A Mozgó Világ internetes változata

Szakcsi Lakatos Bélával beszélget Váradi Júlia

- Az imént telefonon beszélt a Veszprémi Zenei Fesztivál igazgatójával, és úgy éreztem a hangjából, hogy kicsit ingerült volt. Mintha nem igazán akarnák figyelembe venni a kívánságait. Gondolom, egy ilyen világhírű művészt külföldön nem így kezelnek.

- Az a baj, hogy mivel az én nevemre marad ott a közönség, a fesztivál igazgatója engem oszt be legutolsónak, hogy ne széledjenek szét a koncert végére. Így ott kell ülnöm éjfél utánig. Ezt nem tudják megfizetni, még akkor sem, ha minden kényelmet felajánl cserében, hogy taxival jönnek értem, hogy a fellépés előtt lefekhetek pihenni, és így tovább. De hát azt senkinek sem kívánom, hogy ilyen későn, amikor már hűvös van, hideg kézzel nekiálljon zongorázni, és az addigra kifárasztott közönségnek több mint egy órát játsszon. Nem vagyok rigolyás, sok mindent elfogadok, de miért nem a fiatalokat osztja be késő éjjelre, ők sokkal könnyebben tudnak alkalmazkodni a nehézségekhez?

- Ha máshol élne, mondjuk Amerikában, ahol hosszú éveket töltött, ott nagyobb lenne a megbecsültsége?

- Bárhová megyek külföldön, sokkal nagyobb becsben tartanak, mint itthon. Miközben Magyarországon a külföldieket ugyancsak elkényeztetik. Ezért aztán arra gondoltam, hogy megint kimegyek külföldre, mondjuk Párizsba vagy Berlinbe, kiveszek egy lakást, flangálok naphosszat a városban, van pénzem, megtehetem, és vendégművészként, külföldi magyarként jövök haza évente tízszer-tizenkétszer. Sokan csinálják ezt a kollégáim közül. Sokkal jobban megfizetik és sokkal kedvesebben is fogadják őket. Rémes egy ország ez a Magyarország. Itt nem hisznek a művészekben. Még a külföldi magyar intézetek közül is csak nagyon kevés akad, amelyik rászánja a pénzt meg a bátorságot, hogy a legjobbakat hívja meg, akikre figyelnek a külföldiek. A magyarok kishitűek, meg gyakran nem is értenek ahhoz, amit képviselniük kéne. Nekem az a tapasztalatom, hogy Nyugat-Európában vagy Amerikában sokkal jobban tudják a saját kultúrájukat eladni. Mernek rizikót vállalni, és pontosan tudják, mi mennyit ér. Nem félnek az üzleti szempontok figyelembevételétől, miközben az értéket is jól felismerik. Nálunk épp ellenkezőleg: akiknek az lenne a dolguk, hogy eladják a kultúrát, nemcsak nem tudnak, de nem is nagyon akarnak ezzel foglalkozni. Se az értékhez, se a pénzhez nem értenek.

- Érdekesnek találom, hogy ilyen fontos szerepet játszik maga szerint az eladhatóság. Amikor látom és hallom Szakcsi Lakatos Bélát zongorázni, eszembe sem jut, hogy ez hol és mennyiért adható el, sőt azt képzelem, hogy saját magát sem ez foglalkoztatja, amikor leül a hangszere mellé.

- Én most csak arról beszélek, amit Amerikában tapasztaltam, és óhatatlanul összehasonlítom a magyar viszonyokat az ott látottakkal. De így van ez Franciaországban, Németországban, Spanyolországban is. Mindenütt azt lehet érzékelni, hogy a jókat otthon is jónak tartják. Ugyanúgy értékelik őket, mint a külföldieket. Nálunk egyedül a popzenészeket támogatják, más zenei műfajokat nem igazán. Mi, akik dzsesszzenével foglalkozunk, hosszú idő óta próbálkozunk, hogy valamivel több állami figyelem forduljon felénk, de nem könnyű a dolgunk. Bár talán most sikerült valamennyire megértetnünk a miniszterrel - a napokban jártunk nála néhányan a vezető zenészek közül -, hogy érdemes lenne bennünket is támogatni, mert Magyarország kultúráját jól tudnánk népszerűsíteni a világban. De ezek csak nagyon lassú és apró lépések.

