Gyarmati György
A közelmúlt feltárása és az ügynökkérdés
Az idő múlása
Nagy Imre és Kádár János közel egyidejű eltemetésétől - a rendszerátalakítás „kerekasztalos" kezdetétől - 18 év telt el. Akik akkor születtek, a szűkebb családtörténetet tekintve idén érettségiztek, a tágabb társadalmi közösség szempontjából pedig választójogosult állampolgárok lettek. Hasonló időtartamhoz - a múltba visszatekintve - „történelmi korszakok" rendelhetők. Az 1849-es világosi fegyverletételhez képest - túlélve a neoabszolutizmus megpróbáltatásait - 1867-re tető alá hozták eleink az osztrák-magyar kiegyezést. A múlt század első felében alig volt több a két világháború közötti korszak: a trianoni béke 1920-as aláírásához képest 1938 - egyebek mellett - a müncheni egyezmény és az „országgyarapító" első bécsi döntés éve volt. S mi minden történt hasonló intervallumban a század derekán? 1945-től számítva a próbálkozó demokrácia évei, Rákosi Mátyás terroruralma, az 1956-os forradalom a leveretését követő megtorlásokkal együtt. A háború végétől számított 18. évben - az l963-as nagy amnesztia keretében - már az 1956-os részvételük miatt elítélt „nagyidősök" zöme is szabadult.
Az átélő kortárs persze éppoly kevéssé számolt a régmúltban „történelmi léptékben", mint manapság. S noha körülötte, alkalmasint vele történtek a dolgok, az idő múlását leginkább saját életútjának - gyakorta fátumszerű - sorsfordulóin regisztrálhatta. Napjainkban például azt, hogy a kormányzó pártok lajstromba szedték a rendszerátalakítás mindmáig megoldatlan tárgyköreit, s azok haladéktalan rendezéséről állapodtak meg egymással. A négy „csomag" tizenöt „programot" tartalmaz, s ezeken belül is még kétannyi „alprogram" sorolja az intézendő restanciákat. Mindezek tervezett kodifikációs vonzata: az alkotmány módosítása mellett tíz új törvény beterjesztése és további 37 törvénymódosítás keresztülvitele, még ezen év végéig. Teljesítésük a szerteágazó feladatköröket nézve - a rendezésre szánt fél évnyi idővel számolva - rohammunkát prognosztizál.
A közreadott koalíciós megállapodás egyetlen pontjára, a közelmúlt feltárására és a programban hozzátoldott ügynökkérdésre van valamelyes rálátásom, részben mint a szóban forgó korszakot évtizede kutatók egyike, részben mint az állampolgárok információs kárpótlását végző - tíz éve életre hívott - intézmény* dolgozója. Ezért az alábbiakban a Történeti Levéltár e kérdéskörben felhalmozódott évtizedes gyakorlati tapasztalata alapján érintek néhány feloldásra váró dilemmát.
A jogszabályegyvelegből eredő funkcionális zavar
A múlt feltárása ez esetben kettős prizmatörésben tűnik elő. Közvetlen érintettségi körét tekintve a népesség sokkal behatároltabb részére terjed ki, kisebb fajsúlyú, mint, mondjuk, az egészségbiztosítás, az adó vagy akár a nyugdíj újraszabályozásában érintettek. Történeti perspektívában - amibe az egész ország s a vizsgált időszakban jelen volt (és részben jelen lévő) több generációnyi teljes társadalom beletartozik - ugyancsak számszerűen elenyésző hányad az „ügynökkérdés" látószöge felől közelítő úgynevezett múltfeltárás. A rendszerátalakítás értelme - történelmi jelentősége? - tekintetében viszont érdemlegesebb a kérdés súlya. Többek közt azért, hogy - az eltelt idő okán - ne váljék ez átmenetinek gondolt rendszerváltási deficitből végképp demokráciadeficitté. De ez az utóbbi nézőpont időbeli elhúzódása ellenére elsődlegesen az információs kárpótlás - és ennek részeként a demokráciában (is) közéleti tisztséget vállalók átvilágításának - kérdéskörébe tartozik, azaz aktuálpolitikai tematika.
