A Mozgó Világ internetes változata

Pócs Ádám

„Három kigyúrt biztonsági őrt kérek a Logikai játékok-sátorhoz!"

CB-rádió, Sziget

 

Gyere, gyere ki a hegyoldalba (LGT)

 

1993: Müller Péterék mernek nagyot gondolni, és az előző években megrendezett Nap-nap helyett egész hetes, színes, szélesvásznú kalandot szerveznek: csak alternatív, csak nektek, de nem csak zene: az összes érzékszervre ható multikulti dömpinget zúdítanak a nyakunkba (színház, mozi, kaja, pia). A helyszín adva van (a Hajógyári-szigeten többször rendeztek már megakoncerteket), a fellépők szintúgy (kizárólag magyar, kizárólag a fősodorból kirekesztett együttesek, semmi Zorán, semmi Omega): a Diáksziget, kell egy hét együttlét.

2007: Ül Presser Gábor a zongoránál, és a Neked írom a dalt című öngyújtós-csápolós érzeményt dörmögi a mikrofonba. Ugyanaz a fesztivál, ugyanaz a szervezőgárda. És ezt így hogy? - cseng az örökbecsű kérdés a fülembe. Valahol talán lemaradtam útközben. Az addig megvan, hogy a retró a menő, és tavalyelőtt az Illés produkálta magát matyóhímzésben. Ugyanekkor, ugyanott: Sziget, nulladik nap. A különbség nüansznyi, mégis kiábrándító az eredmény. Az LGT hangjából semmit vagy csak alig hallani, ha meg igen, akkor helikopterzúgás sújtotta övezetté vagyunk nyilvánítva. De ma már nem az „alter" a lényeg, hanem a minőség. Úgy látszik. Ami nekem nem számított a Tilos az Á-ban kilencven, kilencvenöt és kétszáz ember között, az hirtelen fontos lett most, hogy ötvenezer hallgató a tét. A gerjedt mikrofonok, a túlvezérelt basszus - ez elmegy egy belvárosi pincében, sőt szinte alapkövetelmény, de egy élő legendát ne vágjon haza a technikus.

Müller Péter nemrég eladta a Szigetben birtokolt 45 százalékos tulajdonrészét. Elege lett, vagy nem az a típus. Az üzletember szerepe túl komoly számára talán, nem ilyen lovat akart. Tizenöt év mégiscsak elegendő ahhoz, hogy egy álom valóra váljon, és kiderüljön, túl naiv volt-e álmodója. Világos ív, világos a pálya tehát: elkövetkezendő cikkünkben azt kell elemeznünk, miképp fordult ki önmagából egy emberöltő alatt a sogenannte underground, miképp lett az alternatív zene és mainstream között félúton lebegő valami, mely kommersznek vad, de vadnak túl szelíd, tele referenciákkal, de önálló ötletekkel is, ahogyan azt az ő befogadó közönsége külsőségeiben és felfogásában egyaránt tükrözi és elvárja. A műfaj, melyben korántsem olyan egyszerű értelmezni a giccs, a lázadás és a zenei szépség fogalmait. A posztmodern rock.

 

Kevés az ember, sok az emberszerű lény (Quimby)

Első nap, első koncertem, céltalanul botorkálok a napsütötte délutáni Nagyszínpad előtt. A Quimby játszik: egy azon kevés magyar alternatív zenekarok közül, amelyek egy lehetséges utat mutatnak a „klasszikus pesti" underground megmentésére. Gitár, basszus, dob, ütősök, opcionális hegedű, billentyűsök, Tom Waits liheg Nick Cave fülébe egy párizsi utcasarkon. Tarantino és Jarmush nemzedéke. Brutálsanzon, elektrotangó. A hallgatóság jórészt honi, megfejelve egy-két idetámolygott másnapos dánnal és angollal. A szövegeket a hazai erők fejből fújják. A színpad előtt állok, okulva a tegnapi élményeimből: valamit végre már hallani is szeretnék, kezemben műsorfüzet és sör, minden szigetlakó alapfelszerelése (melyekhez ezenkívül hozzátartozik a papír zsebkendő, mobiltelefon, pénz, még több pénz, esetleg - bármilyen - sajtóigazolvány vagy annak tűnő papírfecni, másoknál kisméretű fényképezőgép). Figyelem a körülöttem állókat: majdnem mindenki velem egyidős, a kilencvenes évek elején érettségizett, jórészt egyetemista arc (vagy legalábbis úgy gesztikulál, mintha lenne legalább egy diplomája). Becsületesen ugrál az ugrálós és elmereng a merengős dalok alatt.