- Ezek szerint a jelen a maga számára valamiféle folytonos küzdelem azért, hogy amit tud, azt megfelelőképpen ismerjék el itthon is, ne csak külföldön. De nézzünk vissza karrierjének legelejére. Melyik volt az a pillanat, amikortól egyértelművé vált, hogy tehetséges muzsikus, és a zene nemcsak eszköz, hanem cél is az életében. vagy fogalmazzunk úgy, hogy amikortól már a híres Szakcsinak számított?

- Én nagyon késői ember vagyok. Sok időt elfecséreltem. Fiatal koromban, amikor elkezdtem a pályát, a dzsessz még szinte egyáltalán nem játszott szerepet a zenei életben. Én a vendéglátóiparban kezdtem, ott kerestem a kenyeremet, nem is rosszul. Mivel elég jól ment a zongorázás, már 16 éves koromtól - anélkül, hogy működési engedélyem lett volna - protekcióval bekerültem a legelőkelőbb helyekre. Esténként a Moulin Rouge-ban, a Royal Szállóban meg az Astoriában zongoráztam.

- Ezek voltak az elfecsérelt évei?

- Inkább ebből következtek az elfecsérelt évek. Mert nem kellett igazán komolyan dolgoznom. Csak úgy éltem bele a világba. Jött az alkohol, az éjszakázás meg minden egyéb, ami ezzel jár. Nem volt időm és energiám sem arra, hogy komolyabban foglalkozzam a zenével, hogy rendesen gyakoroljak.

- Az igaz, hogy gyerekkorában zongoraművész akart lenni?

- Igen. Tizenegy évesen az volt az álmom, hogy híres zongorista és zeneszerző leszek. A család ezt komolyan is vette. Apám ugyancsak a vendéglátóiparban dolgozott muzsikusként, úgynevezett unterhaltungzenét játszott, részben cigányzenét, részben szórakoztató zenét hegedűn és zongorán. Ő nagyon sokat mondogatta, hogy tanuljak meg rendesen zongorázni. Ugyanis a cigányzenészeknek az ötvenes években egyre nehezebben ment a soruk, kivéve a zongoristáknak, mert - ahogy apám mondta - zongora mindig kell, és nem kell mellé semmilyen más hangszer. Igaza is volt. Zongoristákra ma is szükség van, a többi hangszert viszont ma már senki sem igényli a vendéglátóiparban. Ő tehát a kereset végett akart rábeszélni a zenélésre. Anyám viszont, akinek nem volt sok köze a zenéhez - ő könyvkötőként dolgozott -, azt szerette volna, hogy művész legyen belőlem.

- Jól tudom, hogy annak ellenére, hogy cigány származásúak voltak, nem éltek cigány környezetben?

- A nyolcadik kerületben laktunk, rendes bérházban, körülöttünk nemigen laktak cigányok. Inkább ugyanolyan szegény emberek, mint amilyenek mi voltunk. Nem sok mindenre telt, de azért nagyon nem is nélkülöztünk. Nekem nagy szerencsém volt, mert egészen fiatal koromban kijutottam Berlinbe. Még nem voltam húszéves, amikor már Nyugat-Berlinben játszottam. Ez anyagilag is sokat számított a családnak. Akkoriban szinte lehetetlen volt Nyugatra menni, csak a zenészeknek, sportolóknak, artistáknak, színészeknek volt ekkora szerencséjük. Én ekkor már kezdtem megismerni a menő művészvilágot, híres dzsesszzenészekkel is sikerült találkoznom. Vad éveket töltöttem Nyugat-Berlinben, amíg egy este pár orosz meg ukrán zenésztársammal ittuk a whiskyt egy külvárosi kocsmában órák óta, és történetesen kimentem a vécére, aztán mire visszajöttem, mindenki eltűnt, csak a whiskysüveg maradt az asztalon. Ahogy egymagam tovább vedeltem a piát, egyszer csak azt kezdtem magamtól kérdezgetni, hogy mit keresek itt, mi értelme van ennek az egésznek. És akkor hirtelen ráébredtem, hogy meg kellene próbálnom kiszállni ebből az egészből.