Az elmúlt közel két évtizedben - a politikai eliten belüli pártérdekeltségek és pártérintettségek mellett - mindvégig tárgyi ellentmondást okozott e kérdés rendezésében, hogy egy kalap alá vont több, egymással funkcionálisan alig érintkező, eltérő természetű tárgykört. Minden egyes jogszabály - beleértve a már a parlamentben elvetélteket vagy az Alkotmánybíróság által vétózottakat is - egy törvény keretében próbálta rendezni az állampolgárok információs kárpótlását, a közpolitika régi és új reprezentánsainak átvilágítását, illetve a közelmúlt dokumentumokon nyugvó történeti feltárását. Ennek persze semmilyen alkotmányossági korlátja nincs, csupán a végrehajtás évtizedes tapasztalatai alapján válik mindinkább nyilvánvalóvá, hogy ez a jogszabályegyveleg nem a legcélravezetőbb megoldás.
A fenti három ügy közt annyi az érintkezési pont, hogy egy forrástípus egyezése alapján - pontatlan publicisztikai fordulattal - mindegyik „a múlt perléséről" szól. Rendezésük azonban a társadalmi munkamegosztás jócskán különböző ágazatainak funkcionális szakértelmét veszi igénybe. Az információs kárpótlás leginkább egy nagy volumenű iratfeldolgozó és adatszolgáltató közhivatali, levéltári tevékenység, az átvilágítás (lusztráció) viszont egy bírósági eljáráshoz közel álló feladatszabás. (Az erre kiválasztott bírák hivatását-státusát tekintve ezért is nevezte a testületet a közbeszéd és a sajtónyelv átvilágító bizottságok helyett - pontatlanul, de joggal - átvilágító bíróságoknak.) Mindezekhez képest az előző kettőtől merőben eltérő harmadik „műfajt", hivatást képvisel a történettudományi konvenciók szerint végzett szakszerű múltfeltárás. Az elsődleges nézőpont, a történetírás szemszögéből nézve korántsem az jelenti a legfőbb gondot, hogy az említett aktuálpolitikai kérdésekben - információs kárpótlás, lusztráció - az eddigi jogszabályok számos értelmezési problémát vetettek fel, vagy inkonzisztens paragrafusokat tartalmaztak.* Sokkal inkább az, hogy a múltfeltárás - a historikusi feladatvégzés mellett - esetenként a másik két vele összekapcsolt kérdés suta rendezésének félrefogásait kényszerült helyre tenni, mint Hamlet „a kizökkent időt". Ebből eredően nembeli funkciója mellett maga is részévé vált az említett aktuálpolitikai tárgykörök diskurzusának.
Az említett koalíciós megállapodás vonatkozó pontja annyiban hűen tükrözi a honi közbeszéd alapképletét, hogy Magyarországon az elmúlt években a múltfeltáráshoz leginkább az úgynevezett ügynökkérdés fogalma társult. De a problémakör aligha tisztázható anélkül, hogy számot vetnénk azzal, mi okozta ezen helyzet kialakulását. Ez pedig több összetevőre vezethető vissza. Nagyon leegyszerűsítve az, hogy sem az információs kárpótlás, se az átvilágítás nem töltötte be a neki szánt vagy tőle remélt társadalmi funkcióját. Vegyük sorra a kérdéskör egyes elemeit: átvilágítás, információs kárpótlás, ügynökök!
Átvilágítás, információs kárpótlás, ügynökök
A lusztrációt tíz éven át folytatták az átvilágító bizottságok, s 2005 végéig közel 11 ezer személy ellenőrzését végezték el. Az eljárás nyomán kétszáz-egynéhány fő akadt fenn a rostán, azaz a procedúra „eredményessége" 2 százalékos volt. Ennél valamivel több, ha a lusztráció áttételes, közvetett hatásával is számolunk. Azokkal, akiknek egy része végképp átnyergelt a privát szférába, másik részük pedig nyugdíjba vonulva vagy aktív korúaknál állásuk kiszervezésével (és szerződéses „visszadolgozással") kerülte meg a vizsgálati eljárást. Az átvilágítandók potenciális körét számítva így összesen mintegy 4-5 százalékra tehető a státusukból a lusztráció révén - vagy az elől kitérve - kikerültek száma.
Az információs kárpótlás arról szól, hogy az állampolgár megismerheti azokat az adatokat, iratokat, amelyeket az előző rendszer titkosszolgálatai különböző célból és módszerrel róla összegyűjtöttek. Mindent joga van megkapni, ami közvetlenül rá vonatkozik, de - diszkrét eseteket kivéve - semmi olyat, ami másvalakit érint. Magyarországon az elmúlt tíz évben kereken húszezren fordultak a Történeti Levéltárhoz (és jogelődjéhez) a letűnt rendszer titkosszolgálatainak róluk keletkeztetett iratait kérve. Közülük 6200 esetben találtunk releváns iratokat, adatokat. Ebben az értelemben a Levéltár a hozzá fordulók közel egyharmadának tudott törvény szerinti információs kárpótlást nyújtani. Összesen közel 350 ezer oldalnyi fénymásolatot kaptak kézhez a Történeti Levéltár ügyfelei, azaz személyenként átlagosan bő félszáz oldalt. (Ebben az átlagban persze a néhány lap és az ezer oldal egyaránt benne foglaltatik.)
