Maghéj

A memoáríró, különösen ha némi filozófiai önreflexió készségével áldotta (verte) meg a sors, mélységes gyanakvással kíséri önnön emlékezői vállalkozásának munkálatait, s pillanatra sem szülő kétellyel viseltetik e munkálatok eredményessége iránt. Nagyobbrészt azért, mert legfőbb munkaeszközét, az „emlékezés" néven ismert lelki képességet (hogy kantiasan fogalmazzunk) ismeri, mint a rossz pénzt: tudja róla, hogy megbízhatatlan és ellenőrizhetetlen, hogy fékezhetetlenül elfogult (szépít vagy torzít, éjfekete szerecsent mosdat vagy a hófehér ártatlanságot feketíti be, mikor hogy). Tetejében még titkos cinkosságban is áll a szomszédos, bár a közhiedelem szerint vele épp ellentétes működésmódú lelki képességgel, amely a „képzelőerő" nevet viseli, olyannyira, hogy gyakran szinte megkülönböztethetetlenül azonosnak mutatkozik vele: a memoáríró sohasem lehet biztos benne, hogy mármost felidézi múltjának valamely darabkáját, vagy kitalálja, mint ahogy a memoár olvasója sem, hogy faktumokról értesül vagy fikciót olvas, emlékiratot vagy regényt.

Némi segítség ebben a helyzetben, ha a memoáríró tudatosítja mindezt, és a munkálatok folyamán rendszeresen utal az általa műveltek paradox voltára. A kabaré hajdan volt nagymestere, Nagy Endre például szemrebbenés nélkül a kabaré regényének aposztrofálta címében a maga memoárját, majd a munkához csatolt zárszóféle magyarázatban vagy mentségben rögtön meg is kérdőjelezte írásának - szigorúbban tényszerű értelemben vett - hitelét, mondván, hogy „a legkevésbé megbízható dokumentumok azok a vallomások, amelyeket az önéletrajz-író tesz magáról". Irodalmias, regényszerű még a legőszintébb önfeltárás és a leggondosabban ellenőrzött tényfelidézés végeredménye is, részben azért, mert „komponálni nemcsak az írók szoktak, néha bizony szokott az élet is", részben pedig azért, mert „az élmények önmaguktól is ki szoktak egészülni és kerekedni abban a bonyodalmas procedúrában, amelyben emlékekké válnak". (Nagy Endre: A kabaré regénye [1935]. In Nagy Endre: Várad - Pest - Párizs. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958, 339-340. o.)

Ez a „bonyodalmas procedúra", az élmények emlékekké, az emlékek írássá válása Günther Grass eredetileg 2006-ban megjelent önéletírásának, a Hagymahántás közben címmel most magyarul is olvasható kötetének a - mondjuk így - metatémája. Olyan reflexiófüzér, amely hűségesen és állhatatosan végigkíséri, hol felerősítve, hol meg-megkérdőjelezve, a voltaképpeni témát: Grass életét, a vele történteknek és korábbi Én-állapotainak a felidézését, nagyjából kamaszkorától (a háborús évektől) pontosan 1959-ig, A bádogdob megjelenéséig, azaz Grass robbanásszerű, diadalmas és hangos regényírói pályakezdéséig. (Mint maga jegyzi meg a könyvben, ezek a Wilhelm Meister-i értelemben vett „tanulóévek" voltak; az utánuk következő „vándorévekkel" már nem foglalkozik.)

Rezignáltan kételkedő a metatematikus reflexiók alaphangja. A múltból édeskevés az, ami tetten érhető. ...Egyetlen történés sincs, amelynek szereplőjeként: cselekvő személyként vagy elszenvedőként magamra ismerhetnék. Arra sem emlékszem, hogy mi az, amire akkor emlékeztem. (348. o.) A tények írásos nyomai is hiányoznak, a dokumentumok megsemmisültek. Lévén olyan család fia, amelyet a háború után elűztek otthonából... nekem semmi sem maradt meg ifjú éveimből. Legfeljebb az Emlékezet nevű úrhölgyet hívhatom segítségül, róla viszont tudható, hogy minden tanúk legkétesebbike, és ráadásul az a híre, hogy a mindenkori piaci helyzettől függően megvásárolható. (65. o.)

