A Mozgó Világ internetes változata

Végel László

Az újvidéki kánikulában mintha dél irányába billenne a Pannon-alföld, a Dunába csúszna a város. A meteorológusok 42 Celsiust mérnek, de a panelházak környékén sokkal több lehet. Tömbházam lakóival, a többi „panelprolival" kora reggel kocogok a közeli üzletbe, hogy idejében bevásároljunk. Az első emeleti szomszéd frissebb volt nálam, két nagy szatyrot szorongat a kezében, amikor találkozunk a lift előtt. Már a meteorológusok is hazudnak, mondja felháborodva. Rábólintok. Értem a felháborodását, tudom, mit akar mondani. 2000 októberében több mint egy hónapon át az egész családjával vonult ki az utcára, hogy füttyszóval tiltakozzon Milo¼evic ellen. Igazi családfőként elöl lépdelt, mögötte a lánya és a felesége, mindhárman kegyetlenül fütyültek, abban bízva, hogy jön majd egy jobb világ. Aztán kénytelen volt megállapítani, hogy ebből nem lett semmi, egy ideig még a fogason őrizte a fütyülőket, de aztán rájött, hogy hiába. Amikor az európai diplomaták leszögezték, hogy Szerbiában demokrácia van, a szemétbe dobta a fütyülőket, és kiábrándult Európából.

A sarkon egy fügét áruló nőt pillantok meg: előtte kisebb sor. Füge, döbbenek meg, s rögtön a tenger jut eszembe. A hatvanas években sokat kóboroltam az Adriai-tenger partján, akkor olcsó volt füge, s megtörtént, hogy napokig fügén éltem. Gyorsan beállok a sorba, nehogy elvigyék az orrom elől. Türelmesen várakozom, mivel az évek során megszoktam a sorban állást. Elsőrendű, mondom az elárusítónőnek, a tengerről hozta talán, kérdem. Bizonyára exportfüge, kacag fel a mögöttem álló panelproli-kolléga, arra célozva, hogy Montenegró elszakadt Szerbiától. Dehogy külföldi, védekezik az elárusítónő, kiváló hazai termék, a temetővel szemben, édesapám kertjében terem. Miért ne lenne hazai, helyeslek, hogy enyhítsem az esetleges feszültséget, mert Montenegró elszakadása még mindig fájdalmas kérdés. Szerbia nem tudja megbocsátani a nagyvilágnak, hogy elvesztette a tengert és az ízletes fügét. Nem csodálkoznék, folytatom a füge árát leszámolva, ha Újvidék utcáin pár év múlva narancs- és fügefák nőnének.

Ha Újvidéken narancsfa virágzik, akkor sivatag lesz a Pannon-alföldből, vagyis az úr tevével jár majd Budapestre, szólt rám az átellenben levő tömbház lakója, aki egy hónapja iratkozott be a Szerb Radikális Pártba. Ezt a minap vallotta be, amikor a hentesnél álltunk sorba. Meg is magyarázta, hogy miért. Manapság az ember már küldönc sem lehet, ha nem párttag, ő pedig nem szándékozik egész életében panelproli maradni. Ne aggódjon a szomszéd, veregette a vállam, inkább iratkozzon be valamelyik magyar pártba, akkor nemcsak jó szomszédok leszünk, hanem vállvetve küzdünk majd a kozmopoliták ellen. Mi is nacionalisták, önök is nacionalisták, és minden rendben lesz, mondta, majd rendelt egy kiló báránysültet. Viszek az asszonynak, mert a kánikulában nem kapcsoljuk be a tűzhelyet, magyarázta. Egyébként is, folytatta, nekem nagyon rokonszenves a maguk Orbán Viktorja, mondtam is az egyik gyűlésen, hogy mi, szerb radikálisok tanulhatnánk tőle. Ki kell seperni a nemzetidegeneket, tette hozzá barátságosan.

Fanyarú arcot vágtam, mivel nem szeretem, ha körülöttem sepregetnek, mire ő a báránysültet csipegetve folytatta: Miért ne működnénk együtt? A maguk pártja jól megvolt a szocialistákkal is, együtt kormányoztak, Milo¼ević kedvelte is őket, engedte, hogy azt tegyenek a saját portájukon, amit akarnak, csakhogy ők az elnök bukása után köpenyeget fordítottak, ami nem szép dolog, de mi, radikálisok megbocsátjuk.