Az információs kárpótlás iránti mérsékelt érdeklődés nem volt független attól, hogy az első szabályozások nem tették lehetővé, hogy az egykoron megfigyelt állampolgár - a rá vonatkozó „szöveges" információk mellett - megtudhassa a róla jelentő besúgó(k) nevét is. Ennek csak négy éve, a 2003. évi III. törvény adott zöld utat. Azóta az egykori megfigyelt már megismerheti ugyan a róla jelentő valódi nevét - ha az pontosan beazonosítható a fennmaradt anyagokból -, de továbbra is rendezetlen maradt a volt hálózati személyek (ügynökök) kilétének a nyilvánosságra hozhatósága. (A Történeti Levéltár mintegy 60 millió oldalnyi iratot őriz, s eddig közel egymillió nevet regisztrált úgy, hogy hozzájuk kapcsolódóan különböző jellegű és mennyiségű információt is tud szolgáltatni.)
Az ügynököket, azaz a kommunista titkosszolgálatok egykori hálózati személyeit a közbeszéd többnyire „besúgóként", alkalmasint „kollaboránsként" is nevesíti. Az ügynökök fellelhetőségének köréről egy tapasztalati és egy számított információ áll rendelkezésre. Az elmúlt négy évben - amióta a törvény módot ad rá - állampolgárok és kutatók csaknem 6000 fedőnév mögött rejtőző egykori ügynök személyének az azonosítását kérték a Történeti Levéltártól. Ebből kereken 2300 egykori ügynököt sikerült bizonyossággal azonosítani, azaz a találati arány 40 százalékhoz közelít. De az említett hatezernyi fedőnévhez kapcsolódóan több mint 22 ezer különböző ügynökazonosító részadatot kellett átvizsgálni, többek között abból eredően, hogy a szolgálatok döbbenetesen nagy számban szerveztek be azonos fedőnév alatt különböző személyeket.
Az eddigi elvégzett ügynökazonosítások mellett persze hátra van még az az irathányad, amelyre sem állampolgári kérés, sem kutatói érdeklődés „nem kérdezett rá". A hálózati személyekről a Levéltár birtokába került különböző iratfajtáknak csak egy esetlegesen közös érintkezési tartománya segíti, hogy bizonyossággal rátaláljunk az azonosítani próbált ügynökre. Ezt érzékelteti a következő oldalon látható diagramon belüli fehér kör.*
A Történeti Levéltárban jelenleg rendelkezésre álló különböző hálózati részadatok alapján a következő prognosztizálható. A kommunista rendszer négy évtizedes fennállása során - különböző időmetszetek adataiból kalkulálva - összesen mintegy 200 ezer főre becsülhető az államvédelmi/állambiztonsági szervekkel kollaboráló egykori ügynökök száma.* A jelenleg hatályos törvényi kritériumok figyelembevételével ezeknek jó esetben is legfeljebb a tíz százaléka azonosítható bizonyossággal. A bizonyossággal azonosítható ügynököknek eddig közel egynegyedét (kb. 2300 fő) identifikálta a Levéltár, s bocsátotta adataikat az arra jogosult állampolgárok és kutatók rendelkezésére. Ehhez képest alig száz körüli azon hálózati személyek száma, akik az elmúlt másfél évtizedben érintettségük okán - a média jóvoltából - közéleti diskurzus tárgyaivá, illetve alanyaivá váltak. De ezeknek is csupán egy kisebbik része - nevesebb közéleti személyekhez köthető ügynökbotrány - zaklatta fel olyan mértékig a honi politikai osztályt, hogy hirtelen felindulásban ígért - vagy éppen tett - egymás után, mindenkor csak félmegoldásokkal járó különböző intézkedéseket.