Egy fél generáció nőtt fel azóta, hogy Varga Líviuszék megalakították a zenekart. Ezek már rutinból nyomják, nekik még épp nem történelem a Fekete Lyuk, az FMK, az első szabad választások, a taxisblokád és Horváth Balázs a Parlament ablakában. Nekik még másolt kazettákon van meg a Kispál első két lemeze, és gyanúsan néznek arra, aki a Liszt Ferenc téri lokálokat emlegeti: az már valami új környék, ők oda csak nagyritkán. Mégis: hogyan kerül egy effajta virtigli bárzenekar - mely minden valószínűség szerint normál esetben füstöt lélegzik levegő helyett a félhomályos pódiumon - a Sziget legtágasabb előadóhelyére? Napközben, háttérben tölgyfákkal? Adott egy prózai és egy elvontabb magyarázat, ki-ki tegye le voksát szíve szerint. A hivatalos indoklás szerint egy koncertjét lemondó külföldi csapat helyett rakták őket ide, az immár négy magyar nagyszínpados együttes egyikeként (a maradék három: LGT, Kispál és a Borz, Tankcsapda). Kész csoda, hogy képesek voltak a programjukon módosítani. Az ezoterikus megközelítés ezzel szemben a következő: ha a Kispálnak sikerült kilencvennégyben, miért ne sikerülne nekik is? Vannak annyira szofisztikáltak zeneileg és szövegileg, hiteles a háttér, hiteles a fellépés. És hát valóban itt a kulcs: a hiteles zene bizony bárhol megél, legyen szó a sarki presszóról vagy a Wembley stadionról. Első axiómánk szerint tehát az Igazi Alternatív Zenekar kulcsa az ő hitelessége, mely tulajdonság egyet jelent az „alternatív" jelzővel is, legyen szó torzított villanygitárról avagy pánsípról - ez műfajtól független. Az autenticitás záloga, hogy az előadó és közönség egyaránt átélje ugyanazokat az élményeket (erre vonatkozik sok szövegrészlet is, lásd Lovasiék A következő buszon, A hatvanas évek vége, de voltaképp bármelyik számát). „Hanyas vagy? / Negyvenhetes? / Mi egy szóból is..." És aztán csendben összekacsintunk. Pontosan ugyanez volt a lényegük a nyolcvanas évek fennen citált underground szövegeinek (Európa Kiadó: „Egy turista mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet", Kontroll Csoport: „Agyamban kopasz cenzor ül", Balaton: „Tudom, hogy tudod, elmúlik / egy kicsit rossz most, de elmúlik"). Az összekötő szál előadó és befogadó között. Ez a klasszikus módszer.

Lássuk a másik kivezető utat: a cinikus-múlt nélküli megoldást, melyet ugyanazon este az Unkle zenekar mutatott be a Wan2 sátor fuldokló hallgatóságának (meleg, nyílás alig, kábé a trópusokon monszun alatt). Adva van egy DJ - megvan, ugye? Aki mindenféle kütyüket tekerget, meg lemezeket pakolgat. Nem, bocs, kettő, csak pár éve az egyik lelépett. De mindegy is, mert ő az egész zenekar: egy, vagy ha tetszik, két személyben. Ami megkülönbözteti a szokványos lemezlovasoktól (na, ez speciel pont az a retró szó, amit ma nem használnak), az a maga köré épített igazi, hús-vér együttes, gitárral, dobbal, nádihegedűvel. Mégis, a lényeg itt maga a DJ. És hogy a szőr is felálljon a hátunkon, énekes sincs, mégis énekelnek. Lemezről. Sampler, az a neve. Antikaraoke. Tehát: szól a zene, játszik a zenekar, és közben halljuk Thom Yorke hangját (a Radiohead vezetőjét). És mégis átjön. Hogy a hatás ugyanaz, arról a csápoló (de kinek?), ordító hallgatóság győz meg. Semmi közünk a szöveghez - az lehet bármi. Mégis elhisszük neki, hogy ott van. Hát hogyne hinnénk? Hiszen épp most jöttünk a Nagyszínpadról: ott se láttunk mást: láttunk egy zenekart száz méterről kivetítőn, és hallottuk a hangszórókon. Mennyivel van az közelebb hozzánk, mint Thom, aki ugyanezen a médiumon keresztül, csak kicsit távolabbról énekel? (Londonból, konkrétan.) Na, ugye. Le a valósággal. Éljen a virtuáldominancia. Az úri közönségnek mindez természetesen tökmindegy, mert ők is csak a lemezről ismerik a számokat. Nagyjából késő húszasok, az igazi internetgeneráció (YouTube és Google csendben pislognak), közös nevező nincs, hacsak az nem, hogy döntő hányaduk külföldi. Bölcsész, mérnök, orvos vagy művész - talán többségük blogot is vezet, és empéhármat hallgat.