Egy-egy kiló fügével a kezünkben együtt léptünk be az áruházba, ahol már folyt az eszmecsere. A szomszédos országokban hőségriadót rendeltek el, ám az újvidéki városi vezetőség csak az első esős napon ült össze, hogy számba vegye a teendőket, mondta az egyik panelproli-kolléga. Tehát az illető nem szívleli a Szerb Radikális Pártot, vontam le a következtetést. A környező országokban leálltak a munkával, Újvidéken, akárcsak egész Szerbiában a munkások azt követelik, hogy a legnagyobb hőségben is dolgozzanak, ironizált egy ismeretlen férfi. Értem, kaptam fel a fejem, tehát egy pártonkívüli baloldaliról van szó. Azért pártonkívüli, mert Szerbiában nincs baloldali párt. A szerbek ebben hasonlítanak a vajdasági magyar kisebbségre, ahol szintén minden párt erőteljes lépésekkel a nemzeti jobboldalra tart. A radikális szomszéd azonban letorkolta őket: nem kell kiverni a balhét, a környező országokban a kánikulában az utcán meghaltak az emberek, nálunk viszont egyetlen haláleset sem történt, mondta, és egy ötliteres flakont emelt le a pultról.

Folyik a disputa. A polgárok morgolódnak, de igazából senki sem tiltakozik. Különös eufória kap lábra, amely arról szól, hogy nem is az élet a fontos, hanem az eszme és a történelem. Mindenekelőtt Koszovó és a nemzeti érzés.

Szerencsére a kánikulában is ülésezik a szerbiai parlament. A politikai pártok, egyetlen kisebb párt kivételével, pár hónap múltán újabb egyhangú határozatot hoznak arról, hogy Szerbia semmi áron nem mond le Koszovóról, s a Martti Ahtisaari Koszovó ellenőrzött függetlenségét javasló tervezetének végleges bukását ünneplik. A közvélemény az oroszokat és Putyint dicsőíti, mivel Oroszország mindenképpen megvétózta volna az ENSZ Biztonsági Tanácsában a tervezetet. „Csak a szerb »ne« (nem) és az orosz »nyet« (nem) őrzik meg Koszmetet", kiált fel boldogan Sanda Ra¼kovic Ivic, a Kostunica-kormány üdvöskéje. A Nyugat meghátrált, ujjong a tömeg. Kudarcba fulladt az amerikai terv, dörgik a szónokok. Fellángol a Nyugat-ellenes hangulat, ám az egyetemi hallgatók 60 százaléka tanulmányai befejezése után Nyugatra szándékozik távozni. Ha Koszovó elveszik, verik az asztalt az ismert politológusok, akkor Szerbia ne lépjen be az Európai Unióba, ám a nyugati konzulátusok előtt a polgárok hosszú sorokban várják, hogy nyugati vízumhoz jussanak.

A hangnem a nyolcvanas évek végét idézi, ugyanazok a szlogenek kelnek életre, de egyre erőtlenebbül. Fáradtan. Kétségbeesetten és hitetlenül.

A nagy kánikulában lángba borultak a szerbiai erdők. A parlament annyira el volt foglalva a nemzeti érdekkel, hogy nem hozott törvényt, amely szabályozná a polgárok kötelességét a katasztrófahelyzetben. A politikusok panaszkodnak, hogy a polgárok nem vesznek részt az önkéntes tűzoltásban. Tényleg tétlenek, az eget lesik, s ölbe tett kézzel várják az orosz repülőgépeket, amelyek majd eloltják a tüzet. A gépek azonban először Görögországba, majd Bulgáriába tartanak, de az első kiadós eső előtt megérkeznek Szerbiába is. A sajtóban arról vitáznak, hogy miért Szerbia az utolsó. Miért élvez elsőbbséget az EU? Talán a bolgárok és a görögök jobban fizetnek? Közben mégis felcsillan a remény, mert érkeznek az orosz üzletemberek, akik - a nacionalisták nagy örömére - Kostunica kormányfővel tárgyalnak néhány nagyobb ipari létesítmény privatizációjáról. Inkább jöjjön az orosz tőke, mint a nyugati, bizonygatják a nemzeti érzelmű patrióták, mert abban reménykednek, hogy az orosz kapitalisták nem zsákmányolják ki Szerbiát. Van ebben a vélekedésben olyan hit is, hogy Oroszország megőrzött valamit a szocializmusból, ugyanakkor azonban a többség elismeréssel könyveli el, hogy Putyin elnök, a volt KGB-s rendszeres templomba járó, példamutató pravoszláv lett. Az Isten csodára képes, mondják.