Egykori ügynökök nagyon különböző módon lepleződtek le - vagy kerültek e téren gyanúba - az elmúlt közel két évtizedben. Parlamenti pulpituson éppúgy lobogtattak ezt sejtető - akkor még minősített adatokat tartalmazó - borítékokat, mint ahogy különböző lapok vagy elektronikus médiumok adtak hírt egykori kollaboránsokról. Ez visszatérő epizódjává lett a honi politikai közéletnek, és több skandalum esetében mindmáig kiderítetlen, hogy ellenlábas politikai irányzatok egymás elleni akciójáról, vagy egyazon párton belüli riválisok kombinációs játékáról volt/van-e szó.
Ugyanebbe a vonulatba illeszkedik az úgynevezett ügynöklisták kérdése. Az ügynöklisták mindmáig tisztázatlan forrásból származnak, és tisztázatlan körülmények között kerültek nyilvánosságra. Egyik-másik ilyen lista megszellőztetői látnivalóan nem tudtak - vagy nem is akartak - különbséget tenni a besúgók és megfigyelt áldozataik között. Noha egészen más kategóriát jelent, ügynöklista címszó alatt vitézül reklámoztak még olyan névsorokat is, amelyek a pártállami nómenklatúrát, illetve a belügyi hivatásos állományt kínálták a nagyközönségnek internetes portáljaikon. Itt csak a portéka elkeresztelése volt félrevezető, nem az adattartalom. Noha törvényi felhatalmazással - azaz nyilvánosan tudhatóan - a Történeti Levéltár rendelkezik az egykori hálózati személyek azonosításához szükséges legtöbb információval, a közreadott különböző ügynöklisták keletkeztetői és „szerzői jogának" birtokosai - a Levéltáron kívül - másutt keresendők.
Az ügynöklelepleződések egy része mondhatni logikus következménye a Levéltárba került iratok kutathatóvá válásának - de erről alább még szólunk. Ennél általánosabb probléma, hogy hiányzott - és hiányzik - a nyilvánosságra hozhatóság jogállami normákkal való világos rendezése. Mindmáig tisztázatlan az információs kárpótlás - tágabb összefüggésben a rendszerátalakítás értelméhez kapcsolódó társadalmi elégtételszerzés - tartalmának és az ezt szolgáló eljárásmódnak a viszonya.
A besúgói tevékenység nagyon széles spektrumot ölel fel az önszorgalmú jelentőktől - alkalmasint azoktól, akiknek az információi nyomán szabadságvesztéssel vagy éppen halálos ítélettel végződött büntetőperes eljárások zajlottak - a semmitmondó (terhelő adatot senkire sem tartalmazó) jelentésekig, amelyek alapján az ügynök funkcionális hasznavehetetlenségét idővel tartótisztje és annak felettesei voltak kénytelenek kimondani. Más esetekben voltak olyanok, akik önmagukat dekonspirálva próbáltak szabadulni az ügynökstátusból, vagy a dokumentálható beszervezés ellenére sem adtak jelentéseket. A Történeti Levéltárban eddig elvégzett közel hatezer konkrét ügynökazonosítás kellő nagyságrendű vizsgálati halmaz ahhoz, hogy megállapítsuk: a törvényi kritériumok szerint történő azonosíthatóság mellett minden egyes hálózati személy esetén csak további - az adott kor releváns közegét is számításba vevő - egyedi tartalomelemzés segíthet az egykori ügynök karakterének megítélésében. (A tárgyilagosság mellőzése legfeljebb az egykoron meghurcoltaktól nem vehető zokon.) Ez nem igényel újabb paragrafust, csupán korrekt tartalmi analízist. Mondhatnám azt is, hogy annak esetenkénti korrekcióját - ha ok van rá! -, amit a jogszabály, természetéből következően, nem képes rendezni. Az érdemi múltfeltárás - historikusi értelemben - valahol itt kezdődik...
A múltfeltárás jelenlegi görbe tükre
A titkosszolgálatok - funkcionális feladataikból eredően - minden rendszerben rejtőzködve működtek-működnek. A diktatórikus pártegyeduralom államvédelmi/állambiztonsági szolgálatai viszont sokkal nagyobb mértékben - és kiterjedtebb vizslatási akciórádiusszal - voltak támaszai a hatalomnak, mint jogállami keretek között. Így magától értetődő, hogy a közelmúlt történetét feltárni igyekvők - a rendszerátalakítás kezdetétől - megkülönböztetett figyelemmel fordultak ezen szervek tevékenysége felé. Mindemellett - mint már utaltunk rá - az egymást követő törvények is „rövidre zárták" az átvilágítást és az információs kárpótlást a múltfeltárással. Talán e konfúzus szabályozás okszerű velejárója is lehetett, hogy a kutatói érdeklődés sokkal intenzívebb volt, mint az állampolgárok önmagukra vonatkozó iratainak megismerési igénye. Azt már nehezebb megítélni, hogy az érdeklődés intenzitásának különbözőségében milyen szerepet játszott az eltérő szabályozás: az állampolgár az információs kárpótlás keretében csak a közvetlenül róla jelentőt - saját besúgóját - ismerheti meg, a kutatói jogosítvánnyal bírók viszont a teljes ügynökhálózatot pásztázhatják.