 

Arcot mosunk, és dolgozni megyünk (The Good, the Bad and the Queen)

Mi a mai nem pop (félunderground) zene funkciója? Van, aki lélektisztításra használja, van, akinél csupán a háttérben szól, és van, akinek komoly inspirációs forrás. Szeduktíve és fizikailag egyaránt (lásd düh levezetése). Előbbire fantasztikus példa volt a második nap délután megtekintett The Good, the Bad and the Queen nevű formáció kora esti produkciója. Négy versenyző, majdnem tökéletesen eltérő háttérrel. A későbbiekben megkímélem olvasóimat a tagok felsorolásától, de ez esetben valószínűleg hasznos háttérinformációval szolgálok. Énekes-zongorista-zenekarvezető: Damon Albarn. Ő a kilencvenes évek egyik meghatározó zenekarának, a Blurnek volt a vezére. Később számos őrültséget követett el, többek között létrehozta a nem létező Gorillaz együttest (a zenét valóban emberek szolgáltatták, a csapat manifesztációja azonban négy rajzolt figurában merült ki, melyeket a koncerteken kivetítőről láthatott a nagyérdemű: virtuál-élet: kettő-null) - nos, ennek a gruppénak volt még tagja Simon Tong, aki elemzett alanyunk gitáros posztját hivatott betölteni. A basszusgitáros szerepére a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legfontosabb punk/újhullámos zenekarában, a Clashben játszó Paul Simonont kérték fel (valószínűleg elválaszthatatlan kalapjával együtt). A doboknál pedig az előzőekhez képest a Marsról, de legalábbis a(z úgynevezett) világzene színteréről hozzájuk csapódott Tony Allen ül, aki a nigériai Fela Kuti szaxofonista zenekarában játszott annak előtte. Ahogy mindebből kitűnik, Damon Albarn nem normális. A kvartett mégis működik, és erről nemcsak egyedül ők, hanem az éppen adott hangulatom is tehet. Elborult, lassú, a pszichedéliával kacérkodó (sőt bizonyos esetekben a Pink Floyd korai korszakából - 1966, az ég áldja meg őket! - hangfoszlányokat átemelő) muzsika ez, halálról, végítéletről, Anglia alkonyáról (le sem tagadhatnák brit származásukat - olyan mélyen beleivódtak ezek a dallamok az angolszász rockzenébe, hogy onnan még dinamittal sem). Másnaposság, lemenő nap, halk kamarazene a színpadon. Ami a nulladik nap hátrány volt, itt előny: aláfestő filmkíséretet hallunk.

Ahogy a kritikákból kiderül, a látogatók mégsem elégedettek. Ők produkciót várnak, és a megfelelő produkció záloga a fejenként minimum két liter sör trikóra való locsolása backhandből, ugrálás közben. Akkor még egyszer megkérdezem: mi a mai zene funkciója? És sajnos, ha ezt az aspektust nézzük, pontosan ugyanaz, mint egy fesztiválnak. Sör-virsli-májusegy. A valami történjen, mert csak most van rá időm, másnap megyek vissza dolgozni. Nos, az eksztázist még ugyanaznap megkapta a szigetlakók azon része, amely ellátogatott az esti koncertre. Pedig ahogy csendben botorkáltam végig a méregdrága giroszt és lángost árulók pultjai között, a civil főutcán embereket és teherautókat kerülgetve, magam mögött hagyva a melegek sátrát, a mini-vidámparkot, a söröspultokat és borozót, millió vécét és tusolót, nem tűnt úgy, hogy az a bizonyos embertípus itt felülreprezentálva lenne, melyet egy dobgéppel, pár hangmintával és villogással radikalizálni lehet („Lesz sör, diszkólámpa meg csaj"). Ezek békés, boldog, és jórészt félmeztelen gyerekek, akikkel délelőtt alig lehet kommunikálni, annyira elcsigázottak (jó: orbitálisan másnaposak). Néha lejmolnak, cigit, pénzt, óvszert, nőt, mikor hogy, de amúgy este fél tíz előtt még a légynek se.