- Részegen ennyire józanul gondolkozott?

- Igen, pontosan ez történt. Mindenkinek ajánlom, hogy néha gondolkozzon el rajta, hol tart, elérte-e, amit akart. És ha nem érzi jól magát a bőrében, meg kell próbálni változtatni.

- Hogy fogott hozzá?

- Nem mondom, hogy percek alatt sikerült, de legalább megvolt bennem az elhatározás. Akkortájt kerültem ki New Yorkba, az ottani EMKE kávéházban zenéltem. Borzalmas hely volt, az ottani magyaroknak kellett játszanom, akik a legszörnyűbb kommersz dalokat követelték, régi rossz magyar számokat.

- Mi lett volna, ha azt játssza, amit jónak tart?

- Nem kockáztathattam, hogy kirúgjanak, mert így is nagyon nehéz volt bekerülni, nagyon szigorúan vették, hogyan viselkedik az ember, és a pénzre is szükségem volt. Miközben utáltam, amit játszanom kellett, pláne hogy akkor már egyre jobban érdekelt a dzsessz, a legjobbakat hallgathattam a Greenwich Village-ben a heti egy szabadnapomon. Összebarátkoztam a magyar származású híres gitárossal, Zoller Attilával, aki minden jó New York-i zenészt ismert. El is vitt a legmenőbb dzsesszklubokba, és összeismertetett egy csomó jó nevű dzsesszmuzsikussal. Például Chick Coreával, akivel szoros barátságba is kerültem. Akkoriban jött divatba a fusion music, ami engem különösen vonzott. Ebben együtt szól a rockzene és a dzsessz. Annyira érdekelt ez a fajta zenélés, hogy az EMKE-ben keresett összes pénzemen vettem magamnak egy Fender zongorát és néhány jó minőségű erősítőt. Elhatároztam, hogy együttest fogok alapítani Budapesten. Meg is csináltam a Rákfogó együttest, amely elég hamar híres lett. Ez volt az első olyan együttes, amelyik a külföldön már divatos, de itthon egyáltalán nem ismert zenei stílusban játszott. És nagyjából ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy nem megyek többé a vendéglátóiparba, hanem itthon maradok a családommal. Vettem egy lakást, és elkezdtem komolyan zenélni. Az új hangszerrel és a friss zenei stílussal sikerült megelőznöm a magyar kortársaimat. Például a Syrius együttest összesen két koncerttel, mert ők is épp akkor jöttek haza Ausztráliából, ahol szintén ismert volt a fúziós módszer, de mivel mi két héttel hamarabb kezdtük Pesten a koncertezést, mi lehettünk az elsők. Aztán egymás után jelentkeztek a jó magyar zenésztársaim, akik más zenekarokból átjöttek az én együttesembe, és így állt össze a Rákfogó legjobb csapata, benne Kőszeg, Ráduly, Orszáczky, Babos és Szakcsi.

- Jól emlékszem, hogy Magyarországon ekkor - a hetvenes évek elején - kezdett igazán tért hódítani a dzsessz, amely korábban nem tartozott a népszerű zenei műfajok közé?

- Így van, és ennek az a magyarázata, hogy a fusionzene miatt a dzsessz közönsége kibővült a rock közönségének igen nagy részével, és sokkal többen voltak kíváncsiak a koncertjeinkre. Mindannyiszor sorban álltak az emberek az utcán, bárhol léptünk fel, a Kapás utcában vagy a Bem rakparton. Ráadásul ott ültek a leghíresebb popzenészek, Presser, Frenreisz, az Omega, az Illés - mindenki, aki számított. Ettől kezdve hiába hívhattak pénzt keresni, mindenkinek nemet mondtam. Nem mondom, hogy könnyű volt megszokni azt a bizonytalanságot, hogy nincsen meg a havi fix, hiszen ott volt a családom, a két kisfiam, el kellett őket tartanom, de éreztem, hogy az előző életem lezárult.