Miután a pártállammal kollaboráló ügynökök egy része az elmúlt években kutatói bogarászások hozadékaként került nyilvánosságra - és legtöbbjüknek élénk médiavisszhangja is volt -, olyan benyomás (is) keletkezhetett, hogy a múltfeltárás jórészt ügynökvadászattá profanizálódott. Azért írok benyomásról, mert a múltfeltárás ennél persze sokkal többről, illetve másról szól - kellene szóljon. Többek közt a vonatkozó korszak történeti feltárását segítő forrásanyagok összessége - és azok belső arányai - alapján is. Ha az úgynevezett pártállami időszak központi párt- és államigazgatási szerveinek eddig levéltárba került iratait vesszük számba - mellőzve az alárendelt pártapparátusok, illetve a helyi-területi igazgatási bürokrácia aktatermelését -, a Történeti Levéltár jelenlegi állománya a fentebb említett „központi államigazgatási anyagok" 7-8 százaléka. Noha ez a hányad - közvetve - az egykori titkosszolgálatoknak az államéleten belüli súlyát is jelzi, ezen iratoknak csak elenyésző töredéke segíti, hogy az ügynökök nyomára leljünk. Sőt mi több, ez még a Levéltárba került irategyüttesen belül is csak egy kisebb iratszegmens:
* A kérdéskört érintő törvények sorában az 1996. évi LXVII. törvény hozta létre a Történeti Hivatalt, majd ennek jogutódjaként a 2003. évi III. törvény az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát, amelyet a továbbiakban rövidített - Történeti Levéltár - névváltozatban használok.
* A jogszabályok ellentmondásosságait most nem érintjük. Az erre vonatkozó észrevételeit a Levéltár az elmúlt tíz évben visszatérően megküldte az Országgyűlésnek, részben éves jelentéseiben s esetenként azon kívül is.
* A diagram az egykori hálózati személyekről fennmaradt s a Történeti Levéltár őrizetébe került - különböző részadatokat tartalmazó - irattípusokat jelöli. Legközismertebb a személyi azonosító adatlap (az úgynevezett 6-os karton). Ezt a törvény - egyedüli dokumentációként! - nem tekinti az érintettség megállapításához elégséges kritériumnak, csak akkor, ha hozzá rendelve fellelhető az egykori ügynök jelentéseit fedőnév mögé rejtetten tartalmazó „M" jelű munkadossziéja is vagy a keresett egykori hálózati személy „B" jelű beszervezési dossziéja.
* Ebben nincsenek benne az úgynevezett fogdaügynökök, a polgári hírszerzésnek „bedolgozók" vagy a sorkatonaság körében beszervezett informátorok. Az eddig előkerült szórványadatokból a legutóbbiaknak - egyelőre - még a nagyságrendjüket sem tudjuk becsülni.
A Történeti Levéltárban őrzött iratok „viktimológiai" megoszlása
(százalékban)
működése
Az egykori áldozatokról fennmaradt iratmennyiséghez képest sokkal kisebb hányad őriz forrásokat „a cég(ek)" hivatali működéséről, és ennél is töredékesebb arányban a hálózati személyekről, az ügynökökről. Részesedésük a Történeti Levéltár anyagában mintegy 7 százalék. Ha pedig ezt a teljes korszakról fennmaradt központi államigazgatási forrásokba integráljuk, arányuk fél (0,5) százaléknyi. Forrásoldalról közelítve a pártállami korszak érdemi feltárásához jószerivel adalékokat - bár kétségtelenül delikát adalékokat - találunk a Történeti Levéltárban, miközben a rendszer működésének történészi nézőpontú komplex feltárásához mellőzhetetlen forrásokat őriz a Magyar Országos Levéltár, a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár vagy éppen Budapest Főváros Levéltára.