Fél tízkor elkezdődött a Chemical Brothers apokalipszisa.

Ha az előző napi Unkle-előadás kapcsán pozitív értelemben emlegettem a gépzenét, ez esetben ennek pont az ellenkezője igaz. Vegyünk két mérnököt (nem azok, de hangszerkezelési technikájuk alapján akár azok is lehetnének), egy húsz méter magas, futurisztikus fémállványzatot, két hatalmas keverőpultot, két kivetítőt, még egyet középen, ezer hangmintát (dob, zajok, satöbbi), toljuk fel a hangerőszabályzót csurig, majd lazán nyomjuk be a Play-gombot. Kábé elektrosokk. A felvillanó, monoton fényekből nem látható más, csak a tömeg (szó szerint arctalan tömeg) kezeinek árnyéka. Stroboszkóp, végeláthatatlan négynegyedes ütemhömpöly. Klausztrofóbia a szabadban. Tíz percig érdekes, különös tekintettel a háttérben vetített animációkra (melynek köszönhetően végleg eltűnik a „zenekar" emberi arca, hiszen belőlük így semmit nem látni). Húsz perc után unalmas, a harmincadik percben ijesztő. No nem a zene, hanem az embermassza. Melyből alig lehet menekülni. (Hej, Robert Rodriguez, megvannak a legközelebbi zombifilmed statisztái!) Mégis megpróbálom, megéri. Ha létezik technika az agy tökéletes lenullázására, ez az.

És talán épp ez a célja ennek a programnak: hadd élvezzem még ezt az estét, aztán hazamegyek, másnap reggel pedig megmosakszom, megyek dolgozni. „A holnap, az már egy másik történet" - énekelte Lou Reed ettől nem teljesen független kontextusban: hogyan bírjuk ki heroinnal könnyedén tematikájú (1966-ban kelt) dolgozatának (Waiting For My Man - Várom az emberem) idevágó passzusa szerint a különféle szereken élő számára csak a ma számít, a holnappal nem törődik. A carpe diem cinizmusa, mi más.

Rengeteg fiú, rengeteg lány (Madness)

 

Már legalább tíz éve foglalkoztat a kérdés: vajon komolyan gondolja-e bárki is, hogy a közel harmincöt koncerthelyszín elhelyezhető az akusztikai szempontok pontos mérlegelése után egymás mellett úgy, hogy az sem a fellépőket, sem a hallgatókat nem zavarja? Vajon mit szól Dresch Mihály, amikor improvizációjának kellős közepén a szomszédos sátorban kíméletlenül megszólal a szubbasszus mindent átható dubbogása? És ha zavarja, minek jön ki? Akár hallgatni, akár játszani. Az okok nyilván különböznek. Előadóként a Szigeten megjelenni (vagy nem megjelenni) régóta presztízskérdés. Abszolút egyértelmű, hogy még a főprodukcióként előadott másfél órás show is kevés egy Igazán Komoly Zenekarnak (vö. a Sziget előtt hazánkban járt Rolling Stones háromórás vagy a nulladik napon fellépett LGT négyórás meneteivel). A Szigetnek - és a hasonló fesztiváloknak - azonban teljesen más az atmoszférájuk, épp ez (ha valami egyáltalán) ad nekik enyhe stichet: az egymás mellett élő, egymásnak néha tökéletesen ellentmondó felfogások laza szimbiózisa. A büntetés-végrehajtási intézet illusztratív sátra (befekhetsz a priccsre, kezeden bilinccsel) a Blues-színpad mellett, mögötte a Lubavicsi rabbi ad tanácsot tíz forintért épp a vidámpark mellett (harmincméteres ugrás a semmibe, az megvan?), a színhús giroszos a vega Krisnástól tíz méterre, langy világzene és kőkemény metál zúzda, karaoke-színpad, és mindez egyszerre, egy helyen. Te is más vagy / te sem vagy más. Külön-külön jó része bóvli, együtt azonban jó. Tulajdonképpen nem is érdemes válogatni, és ahogyan a rakott krumpli vagy az uborkasaláta is sokkal ízletesebb másnap, amikor az alkotórészei összeérnek, úgy válnak egyre inkább megkülönböztethetetlenné és egymás kiegészítőivé a különféle zajok, ízek, szagok és képek a hét nap folyamán. Teljesen felesleges hangsúlyokról beszélni, a sarki pizzaárus itt legalább akkorát alakíthat, mint a Bahia-sátor ügyeletes fellépője. Ha elég ügyes. Az egyetlen negatívum e bekezdés elején jelzett szempont csupán: nevezetesen a zajok összecsúszó orgiája.