- Kinek a kérésére kezdett tanítani a dzsessz tanszakon?

- Gonda János, a tanszak vezetője hívott meg, és én boldogan elvállaltam, hiszen épp ez volt az a cél, amit már egy ideje magam elé tűztem. Dzsesszzongorát tanítottam, és nagyon élveztem a tanítást. Részben ennek köszönhettem, hogy végre bekerültem abba a közegbe, abba a társaságba, ahová már régóta szerettem volna. Ez egy kasztrendszer volt: a megélhetésért soha nem vendéglátózó popzenészek, színészek, dzsesszzenészek kicsit lenéztek bennünket, akik a bányában dolgoztunk. De innentől nekem is megkezdődött az igazi zenész pályafutásom, bár klasszikus zenét még mindig nem játszottam.

- Még mindig megmaradt az a gyerekkori vágya, hogy zongoraművész legyen?

- A klasszikus zene továbbra is vonzott, és fel akartam frissíteni a gyerekkoromban elhagyott képességeimet. Így hát elmentem egy kiváló zongoratanárhoz, aki egyben zongoraművész is volt, Váczi Károlyhoz. Ő segített visszahozni azt, amit elfelejtettem.

- Egészen mást kell tudnia a klasszikus zenét játszó művésznek, mint a dzsesszzongoristának?

- Sok mindenben különbözik egymástól a kétféle zenélés. Elsősorban a ritmus és a sebesség tekintetében. De ezer más apró dolog van, amit a klasszikus darabok esetében újra kellett tanulnom. Ami még mindig nem oldódott meg, az az ivás volt. Az alkoholról nagyon nehéz volt leszoknom, hiszen a zenészéletnek szinte kötelező velejárója az alkohol. Eltartott még jó ideig, mire ettől is meg tudtam szabadulni. Amikor a színházi zeneszerzésbe fogtam, akkortól rázódtam igazán helyre. Csemer Géza barátommal megírtuk a Piros karavánt, ami tulajdonképpen az első magyar musicalnek számított az Egy szerelem három éjszakája után.

- Ez a darab cigány témára épült. Mennyire foglalkoztatta a magyar cigányság sorsa, volt-e a cigány származásának szerepe abban, hogy beszállt a musical megírásába?

- Nem sokkal azelőtt ismerkedtem meg Lakatos Menyhérttel, és az ő ötlete volt, hogy én írjam a zenét a darabhoz, amely oláh cigányokról szólt. Mivel semmit nem tudtam a magyar cigányság sorsáról - őszintén szólva korábban nem is nagyon foglalkoztatott -, levitt Nyírbátorba, ahol ismert egy kis oláh cigány közösséget. Ez az utazás rendkívül emlékezetes maradt számomra. Az útról letérve homokba épült, tapasztott kunyhókból álló kis települést találtunk, olyat, amilyent - úgy képzeltem - csak Indiában vagy Afrikában látni. Megdöbbentem, hogy ilyesmi nálunk is van. Nagyon-nagyon kedves emberekkel ismerkedtem ott meg, azonnal összebarátkoztunk, és kértem, hogy énekeljenek nekem. A dalokat följegyeztem, és a musicalhez föl is használtam. Korábban azt se tudtam, hogy az oláh cigányoknak milyenek a dalaik.

- Az hogy lehet, hogy cigány származása ellenére nem foglalkoztatta a cigányság sorsa?