A probléma voltaképpen kettős természetű, ismeretelméleti és lételméleti egyszerre. Ismeretelméleti, mert a körül a kérdés körül forog, hogy tudható-e a személyes múlt, hogy amit emlékezetem működtetésével megtudni vélek múltamról, milyen fokú bizonyossággal tekinthető igaznak, azaz valóban megtörténtnek, ha egyáltalán, s hogy amit az így feltárt múlt „mond", azt valóban ő mondja-e, avagy az emlékezet mondatja vele, utólag a szájába adva mondandóját, mégpedig az aznapi „piaci helyzetnek" (lásd előbb) megfelelően.

De lételméleti is, mert akörül forog, hogy az Én, amely emlékezik, s amely egyszerre alanya is, tárgya is az emlékezésnek, milyen fokú állandósággal és önazonossággal rendelkezik, ha egyáltalán, hogy az emlékezésben feltűnő korábbi Ének (Én-állapotok vagy -fázisok) között van-e valamiféle szerves kapcsolat (ugyanaz az Én, amely emlékezik, mint amelyre emlékezik?), s hogy a jelen és korábbi Ének „mélyén" vagy - időbelileg - az Én-alakulás „kezdetén" fellelhető-e egy megmásíthatatlan és mindenben meghatározó ős-Én vagy alap-Én, azaz - más szavakkal - van-e egyáltalán Én, létező valamire utal-e egyáltalán az „én" személyes névmás. (Lehet, hogy Beckett látja ezt jól? „Az ember létezéséről a névmások tehetnek, minden baj ebből fakad" - így monologizál A megnevezhetetlen hőse.)

Grass minduntalan szembetalálja magát evvel a problémagubanccal. Szétszálazásához a támaszt és segítséget egy költői képben, a „hagymahántás" hasonlatában leli fel, ezt teszi meg reflexióinak mintegy alapszimbólumává, a visszaemlékezés metatematikus műveleteinek uralkodó és értelmező metaforájává. Nagy hagyományú toposz: Grass közvetlen forrása a Peer Gynt, az Ibsen-dráma ötödik felvonásának híres jelenete. Peer végre meg akarja tudni, hogy kicsoda is ő, ki az az önmaga, akit élete során keresett és kiteljesíteni igyekezett. Egy hagymát vesz kezébe, s - mintegy szemléltetésül - kezdi lehántani róla a maga Énjének rétegeit, azaz korábbi életszerepeit. Legbensőbb és legigazabb önmagát keresi, a tünékeny szerepmegnyilvánulások mélyén a szubsztanciális Ént: „Szeretném tudni csak, / Végtére látható lesz-é a mag?" De a mag helyén is csupán héjat talál: „Biz ez bőr végig, az egész darab, / Csakhogy belülről egyre vékonyabb". (Sebestyén Károly fordítása)

Már a cím is erre a toposzra utal, s szinte a legelején, a memoár (magyar kiadás szerinti) 9. oldalán kiteljesített formában is megjelenik a kép. Mint később kiderül, Grassnak személyes oka is volt erre a szimbólumválasztásra: édesanyja nevezte könyveket bújó és verseket fabrikáló fiát „az én Peer Gyntömnek", ő volt az - borong elégikusan Grass -, aki előszeretettel bújtatta sokat ígérő fiacskáját annak a színpadi hősnek a jelmezébe, akinek élethagymája, miután rétegről rétegre lehántották, semmiféle értelmes magot nem rejtett. (446-447. o.)