Ha valaha is koncertfellépő lennék a Szigeten, tuti, hogy csak a Világzenei színpadot választanám (persze ez sajnos nem tőlem függne). Ennek a helyszínnek ugyanis meglepően jó a hangosítása, véletlenül épp nincs a közelben más jelentős zajforrás, és akkora hallgatóságra van kalibrálva, amennyi ember még épp elfér anélkül, hogy a kivetítőre kellene bámulni az előttem álló feje fölött. Nem lep el a tömeg, pont befogadható mind vizuálisan, mind audibilice. Harmadik nap este itt lépett fel az olasz etno-anarcho-szabadcsapatok legjelentősebbike, a Mau Mau. Kőkemény tánczene majdnem színtisztán akusztikus hangszereken előadva: harmonika, nejlongitár, trombita, szaxofon, dob, basszus. Ének. Keverik a szezont a fazonnal: olasz műdalok spanyol szószban, laza arab körítéssel. Finom. Talp nem marad egy helyben, erre még a halottak is. Pompásan passzol abba az eklektikába, melyet feljebb volt szerencsénk tapasztalni. A keverés minden értelemben tökéletesre sikeredett, az énekes hangszerének utolsó húrját is tisztán ki lehet venni még akkor is, amikor az összes hangszer egyszerre szól. Ezt vajon máshol miért nem képesek reprodukálni? - jegyzem meg magamban: a két évvel korábbi dühöngőben (a legmélyebb, legrázósabb embertömegben) töltött élményeim járnak eszemben. Annak idején a pályája kezdeti csúcsán járó Franz Ferdinandot ugráltam végig: a zenét tíz méterre a hangszórótól már fizikailag éli át a befogadó. Vagy a Szokol rádió hátul, lazán, vagy a mellkasig hatoló remegés a téboly közepén - köztes állapot nincs.

A masszív sokaság a Sziget egész területére jellemző. Többek között örülök, hogy nem vagyok: lány (női vécék előtt kacskaringózó sorok: ötvenes évek, húsbolt), alkoholista (van bevett taktika a pult gyors elérésére, de azért ütnek), három napja éhező menekült (a lávakövön sült hot dog valamiért úgy vonzza a helyi erőket, mint légypapír a legyet), fáradt, a Szigetet taxival elhagyó látogató (az emberkígyó olyan hosszú, hogy a sor végén állónak valószínűleg nem kell napijegy, mert kilóg a fesztivál területéről), vagy a Szigetre főműsoridő előtt egy órával autóval érkező vendég (nulladik napon a taxis szanzsen megtagadta a Csalogány utca - K-híd útszakasz megtételét hivatkozva a forgalomra, mely valóban nem adott okot sok reményre, ám a feladat nem is volt annyira kivitelezhetetlen). Leginkább azonban a kiszolgáló személyzet szenved meg minket: több csapos állítása szerint egy adott ivóhelyen egy műszakon keresztül (az nagyon sok idő ám) létezik legalább egy pultos, aki egyfolytában csak sört tölt a poharakba - rendeléstől függetlenül, mert igény mindig van. Aktív fizikai munka ritmusra.