Ugyancsak a történészi nézőpontnak van egy további, demográfiai vetülete is. Az ügynökkérdés vázolása során használt (tudható vagy éppen számított) adatokat és viszonyszámokat legtöbbször a 20. századi Magyarország egyik vagy másik időpillanatában jelen lévő - átlagosan - tízmilliós népességéből kiindulva kalkuláltam. Ehhez képest a vizsgált időszakban mintegy három generációnyi, folyamatosan cserélődő populáció aggregált nagyságrendjéből kellene elvégezni az arányszámításokat. Azaz nagy valószínűséggel nem tíz, hanem inkább 25-30 milliónyi honpolgár lenne a számítások korrekt kiindulópontja.
Az ügynökleleplezésre szakosodott leírások zöme ráadásul nemcsak történeti nézőpontból aránytévesztő, hanem a szóban forgó rendszer belső működési rendje tekintetében is hamis. A politikai rendőrség egyszerre használta és nézte le - bizalmatlansággal elegyített hatalmi gőggel - saját kollaboránsait (is). A rendszer működésének kulcsát jelentő pártirányítás pedig hasonlóképpen szimultán használta és nézte le saját politikai rendőrségét is, ha másért nem, hát azért, hogy érzékeltesse, „ki az úr a házban". Az e téren egyértelműen hierarchikus rendben működő szolgálatirányítás a pártvezetés instrukcióit fordította át paranccsá, utasítássá, aminek a legalján fogalmazódott az ügynöknek szóló aktuális feladatszabás. Ugyanezen - különböző szintű - pártfórumok evidens járadékként kebelezték be a pártszolgálatot végző „szervek" információit, de azok forrásai névtelen-arctalan Senki Alfonzok voltak számukra. Ebből adódóan tekinthető vaskos strukturális dezinformálásnak az ügynökleleplezések - úgymond - historiográfiai hozadékként való tálalása. Strukturális dezinformálásnak, az információs kárpótlás és a történészkedés közös görbe tükrének tekinthetjük azért is, mert miközben esetileg nevesítődnek a hatalmi hierarchia hazugságláncának legalján álló kollaboránsok, az egykori hivatásos kopók még a társadalmi elégtételszerzés ugyanezen - legalább nevesíteni őket! - elvárását is elkerülhették. (Ezzel valóban mindmáig egyedül áll Magyarország a régió többi rendszerváltó államai között.)
Ennek kapcsán vetődik fel az is, hogy a professziójukat érdemlegesen művelő historikusok - tágabban a történész szakma - hitelessége milyen mértékben csorbul attól, ha az egykori ügynökök soraiban folytatott szelektív hajtóvadászatot történetírásként jelenítik meg. Az ügynökkérdés mediatizálhatósága miatt nagy a kísértés, hogy az autentikus múltfeltárás összekeveredjék a címlapsztoris leleplezéssel. Így lehet adott esetben a letűnt rendszer egyik-másik kérdéskörének tized- vagy huszadrangú statisztáit - az inkább áltörténetinek mondható rekonstrukció során - főhősökké „előcsúsztatni", ha abból szaftosnak ígérkező médiaszenzáció kerekíthető. (Ezzel épp a letűnt rendszer egykori párttollnokai éltek visszatérően - igaz, legtöbbször annak idején is historikusi kompetenciát mímelve. „Utódaik" jóvoltából nemcsak hogy tovább él, hanem újra is termelődik a - meghaladni gondolt/remélt - pártszolgálatban végzett tendenciózus történetmondás.) A történelem mindenkié ugyan, de kérdés, hogy ez feljogosít-e egyúttal a szemezgető-szabadrablásos birtoklásra is.
A történeti nézőpontot összegezve: az információs kárpótlás és a múltfeltárás „adatbázisa" részlegesen érintkezik ugyan, de a kettő - mind célját, mind pedig a teljesíthetőség módszerét tekintve - nagyon eltérő feladat. A múltfeltárás jelenlegi ügynökvadász vonulata képes lehet teljesíteni a panem et circenses évezredes ösztönalapú elégtételszerzés-igényének a könnyebbik felét - a cirkuszt - az egykori kollaboránsok azon töredékének az előszámlálásával, „felmutatásával", akik valóban a letűnt rendszer leginkább nemtelen eszközökkel operáló gépezetének, a politikai rendőrségnek a „bedolgozói" közül valók. Közben viszont a feledés homályába vész ugyanezen stigmatizált csoport döntő többsége, de nemcsak ők. Az egykori kollaboránsok nevesíthető hányadán verve el a port, ködfelhő mögé rejtőzhetnek egyfelől tartótisztjeik s általánosabban az államvédelem/állambiztonság pártszolgáló gépezetének - a rendszer teljes regnálási idejével kalkulálva - százezres apparátusa, másfelől pedig a letűnt pártállami rendszer tényleges irányító garnitúrája is. Az ügynökcentrikus közelítésben elvész a diktatúra legsajátabb jellemzőjének, pártállami egyediségének a bemutatása. Az információs kárpótlás és a múltfeltárás - nemcsak a közgondolkodásban összemosódó, hanem törvénnyel is szentesített - összeboronáltsága téríti kényszerpályára az utóbbit. Magyarán, az információs kárpótlás és az átvilágítás érdemi rendezése esetén a történeti múltfeltárást végzők nem kényszerülnének arra, hogy - teljes körű irathozzáférésük révén - egy mindinkább hektikussá lett aktuális közügyben legyenek funkciótévesztő „muszáj Herkulesek".