A hagymahántás toposzának ősforrását keresve egyébként németség és német kultúra modern ősforrásánál, Johann Wolfgang Goethénél kell megállnunk. Az ő Csakugyan (A fizikusnak) című verse foglalja a mag és a héj paradoxan szintetikus képébe a megismerő (vagy megismerésre képtelen) Énnek és ugyanezen Én szubsztanciális létének (vagy nemlétének) kettős problematikáját: „a természetnek héja nincs, / se magja, / ő mindenét egyszerre adja; / inkább csak magadról ítélj, / hogy mag vagy-e avagy a héj". (Eörsi István fordítása)

Ez a kettős paradoxon - Lukács György is foglalkozott vele Az esztétikum sajátossága egyik alfejezetében, „az ember mint mag és héj" címmel - viszi előre és inti minduntalan óvatosságra a „hagymahántó" szerzőt, aki egyszerre él az önéletírás felszabadító lehetőségeivel, egyszerre tudatosítja vállalkozása korlátjait, a végső bizonyosság hiányát, sőt lehetetlenségét az Én történetének a megismerése és az Én önazonos létezése tárgyában. De tudatában van a vállalkozás erkölcsi tétjének is. Ha ugyanis van - mégoly feltételesen és viszonylagosan is - önazonos és időben folytonos Én, akkor van erkölcsi felelősség is: én tettem (én, aki ma vagyok, Günther Grass Nobel-díjas író, 2006-ban), amit hatvan évvel ezelőtt az a gimnazista kamasz tett, s ha rosszat tett, helytelenül választott az a múltbeli másik, mégiscsak én vagyok a vétkes.

Az utóbbi instanciával természetesen arra a „szenzációra" utalunk, amelyet a média harapott ki a könyvből, és azóta is csócsálgat. A tizenöt éves gimnazista Grass, átlagosan lelkes Hitlerjugend-tag (természetesen „mindenki" tag volt, akárcsak nálunk a KISZ-ben) a német tengeralattjárók haditetteitől fellelkesülve önként jelentkezett katonának a haditengerészethez. Elküldték, mondván hogy fiatal, de jelezték, hogy előbb-utóbb úgyis behívják. Tizenhét éves sem volt, amikor megjött a behívója. Nem a haditengerészethez, hanem egy újonnan felállítandó Waffen-SS páncéloshadosztályba sorozták be. (1944 ősze volt, a háború utolsó fázisa: a Waffen-SS ekkor már nem volt önkéntes elitkülönítmény, a „közönséges" Wehrmacht-alakulatok módjára működő csapattestekből állt.)

Nem dolgom az ítélkezés. Grass ezt nálam jobban végzi el, az illetékességéről nem is beszélve:

Fel kell tennem a kérdést: vajon ugyanúgy elborzasztott-e a dupla S, amit akkor a sorozóirodán nem lehetett nem észrevenni, mint ma - hatvan év elteltével - borzaszt el, ahogy leírom?

A hagyma héjába semmi olyasmi nincs belekarcolva, amiből ijedtséget, pláne iszonyatot lehetne kiolvasni. Valószínűleg inkább elitegységnek láttam a Waffen-SS-t. ... Azt a kettős rúnát a galléron nem éreztem visszataszítónak. Annak a fiúnak, aki férfinak látta magát, mindenekelőtt a fegyvernem lehetett a fontos: ha már egyszer nem kerülhetett tengeralattjáróra... akkor legalább páncéloslövész lett.

Évtizedeken keresztül vonakodtam, hogy megvalljam magamnak azt a szót és azt a dupla betűt. Amit ifjú éveim ostoba büszkeségével elfogadtam, a háború után sarjadt szégyenemben el akartam hallgatni. De a teher megmaradt, és senki sem tudta enyhíteni.