- Talán azért, mert nem voltak saját rossz tapasztalataim, és nem volt időm sem megismerkedni más cigányok életével. A másik magyarázat az lehet, hogy a zenés cigányok vagy cigányzenészek itt Magyarországon valahogy másnak tekintik magukat, mint a többi cigányt. Úgy gondolják, ők külön kasztot képeznek. Az úgynevezett romungrók, azok a magyar cigányok, akik nem beszélik a cigány nyelvet, például egyáltalán nem tartják magukat igazi cigánynak. Egyik cigányfajta lenézi a másikat. Az asszimilálódott cigányokat a nyelvüket őrző cigányok árulónak tartják. A zenészek meg azért nézik le a többit, mert az ő családjaikban háromszáz-négyszáz évre visszamenőleg él a tradíció, hogy zenéljenek. Ebbe az országba valamiért több muzsikáló cigány telepedett le. A nemesek szerették, ha szórakoztatják őket, így aztán rávették a cigányzenészeket, hogy ne vándoroljanak tovább. Ezért van az, hogy a ma itt élő cigányok között olyan sok a jó zenei érzékkel megáldott ember. Sajnos mára egyébként annak a fajta cigányzenélésnek vége szakadt, amiről a cigányokat olyan jól ismerték a világban, és ami miatt a külföldiek is szívesen jöttek a magyar vendéglőkbe.

- Miért szűnt meg a cigányzene a vendéglátóiparban?

- Sok oka lehet. Kiment a divatból, aztán az emberek nem üldögélnek hoszszan a vendéglőben - se pénzük, se idejük -, meg ha egyáltalán zenét hallgatnak, akkor ma már semmiképpen sem cigányzenét. Ez kicsit szomorú, de azért van előnye is, mert így a Konzervatórium tele van tehetségesebbnél tehetségesebb cigány gyerekekkel, akik klasszikus zenét tanulnak, és eszük ágában sincs elmenni a vendéglátóiparba. Egyébként a popzenészek között is sok a tehetséges cigány fiatal, a Megasztárban például a legjobbak cigány családokból jöttek. A dzsesszzenéről nem is beszélve. Nálunk nagyon sok a tehetséges cigány származású zenész.

- Maga gyerekkora óta tudta saját magáról, hogy tehetséges? Vagy ez csak akkortájt derült ki, amikor felhagyott az említett elfecsérelt életével?

- Nézze, én azt hiszem, ha valakiben minimális intellektus működik, és nem borul el az agya valamilyen külső hatásra, akkor a saját képességeivel elég hamar tisztába kerül. Ha pedig egy kicsi akarat társul a tehetsége mellé, akkor azzal tud is kezdeni valamit. Amikor komolyan elkezdtem a dzsesszel foglalkozni, aztán színházi zenét írni, meg amikor vezető színészeket kezdtem kísérni, akkor már nem volt kérdés számomra, hogy van bennem tehetség. Fokozatosan jött ez az érzés. Amikor aztán azt láttam, hogy a nagy amerikai dzsesszzenészek egyre inkább a klasszikusokhoz fordulnak, magam is szükségét éreztem ennek. A régi szokásomat felelevenítettem, és újra elkezdtem Bartókot, Bachot, Sztravinszkijt hallgatni, nekiálltam partitúrákat olvasgatni és tanulni, és így egyre közelebb került hozzám a zeneszerzés iránti igény. Kurtágot, Eötvös Pétert tanulmányoztam, és amikor Kurtág György Földváron tartotta a kurzusát, egyik este a színpadon improvizálni kezdtem az ő hatására. A végén elragadtatással rohant fel hozzám a színpadra, és gratulált. Ma már a legnagyobb magyar klasszikus zenészek is elismerik az improvizálóképességemet. Sokan a legnagyobb magyar improvizátornak tartanak.

- El tudná magyarázni, hogy mi az improvizálás lényege?