A kánikula időközben megtette a magáét, a piacokon ugrik a zöldség és a gyümölcs ára. Ezt követte a hús és a tej és a tejtermékek, a távfűtés drágulása, a kormány szeptemberre kilátásba helyezte az áram árának növelését, amelyet követ majd megannyi áru és szolgáltatás drágulása. Ez sem okoz különösebb felhördülést. A kínkeservesen összekalapált kormány - úgy tűnik - stabil. Legnagyobb ellenzéke, a Szerb Radikális Párt bírálja ugyan, de joviálisan: atyáskodva megjegyzi, hogy csupán egy baja van a kormánynak: késve veszi át a radikálisok programját. Ez igaz: Vojislav Kostunica kormánya egyre inkább él a radikális retorikával, ami mögött bizonyára az húzódik meg, hogy a szerbiai társadalom erőteljesen tolódik jobbra - akárcsak az egész Kelet-Közép-Európa. A sors iróniája, hogy Szerbia éppen ebben játszik avantgárd szerepet. Olyan sziklaszilárd nemzeti egység született, amilyenről a magyar jobboldal álmodni sem mer.

Nemzeti egység - a mélyben kavargó anarchiával. Szerbia az eufória és a rezignáció szélsőséges pontjai között vergődik. A tömeg már nem veszi túl komolyan a régi harcias, nemzeti szónoklatokat, de újabbakat nem tud megfogalmazni. Mindenbe beletörődik és minden ellen lázad. Egy belgrádi közgazdász kiszámította, hogy egy-egy szerbiai alkalmazott átlagban 1600 euróval tartozik a bankjának. A felmérések szerint minden második család birtokában egy lőfegyver van, ami időnként életveszélyes, hiszen (ez egy újabb adat) mintegy 400 ezer polgár - ki önként, ki kényszerből - részt vett a kilencvenes évek jugoszláviai háborújában, s ezek közül 35 ezer posztháborús traumáktól szenved. Legalábbis ennyit tartanak nyilván. Teljesen érthetetlen gyilkosságok történnek. Mindezt fatalista módon tudomásul veszi az ország, egyedül az a hír rázta meg, hogy Románia tárt karokkal várja a szerbiai vendégmunkásokat, akik 500 eurós jövedelemre tehetnek szert. Megdöbbentő hír, hiszen pár évvel ezelőtt a románok bagatell törték a kukoricát a vajdasági rónán vagy ásták a csatornahálózatot a szerbiai városokban.

A román nagykövetség ugyanis felröppentette a hírt, miszerint a munkavállalási vízummal nem lesz gond, ami jó visszhangra talált a vajdasági magyarok körében. Kitűnő, bólint rá ennek hallatán az egyik távoli kulai rokonom. Kőműves. Könnyen kap munkát Romániában. Legalább jobban megismerjük a romániai magyarokat, mondja. Aztán számolgatni kezdi. A rokonságból vannak Belgiumban, Ausztriában, Németországban és Svédországban. Ők még Tito idejében vették a vándorbotot. Itthon placcot vettek és építkezni kezdtek, mert haza szándékoztak térni. Amikor kitört a háború, 1992-ben eladták a placcot és a félig kész épületet a szerb bevándorlóknak. Úgysem térnek haza, ez csak Tito idejében volt szokás. Az egyik svéd állampolgár lett, a másik német, a harmadik osztrák, a negyedik belga. Neki, sajnos, csak Románia maradt. Aztán arról töprengett, hogy mennyi időbe telik, amíg megszerzi a román állampolgárságot. Adnak-e a románok állampolgárságot a magyaroknak? Ha sikerülne, akkor ő is menne Svédországba, hiszen az ottani rokona csalogatja.

És Magyarország, kérdeztem tőle.

Igen, néha hazalátogatnék az anyaországba, mondja bizonytalanul. Mert az embernek mégis kell, hogy legyen egy hazája.