájás, és nem azért, mert mire megyünk egy halál utáni virágba borulással, hanem mert azt is tudja, ez a derék lány soha nem fog a temetőben mászkálni, hogy megkeresse a molnárfiú sírját.

Innét is könnyű továbblépni, mert már csak ezt a fájdalommal teli hangot kell megőrizni a következő dalra, csakhogy az nem annyira egyszerű, hiszen az párbeszédes, a molnár a patakkal beszélget, és végképp elveszít mindent, mert a patak válaszából megérti, hogy ő sem érzi át a fájdalmat. Ez persze nem igaz, vagy nem így igaz, de tény, hogy a patak válasza mindig józanabb, derűsebb, szinte közönyös. És ugyanez a közönyösen együtt érző, ha van ilyen, ugyanez a természeti lény patak fejezi be a dalciklust a bölcsődallal, a nagy szomorúság helyett az okos józanság zárja le a történetet, elveszítettünk egy életet, de az mégiscsak egyetlen élet. A patak meg örök, hát van mire okosnak lennie. A végén a harangok szólnak a zongorán, a két előadó összenéz, nekik is van mire józannak és megértőnek lenniük, mert amíg az emberek Schubert-dalokat hallgatnak, addig ezt a lemezt előveszik. A munka el van végezve.

 

 

Schubert: Die schöne Müllerin. Dietrich Fischer-Dieskau, zongorán kísér Gerald Moore. EMI, 1962-1998.