- Az improvizálást a legcsodálatosabb emberi kincsnek tartom a világon. Ezzel a képességgel szerintem minden ember együtt születik, és természetesen nem kizárólag a zenében létezik. Valójában egyfajta rizikóvállalásról van szó, és arról, hogy az ember egy másik régióba kerül, amikor improvizál. Az időtényező is megváltozik, és a környezet is átalakul. Az ember hatalmas szabadságot él át, miközben úgy érzi, hogy szobáról szobára jár, de mindig saját maga dönti el, melyikbe nyit be éppen, vagy melyikből lép ki. Szívesen beszélnék egyszer egy agykutatóval, aki el tudná magyarázni, mi történik az agyban ilyenkor. Csak azt tudom, hogy egy-egy improvizációs állapothoz nagyon sokat kell készülnöm, rengeteg zenét hallgatok, és tudatosan tanulmányozom a zeneszerzők partitúráit. Aztán amikor eljön a pillanat, nem gondolok semmmire, sőt kicsit olyan, mintha nem is én magam irányítanám a játékot. Nagyon különös és csodálatos érzés. Mostanában például sokat foglalkoztam Richard Strauss-szal, és amikor improvizálok, újra és újra előjönnek az emlékeim a Saloméről vagy az Elektráról.

- Honnan tudja, hogy miből kell készülnie?

- Most például elolvastam a Ligeti Györggyel készült interjúkötetet, amelyben sok szó esik Richard Strauss zenéjéről. Ezért engem is el kezdett érdekelni a Salome, és sokszor egymás után meghallgattam. Most egyébként kilenc operát kihoztam a kottatárból, és egy hónapja csak Strauss-operák zongorakivonatát játszom. Fantasztikus élmény. A 21. századi zene ismét furcsán keveri a dzsesszt, a popzenét, a népzenét és a klasszikus zenét. Miközben a népzene olyan mértékben civilizálódott, hogy nemigen tud újfajta népzene születni, a klasszikus zene pedig nem tud továbblépni, mert már mindent megírtak, és a dzsessz sem találja az új hangját. Ezekben a műfajokban visszafelé indulnak. A popzene az egyetlen, amelyben újat lehet tapasztalni. A közönségét más műfajra nem lehet becsalni. Ezért szerintem a popzene fogja felszívni magába a dzsesszt, a népzenét és a klasszikus zenét, amiből valami szépségesen új zenei világ jöhet elő. Én magam is kezdek ehhez alkalmazkodni, akarok is csinálni egy új együttest, amelyben fiatal popzenészek is szerepelnek a saját popzenéjükkel. Úgy érzem, nem adhatom fel, hogy mindig a legújabb kihívásokhoz alkalmazkodjam. Annak idején én hoztam a fúziós zenét, aztán én voltam az első, aki Magyarországon világzenét játszottam, most sem várom meg, amíg mások kitalálják a legújabbat. Eközben az Operett Színháznak a Szentivánéji álomból írok musicalt. Ez is cigánytémára épül, és ragaszkodom hozzá, hogy az általam legújabbnak tekintett modern világzene adja a zenei alapokat hozzá.

- Mindkét fia zenész. Ez a családi tradíciónak köszönhető, vagy saját elhatározásuk volt, hogy a papa hivatását folytatják?

- Mindenben saját maguk döntenek. A nagyobbik fiam, a Junior nem hajlandó hallgatni rám. Ő nem ért egyet azzal, amit én a mai zenéről gondolok. Őt csak a régi, úgynevezett blue note dzsessz érdekli. Hiába mondom, hogy felkopik az álla, ő ragaszkodik a klasszikus dzsesszzenéhez. Robi, a kisebbik fiam játszik Babosékkal is, de őt a fúziós zene is érdekli, sőt a popzenét sem veti meg. Ő könnyebben fog boldogulni.

- Szoktak hárman együtt zenélni olykor?

- Nem. Egyáltalán nem fordul elő. Én nem is tanítottam őket, és nem is akarom befolyásolni egyiküket sem. Szabad emberek, annyit és úgy zenélnek, ahogy nekik jólesik. Nem is igen beszélünk zenéről, ha találkozunk. Egymást nem nagyon dicsérjük, nem is kritizáljuk. Szerintem ez így van rendjén. Sokszor kérdezik tőlük, nem nyomasztja-e őket, hogy az apjukat mindenki ismeri. Egyáltalán nem érzik így, és ha van valami, amiben példának szeretnének tekinteni, akkor az kizárólag az, hogy még ilyen idős fejjel is újat tudok kezdeni.