A valóban szakmabeliek egyre inkább érzékelik, hogy a Történeti Levéltárban őrzött iratok - keletkeztetőik eredeti szándékától eltérően - legalább annyi értékes információt hordoznak a szocialista rendszer egyedi társadalmi megélésének mindennapi jellemzőiről, mint az ezt egykor permanensen vizslatni igyekvő szervekről, illetve a mindezek fürkészésére tartott besúgókról. A tudományos kutatóknak eddig kereken félmillió oldalnyi xeroxmásolatot adtunk ki, s egyre többen vannak közöttük azok, akik a múltfeltárásnak ezt a társadalomtörténeti nézőpontját érvényesítik.
A békés rendszerátalakítás
konzekvenciája és/vagy kihívása
Fundamentális kiindulópont a kihívások sorában, hogy a demokratikus jogállamiságnak valóban létezik-e olyan - épp a demokratikus jogállamiságból eredő - alkotmányos korlátja, amely az információs kárpótlás következetes érvényesítését megkérdőjelezi. E tekintetben mindeddig Magyarországon sem az alkotmány- és polgári jog avatott tudósainak, sem a törvényalkotóknak, sem pedig az alkotmányosság őreinek nem sikerült konszenzusra jutniuk.
Az ügynökkérdés - ha másért nem, hát a jogállamiság önbecsülése miatt - érdemi súlyú aktuális közügy. Ebből adódóan az ügynökazonosítás a fellelhető források bevonásával következetesen folytatandó, noha annak „eredményessége" - úgy tűnik - aligha fogja meghaladni a szóba jöhető egykori hálózati személyek öt-tíz százalékát. Ez viszont azzal a józan súlypontáthelyezéssel végzendő tovább, hogy helyrebillenjen a jelenleg is tartó visszásság: az ügynökleleplezések buzgalmában mintha feledésbe merülnének a - részben besúgások következményeként - joghátrányt szenvedettek, meghurcoltak, a rendszer áldozatai. Legalább az egyéb szankciókat nélkülöző nevesítés formájában kapják meg az információs kárpótlást az érintettek, még akkor is, ha jó részüknek ez már nem lehet más, mint posztumusz elégtételadás.
Magyarországon a rövid 20. század folyamán (1918-1990) kilenc rendszerváltás - illetve erre irányuló markáns kísérlet - számolható össze. A megelőző nyolc esetben az újonnan berendezkedők mindannyiszor nevesítettek egy vagy több társadalmi, illetve politikai csoportot, réteget, amely(ek) valami módon felelőssé tétettek az akkori közelmúltért. Különböző közigazgatási vagy bírósági eljárásokban számosan lakoltak nemcsak perrendtartásszerűen elmarasztalható ténykedésükért, hanem egyszerűen azért, mert a bukott rendszer reprezentánsai, közszolgái, illetve vélelmezett/valós szimpatizánsai voltak. Egy-egy generáció tagjai saját egyedi életútjuk során többször kerülhettek ellenlábas oldalra, az egyik rendszer páriájából a rákövetkező kedvezményezettjévé válva és vice versa. A legutóbbi, kilencedik cezúra, a „tárgyalásos forradalom" - vagy ahogy újabban nevezik - a kiegyezéses, alkotmányos rendszerátalakítás viszont produkált valami olyasmit is, amit a megelőző nyolc közül egyik sem. Egyfelől azt, hogy a hatalom korábbi reprezentánsainak egy része és a hatalomból újonnan részesedni kívánók egymással egyezkedő - sorozatos alkura kényszerített - politikai és jogszabályozási konstrukcióban lettek közös részesei az átalakításnak, miközben különböző szinten és módon a homo novusok is integráns részesei voltak annak a régi mechanizmusnak, amit éppen leváltani akartak.
