A Mozgó Világ internetes változata

Dalos György

Lübeck-Berlin, 2007. augusztus 6.

A kellemesen hűvös Hanza-városban, ahol épp az elmúlt héten láttak neki a Buddenbrook-ház - gondolom - sokadik filmváltozatának forgatásához, rögtön a pályaudvarral szemben színpompás óriásplakát hirdette, hogy megjelent „az új dönernemzedék". A diadalmas feliratot éppen szemügyre vettem, máris tüstént kiesett a fejemből, vagy hogy Kukorelly Endre leleményes kifejezéséhez folyamodjam: beesett a fejembe. Ott előbb, mint futó benyomáshoz illik, szerényen meglapult, majd, minthogy új helyen lassan és akadozva jön szememre az álom, egyszer csak mocorogni kezdett a tompa félébrenlétben. Csakhogy immár mást jelentett, mint első pillantásra: nem azt, hogy a nevezetes török/német fast food új, környezetkímélő, egészséges csomagolásban fogyasztható, hanem hogy színre lépett az a generáció, amelynek életérzését, szemléletét, ízlését és talán - miért ne? - szexuális szokásait is valamelyest meghatározta az úgynevezett dönerélmény vagy - műveltebben szólva - kebabszindróma.

Igen valószínű, töprengtem tovább, hogy ezt a „dönernemzedék" elnevezést nem ők adták maguknak, hanem kizárólag a mindenkori fiatalságra irigy idősebbek aggathatták rájuk gúnyból, lévén az alanyok ez idő szerint nulla usque egyévesek, s önkifejezési lehetőségeik ennek a gyöngéd életkornak felelnek meg. Tizenöt-húsz év múlva persze, amikor felcseperednek, s megépítik az első barikádokat az akkori középbaljobb koalíció ellen, már tudni fogják, mely közérthető hívószóhoz kössék az azonosságukat, miféle összetartozás jegyében igazolják a világ szabad és szemtelen birtokbavételét. Esküdni mernék, hogy nullahetesekként fogják manifesztálni magukat a halálra rémült nyilvánosság előtt.

 

***

 

Antonioni és Bergman. Milyen furcsa, hogy ezek a nagy aggastyánok szinte egyszerre lépik át a lét és nemlét küszöbét. Közös bennük, hogy minden filozófiánál erősebben befolyásolták a hatvannyolcas európai és amerikai diákmozgalmakat: az olasz mester harsányan, olykor plakátszerűen, a svéd inkább sejtetően, „tükör által, homályosan". Ifjú rajongóik nem utolsósorban az ő művészigazságukból merítettek ihletet az avítt polgári tekintélyek elleni lázadáshoz, a nagy kontesztációhoz, az érzelmi önfelszabadításhoz; mintegy két filmpremier között próbálták megváltani az emberi nemet.

Hozzánk ez a művészet a szokásos késéssel jutott el. Ültünk a Blow Up, a Zabriskie Point vagy a Persona szűk körnek szánt filmmúzeumi bemutatóján - és néztünk, mint a moziban. Közben az volt az érzésünk, hogy tulajdonképpen nem is volna szabad néznünk ezeket az alkotásokat, s érintkezésünk a nyugati kultúrával nem egyéb, mint másfél órányi illegális határátlépés, hivatalos zsargonban „jogellenes külföldön tartózkodás". „Légy realista - követeld a lehetetlent!" - írták ki kortársaink tőlünk hatszáz kilométerrel arrébb egy színház falára. Mi nem lehettünk ennyire radikálisak, de a lehetetlenség kétségtelenül reánk is delejes erővel hatott. Vagyis - mint egy későbbi magyar miniszterelnök találóan mondta volna és mondta is - valójában utópiát melengettünk a keblünkön, mi, keleti hatvannyolcasok.

Voltunk-e azonban, léteztünk-e valójában, mint annak az esztendőnek reprezentánsai? A lengyelek biztosan „voltak". A Mickiewicz-darab márciusi varsói bemutatójáról kiözönlő diáktömeget gumibottal és vízágyúval szétszórták, vezetőiket lecsukták vagy világgá űzték, s ezzel nagyjából el is temették a reformreményeket, amelyeket a prágai Vencel téren sokasodó hatvannyolcasok éppen zászlajukra tűztek. A többi: néma csend, illetve ellenkezőleg, augusztusi harckocsidübörgés, fagyos „normalizace", értelmiségi exodus. S mégis: a lengyel és a csehszlovák 1968 történelmi év volt és maradt.

Magyarországon 1968 márciusában felrobbant a répcelaki gyár, hónapokig nélkülöztük a Pepsit, amely a reklám szerint a „modern világ" itala lett volna. Gyönge pótlékként be kellett érnünk a Sztár Colával. Augusztusban viszont a táncdalfesztivál döntője szögezte a nemzetet a Duna tévékészülékek elé, miközben néphadseregünk egységei felsorakoztak az északi határon. A pesti vicc álmoskönyvi szentenciába foglalta a történteket: tankról álmodni = testvéri segítség jön. És ugyanakkor kezdett hamvába halódni az alighogy megszületett gazdasági reform.

Miben lehetett hinni mégis akkortájt? Leginkább Barnard doktorban, aki 1967 decemberében elvégezte az első sikeres szívátültetést - igaz, a beteg néhány hét múlva meghalt. Vagyis, gondolhatta a csavaros eszű értelmiségi, előfordulhat, hogy a szocializmus sem veti ki magából, legalábbis nem automatikusan a kellő óvatossággal beleplántált demokráciát és humánumot.

A dolog picivel bonyolultabbnak mutatkozott.

 

***

 

Miközben én itt Schleswig-Holstein tartományban szerény írói dicsőségemet öregbítem, egyszerre több kolléga is nyilvánosan halálra készül. Szolzsenyicin a Spiegelben azt állítja, hogy elege van az életből. A kitűnő és sokat szenvedett Peter Rühmkorf pedig, akinek végzetes rákbetegsége errefelé igazi napi tévé- és lapszenzáció, épp e kényes helyzetet találta alkalmasnak arra, hogy felpanaszolja: jó tíz éven át egyetlen irodalmi díjat sem kapott, s ez alkalomból üssön egyet a vele egykorú, ám makkegészséges és főleg Nobel-díjas Günther Grasson, akit, úgymond, „ki nem állhat". Úgy látszik, a média már a haldoklók gusztusát is elrontja. Szegény Devecseri Gábor, aki végnapjaiban hetente leszállította az ÉS-nek A hasfelmetszés előnyei című irodalmi naplóját! Ő legalább a végkifejlet méltó színvonalára, sajátos esztétikájára ügyelt.

Szerintem, kedves pályatársak, az író végküzdelme, feltéve, hogy nem forradalmi ütközetben esik el, bitófán végzi vagy öngyilkos lesz, végeredményben éppúgy magánügy, mint az olvasóé. Ami ebből az egészből a Céhre tartozik, az a teljesítmény. Mondjuk, az Iván Iljics halála, amely elsápasztja Lev Tolsztojét annak minden irodalomtörténeti érdekessége dacára. Meg aztán - kérem, ne tessék mindjárt lekommunistázni! - itt van a jövő. Én a magam részéről tekintetem a fénylő holnapra függesztem, konkrétan a nullahetesekben bízom, annál is inkább, mert köztük van Julcsi is, aki fölöttébb markáns személyiség, és akiben ez év április 21-e óta unokámat tisztelhetem.