Tudatlanságom hangoztatása sem ködösítheti el azt a felismerést, hogy olyan rendszernek voltam része, amely emberek millióinak megsemmisítését tervezte, szervezte meg, és hajtotta végre. Ha a tevőleges bűnrészesség vádjára van is mentségem, mindmáig maradt valami, amit túlontúl közkeletű szóval közös felelősségnek neveznek. Ezzel a hátralévő években bizonyosan együtt kell élni.

Ehhez nincs mit hozzátenni. Az Én legalább annyira képlékeny és változékony, mint amennyire szilárd és önazonos, képes Másikká válni önmaga számára (még ha közben meg is marad önmaga Másikának). Hogy az a hatvan évvel ezelőtti Másik bármilyen szinten és mértékben érvénytelenítené Grass életművét s azt a szellemiséget, amelyet évtizedek óta képvisel, nevetséges ostobaság.

Embernek mint magnak és héjnak a paradoxonjait szemlélteti egyébként a könyv másik médiaszenzációja is. A hadifogolytáborban Grass összebarátkozik egy délnémet kiejtésű, buzgó katolikus fiatalemberrel, a vele egykorú Josephfel, aki teológiai érvekkel próbálja visszatéríteni a valláshoz a hitehagyott katolikus Grasst. A később történtek elbeszélése során aztán kiderül - Grass először kimondva-kimondatlanul, végül inkább kimondva, mint kimondatlanul ezt sugallja -, hogy ez a Joseph azonos a későbbi Ratzinger bíborossal, a jelenlegi Benedek pápával. S újra meg újra visszatér kettőjük felcserélhetőségének a gondolatához: hogy tudniillik Én éppenséggel lehettem volna az a Másik, a Másik pedig Én, a sors - pontosabban a véletlen - kockavetése döntötte el, hogy melyikünk közülünk a római pápa, illetve a Nobel-díjas író. Egymás helyére is kerülhettünk volna, mindketten a Másik helyére.

Egy másik helyre. Grass a hadifogságban fiatal zsidókkal találkozik, akiknek zubbonyára a DP betűjelet festették. Dípík ők, az angol-amerikai katonai bürokrácia szószüleményének, a displaced person terminus technicusnak a rövidítése áll ruházatukon. DP az, akit eredeti helyéről „elmozdított" a háború, s erre a helyre nem tud vagy nem akar visszatérni, vagy azért, mert a hely közben megszűnt, vagy azért, mert megvan még, de oda visszatérni öngyilkosság.

Ez a betűjel a másik vezérlő szimbóluma Grass memoárjának, mely - a hagymahántás mellett - éppen kimondatlansága révén hatásos. Az élet, amit Grass rétegről rétegre bont, ugyanis maga a DP-lét. Grass születésétől kezdve „másik" helyen találja magát, hogy azután újra és újra más helyekre kerüljön. Német, de nem Németországban, hanem Danzig Szabad Államban születik. Anyai ágon egyébként kasub, azaz félig lengyel, pontosabban se német, se lengyel. Szülőhazájából, ahonnan katonaként „mozdították ki", közben Lengyelország lett, Danzigból Gdansk; szülővárosát 1958-ban láthatta viszont (Gdanskként persze először), bonyodalmasan megszerzett vízummal az útlevelében. Nyugat-Németországban, Párizsban, Berlinben élt, mindig máshol, másik helyen. Nagy regényei, A bádogdob, a Kutyaévek is erről szólnak, a helyünk elvesztéséről, az örök más-helyre-kényszerülésről s ennek terepéről, a háborúról, amely az egyetlen igaz emberisors-allegória. Arról a két dologról, amelyben az élet igaz képét mutatja: az embert elüldözik a helyéről, az embert megölik, ennyi.

És ugyanez a Hagymahántás közben sugallata is. Grass a 20. század nagyon is valóságos alapélményét, egyben az emberi állapot hathatós jelképét hámozta ki a maga életéből: az univerzális displacement példázatát.

Günther Grass: Hagymahántás közben. Győri László fordítása. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2800 forint.