Talán ebből is következett, hogy a 20. század korábbi rendszerváltásaitól eltérően ez utóbbi fordulatnak nem volt represszióval sújtani kívánt kitüntetett bűnbakja. Jóhiszeműen még az sincs kizárva, hogy az 1989-es nemzeti kerekasztal lovagjai tanulni próbáltak a történelemből, és mérlegelték: az előző fordulatok nyomán üzembe helyezett számonkérőszékek, igazolóbizottságok, népbíróságok igazságtétel címén majdnem annyi újabb igazságtalanságot produkáltak, mint amennyit - úgy-ahogy - orvosoltak. (Egyes leírások szerint a kerekasztal-tárgyalások idején még a szakértői albizottságok se nagyon firtatták a most tárgyalt problémakört.)
Az ügynökkérdés mintha ezt az elmaradt bűnbakképzési procedúrát szolgálná: a ténylegesen zajló egyedi információs kárpótlás mellett mintegy kollektív kompenzációként amiatt, hogy a társadalom meglehetősen nagy hányada még 18 év múltán, most is a rendszerátalakítás vesztesének tudja magát. Ez a tágan és alkalmasint csúsztatásokkal értelmezett ügynök lett az a prügelknabe, aki jobb híján - pótcselekvésként és verbálisan - elpáholható. Csakhogy az eltelt 18 év során - Deák Ferenc vagy Eötvös József patinás szóhasználatát kölcsönözve - „a környülállások" is megváltoztak. Tetszik vagy sem, a tárgyalásos, megegyezéses rendszerátalakításnak ehhez illeszkedő konzekvenciái is vannak, ahogy az eltelt - majdhogynem „korszaknyi" - éveknek is.
A mostani koalíciós megállapodásban az újabb törvény benyújtási határideje rohamtempóban végzendő előkészítést prognosztizál. Holott ebben a kérdésben - a koalíciós programcsomag számos más rendezni ígért tárgykörétől eltérően - nehéz felfedezni olyan sürgető kényszert, amit az államháztartás egyensúlyba hozásának követelménye vagy éppen a konvergenciamegfelelés indukálna. Nem szolgálnak-e az elmúlt közel két évtized részben suta szabályozásai, részben befulladt - az alkotmányossági próbát több esetben ki nem álló - megoldási kísérletei elegendő tanulságul ahhoz, hogy először tisztázzuk: melyek a kérdéskör rendezést igénylő egyes elemei? Mi a tartalmuk ezeknek az elemeknek? Milyen módon rendezhetők egy vagy több kodifikációs eljárással? Milyen hatásuk van a jelenleg hatályos jogszabályi környezetre, azaz milyen további jogszabály-módosításokat indukálnak?
Felállóban van egy újabb bizottság annak felülvizsgálatára, hogy milyen aktákat tartottak vissza eddig az iratátadásra kötelezett szolgálatok és más intézmények azok közül, amelyeknek - közkeletűen - a Történeti Levéltárban lenne a helyük. Csakhogy amíg nem ismeretes, hogy a beharangozott új törvény mit s hogyan rendez, vajon mi alapján végzi a bizottság felelősségteljes munkáját, s miként járjanak el azon intézmények, ahová inspiciálni készülnek? Az esetben lehet értelme az újabb bizottság munkájának, ha maguk is a törvény előkészítéséhez szolgáltatnak további tárgyi muníciót.
Az iratbővüléssel kecsegtető - eddig nyilvánosságra került - ígéreteknek csak örülhet a Történeti Levéltár, mert az információs kárpótlást éppúgy gazdagabb dokumentációval szolgálhatná, mint a történelmi múlt feltárását. Már az is előrelépés lenne, ha a hatályban lévő törvény anomáliáit megszüntetnék, és a jelenlegi paragrafusok közül egyiket-másikat használhatóvá módosítanák. S az sem bizonyos, hogy mindezt - a nemszeretem múltat idéző - sztahanovista rohammunkában kell elvégezni. A közismert „Javított kiadás" papírra vetése - ha jól olvastam - még egy családregény esetében is kínkeserves és időt rabló feladat volt. Most meg mintha ennél nagyobb közösséget érintő javítanivalóról lenne szó. Mint azt az elején írtam, a most exponált kérdéskör az „egyszerűbbek" - kisebb társadalmi kihatásúak - közé tartozónak látszik a koalíciós paktumban megfogalmazott s ez év végéig elintézni tervezett több tucatnyi programpont között. De valamit elintézni vagy megoldani nem mindig ugyanaz.