 

Senki nem emlékszik Párizsra, édes (Balaton)

Fenn az ernyő, nincsen kas - mondaná hatvanas éveket megélt bölcsészdoktor: kérem, kérem, szép ez, meg jó ez, de mire a felhajtás, mire a hisztéria, hol itt a hitelesség? Mire fel a sok villanyorgona? Hol a mondanivaló? A szubsztancia? Mi ellen, vagy mi mellett? Mi a közös nevező? Olyan bezony nincsen. Pedig harminc éve még megvót, csak útközben valahol elveszett. Sehol egy vietnami háború (ah, dehogynem: iraki, de az más tészta), sehol egy szemét épp felnyitó, szülei ellen lázadó új generáció, sehol újdonsült, addig nem hallott zenei irányzatok, melyek kebelén egyesülhetne viceházmester jogászhallgatóval. A hitelesség könnyen szertefoszló tünemény, és jó okunk van feltételezni, nem is tartott ki az olyan sokáig - inkább az az ábra, hogy voltak e szubkultúrának olyan pillanatai, amikor ez létezett, de hamar oda is lett.

Első pont. Woodstock versus Isle of Wight fesztiválok. Csupán egy év eltérés (1969 és 1970). Mégis: tudjuk jól, ugyan előbbinek hihetetlenül jó a sajtója (hanganyaga nemkülönben), ám kivételesen nem véletlenül - voltak persze ellendrukkerek (Jim Morrison és Frank Zappa egyaránt lusta hippik gyülekezetének tartották), de az általános vélekedés és a tudomány jelen állása szerint az volt az egyik utolsó pillanat, amikor volt tétje a zenének. Amikor Hendrix amerikai himnuszába beleszálló repülők és bombák olyat szóltak a színpadon, hogy száj tátva, áll a földön. Amikor Arlo Guthrie Coming Into Los Angeles című száma valóban reflektált az autóstoppal érkezők érzéseire. Amikor Joan Baez a mikrofonból üzent férjének, majd elénekelte annak kedvenc dalát. Kontraszt: Isle of Wight, ahova már többnyire önpromotálni indultak a zenekarok, a későbbi, hetvenes évekbeli nagy sztárok (az Emerson, Lake and Palmer konkrétan itt játszott először együtt). Voltak persze előbbinek is kínos, és utóbbinak is hihető pontjai, de alapvetően, gyökereikben eltérnek.

Második pont. Diáksziget versus Pepsi Sziget. Pedig szintén nem nagy idő (három év). A második elnevezésében található üdítőital-gyártó cég neve már önmagában szép, és a fesztivál valóban - több forrás, több kimutatás szerint - ekkor élte mélypontját. Már nem a nyolcvanas évek pesti elit szabadcsapatai (az első részben idecitált együtteseken kívül a Bizottság és folyományai, Kampec Dolores, Balaton satöbbi) és nem is az 1994-ben második Szigetre (az úgynevezett EuroWoodstockra) elhívott őskövületek jellemezték a fellépők zömét, sőt: az egyik fő attrakció a Boney M által elkövetett abúzus volt (1998), és ekkor kulminált a Táncdalfesztivál-sátor őrület is (Aradszky László, Korda György, Dolly Roll). Ugye, felesleges lezongorázni a távolságot Ef Zámbó István és Szikora Róbert között? Mert nagyjából erről lett volna szó.

Az utóbbi pár év azonban valamely furcsa oknál fogva mégis ad okot a reményre: ha ugyanis kidobom a romantikus, társadalomjobbító sallangokat, és an sich a zenére mint túlélési tényezőre tekintek (lásd fent, azaz valami, ami téttel bír: felcipelem a színpadra a lelkem is akár, és vagy nyerek, vagy hatalmasat bukok), akkor legalább öt-hat olyan előadó nevezhető meg, akik komolyan vették a feladatot; többek között, de a teljesség igénye nélkül: 16 Horsepower, Nine Inch Nails, Iggy Pop, Radiohead, Placebo (2001), Franz Ferdinand. Ők teljesítettek a kötelező körökön kívül, és lenyomták a publikum torkán azt a bizonyos plusz mennybéli darabot, amit nevezhetünk akár ihletett pillanatnak is.

És persze a Balaton negyedik nap este; a kevés állócsillagok egyike, mely képes volt magát úgy konzerválni (nyolcvanas évek eleje, hejhó!), hogy még a korai koncertek esetlegességét is lazán hozza (ez persze függ Vig Mihály pillanatnyi hangulatától is, de jórészt sikeresen abszolválja a fellépéseket). Fél szempilla választja el a röhejes, vén bohóc címkétől, de képes mindig a vízválasztó helyes oldalára kerülni - tudj' isten, tán elég jó a memóriája ahhoz, hogy reflexből nyomja a „mindenki elment, már csak én maradtam" trubadúr szerepét. Műsora - épp úgy, mint Ef Zámbóé - esszenciája a klasszikus pesti alter repertoárnak, ő a 451 Fahrenheit egyik köztünk élő könyve.

Hangsúlyozom, fenti delikvensek a feladatot vették komolyan, nem magukat. Önmagát ebben az ipar-, szórakoztató vagy művészeti ágban már legalább a hatvanas évek közepétől nem veszi komolyan az az előadó, aki nem akarja, hogy menthetetlenül kiröhögjék (vö. „vérciki", továbbá Bob Dylan és az önirónia, valamint novelty mint irányzat, melynek egyik pregnáns megnyilvánulása - igaz, nem a zenében, hanem filmben - a közelmúltban forgatott Borat-film).

Itt ül velem egy indián (Kampec Dolores)

 

A nyolcvanas évek elején megjelent Nézz, láss, kérdezz című könyv két farmerreklám apropóján veti fel a marketing örök dilemmáját. Az egyik nagyjából így szól: „Hordd ezt a márkát, és jó lesz neked, mert mindenki ilyet hord!" A másik pedig: „Hordd ezt, és különbözni fogsz mindenkitől!"

Az átlagfesztiválozó lázad. Nem, sorry. Az átlagfesztiválozó görcsösen ragaszkodik ahhoz a véleményéhez, hogy ha fene fenét eszik is, itt lázadás lesz. Bármi ellen. Azt már tisztáztuk, hogy nincs értelme az under- és overground megkülönböztetésének, mert ez a két kategória menthetetlenül ódivatú, és egyáltalán nem reflektál a jelenre. Ennek tükrében az egyszeri fesztiválozó lehet hippi hosszú hajjal és trapéznadrággal reggel, majd ugyanezzel a lendülettel meggondolhatja magát, csináltathat pár tetkót, belövethet néhány pirszinget, és hopp! máris egy vamp áll előttünk. Ugyanígy felfedezhetünk punkokat, rockereket, modokat (ez a kép azért üt: a hatvanas években egy rockerbanda közé keveredett modnak kevesebb esélye volt a túlélésre, mint baloldali tüntetőnek az Árpád-sávos zászlók tövében), emósokat és még ezer állatfajt. Divatok jönnek, divatok mennek, viszonylag nagy keletjük van például a sisakra applikálható sörösdobozoknak, melyekből szívószállal lehet inni - na az is egy külön élőlény. Vannak, akik a zápor áztatta tócsákban fürdenek meg, majd lezser gesztussal ezt a sárréteget hordják ruha gyanánt (plusz alsógatya, bár egy srác nyugodt lelki tartással jött velem szembe ádámkosztümben).

Ugyanakkor van valami a levegőben, ami bizonyos öltözékeket eleve szabályokon kívül helyez. Adná magát a következtetés: megvan hát a tökéletes antiöltözet, a mindenkitől különböző viselet, az avantgárd non plus ultrája - és tényleg. Jó pár éve kedves barátnőm apja (szolid ötvenes, belvárosi értelmiségi, kisujjában a nonkonform életvitel, ha tetszik) öltönyt, nyakkendőt húzott, úgy érkezett a Szigetre. „Kislányom, semmit nem tudsz te a lázadásról!" - tromfolta le, és tényleg: kivétel nélkül utána fordult a t. nagyközönség punkostul, alterostul. Ez ám a laza csávó! Öltöny, nyakkendő, wow!

Kontextus dolga, persze.

 

Nem akarok a múltról beszélni (!!!)

 

De, a múltról akarok beszélni, sőt vissza akarok térni a zenei tematikához, megvizsgálandó a fenti referencia-gondolatmenetet ebből a nézőpontból. Azokban az időkben ugyebár, amikor egy Edvin Martont már hegedűvirtuóznak neveznek, mert hegedűt tart a kezében, és egy NOX-ot az etnóval kapcsolatban emlegetnek, csak mert rányomtak egy visszahangeffektet a női vokálra, jogos a kérdés: mi merre meddig hány méter, és honnantól számít annak, ami.

Adva vannak a klasszikus rock (beat, ahogy tetszik) eszközök: gitár, gitár, basszus, dob. Adva vannak a klasszikus folkzenei eszközök: akusztikus gitár, harmonika (száj- vagy tangó-), csörgődob. Adva vannak a klasszikus tánczenei eszközök: lemez keverővel, sampler, dobgép. Undsoweiter. Ahhoz, hogy hihető legyen a produkció, és ne süllyedjünk menthetetlenül Michael Flatley kisérőzenéjének szintjére, szükségünk van valami épkézláb koncepcióra. Az „adjunk hegedűt a dobgép alá mert csak", az nem ér. És itt jön be a képbe a Nagy Posz'modern Turmixgép: elfogyott ugyanis az út, és innentől kezdve már csak annak van értelme, ha létező stílusokat keverek ki létező stíluselemek segítségével úgy, hogy közben témában maradjak. Tökéletes példa erre (bármilyen béna nevük is van) a hatodik napon látott !!! zenekar. A motiváció és eredet adva van: pszichodiszkó zúzós elemekkel tarkítva, tánc céljából elővezetve. Ezt a kártyát ugyan mostanában egyre többen játsszák ki, de kevés együttes képes hitelesen adni a bankot (Arctic Monkeys, LCD Soundsystem csak a példa kedvéért). A következő előadók és stílusok libbennek fel lelki füleim előtt, miközben őket hallgatom: Talking Heads, Gang of Four, Marilyn Manson, hard rock, AOR, Kraftwerk és még páran, lemeztől és számtól függően. És a vicc, hogy nem blöffölnek. A hangsúly ugyanis a ritmikus sportgimnasztika, és ebből a szempontból az előbb említettek közül mindegyiknek van valami köze ehhez. Élőben sokkal keményebben szólnak ugyan, mint hanglemezen, de egy fesztiválon muszáj őrjöngősebbre hangolni a vesszőparipákat, így kapunk még a képünkbe sok torzított gitárt, fekete énekesnőt (Aretha Franklin beájulna), valamint egy nikkelbolhát a színpadon, énekesi minőségben. Utóbbi a belét szétordítja. Állok a színpad előtt húsz méterre (kis tömeg, délutáni performance), és próbálom összeszedni a szilánkokat és az utalási pontokat, de a fent említett hat forrásnál abbahagyom a számolást. Élvezem a koktélt. Életképes, elfogadva.

Az ötvenes évek közepének egyik bonmot-ja szerint a rock and roll nem más, mint cseppnyi country, adag blues, pár csepp jazz jól felrázva és vad csípőrángásokkal elővezetve. Voltaképp akkor sem tettek mást, csak az épp ügyeletes piszkosfred kavarta össze a málnaszőrt. Elérkeztünk tehát egy újabb kiindulási ponthoz, melyből éppúgy lehet a 21. század rock and rollja, mint néhány év alatt elévülő eklektikus káosz.

 

Egyhetes áru már állott, te állat (Flash)

 

Nincs hát konzekvencia, mert kiindulás sem volt: a tisztelt hölgyek és urak végigtapostak egy hetet anélkül, hogy bármiféle világmegváltó hangulatba kerüljenek, vagy egyáltalán: elfelé, bármerre a nullpontról. Naná, nem is azért jöttek. Megmondom, miért jöttek: felejteni. Mindenkinek van mit, ugyanis. Bolond, aki a Szigetre olyan programok kedvéért megy, ami hétköznap is rendszeresen fenyegeti: politikai beszédek, mozielőadások (a permanens ivászat természetesen kivétel tárgyát képezi). Ebben a meccsben a cinikusok nyernek: ha valaki egy adott műsort akarna komolyan venni, vesztett ügye van. Maradjon meg ez az öröm a valóban alternatív színházi találkozóknak, az avantgárd zenei eseményeknek (melyen, ha tíz embernél több jelenik meg, már kommersznek minősül) és underground filmkluboknak (dettó igaz a tízemberes limit).

És hogy valami érvényesítse is ezt a cinizmust és öniróniát, a fesztivál méltó lezárása a nagyérdemű Flash együttes tradicionális fellépése a Bahia-színpadon utolsó nap hajnalban, mely performansz keretében Barcs Miklós tolja pofánkba az örök érvényű igazságot masszív keményrock és punk körítéssel, hogyaszongya: „trolibusz metró villamos / Árpi anyád hogy van / alul művelt felül buta / találkozunk a vagonban".

Hát talákozunk. Jövőre, veletek, ugyanitt.