A Mozgó Világ internetes változata

Békés Pál

Idén nyáron amerikai régészek folytattak kutatásokat a Balaton mellett. A Pentagon által finanszírozott csoport milliókért rostált át egy meglehetősen nagy területet - egyes részeit kavicsról kavicsra -, hogy nyomára leljen a háború idején lezuhant Liberator bombázó egyik eltűnt repülőskatonájának. A gép megsérült, elszakadt kötelékétől, a magyar vagy német légvédelem a tó fölött lelőtte. A személyzet hét tagja kiugrott és fogságba esett, ketten meghaltak, holttestüket azonosították. Ez a lövész azonban bennragadhatott a gépben, mindenesetre nyoma veszett, semmi sem maradt belőle, és most nagy apparátus nyomoz maradványai után, időt és pénzt nem kímélve, csupán azért, hogy hivatalosan is kimondhassák: az amerikai légierő minnesotai illetőségű törzsőrmestere elesett, és néhány csontot de facto is elhelyezhessenek Arlingtonban - vagyis megadhassák a végtisztességet.

 

A kilencvenes évek elején egy napsugaras kora őszön a Dunántúlon jártam, faluról falura, könyvtárról könyvtárra kanyargóztam a dombok között, amikor egy úthajlatban elém tűnt az elátkozott erdő. Veszedelmes, elvadult dzsungel távol mindentől. Jó ötven évvel a háború után még mindig rozsdás szögesdrót kerítette el a külvilágtól. A drótot részben már bekebelezte, felzabálta a növényzet, de még ott korhadt egy ócska oszlopon egy olvashatatlan tábla, melynek feliratát csak a szomszéd faluból származó kísérőm, amúgy a megyei könyvtár sofőrje ismerte. Azt állította, a táblát valaha cirill betűkkel mázolták, és míg az eső le nem mosta a vörös festéket, az állt rajta: „MIN". Akna. Azt mondta ez a velemkorú férfi, hogy nem tudja, pontosan mi történt itt, csak a környéken szállongó meséket ismeri. Az öregek nevezik a helyet elátkozott erdőnek. Úgy mondják, 45 elején egy Waffen SS-ezred védte az úthajlatot - itt akarták megállítani a zalai olajmezők, vagyis a német hadsereg utolsó olajtartaléka felé nyomuló oroszokat. Elaknásították az erdőt, de olyan alaposan, hogy talán ők maguk se tudtak volna kijönni, ha akarnak sem. De hát nem akartak. Úgy harcoltak, mint az ördögök, és háromszor is visszaverték a támadást, mígnem utoljára egy elit gárdaezred indult ellenük, és benyomult az erdőbe a fák elé vont tűzfüggönyön át. Hogy odabent mi történt, nem látta senki, csak azt, hogy égnek a fák meg a föld. Aztán csönd lett, de az erdőből nem jött ki senki. Se orosz, se német, egyetlen élő lélek sem. Akkor azután a Vörös Hadsereg továbbvonult, és elfoglalta a zalai olajmezőket.

Pár hónappal később - mondta ez a velemkorú férfi - a környékbeli öregek szerint legalábbis, az oroszok megpróbálták megtisztíttatni a hullabűzös erdőt, hogy megadhassák a végtisztességet a sajátjaiknak. Foglyokat rendeltek oda, főleg elfogott nyilasokat meg SS-eket, akik semmi jót nem várhattak a hadifogságtól, és ez volt talán az egyetlen esélyük, de hoztak a szovjet haditörvények szerint elítélt orosz katonákat meg halálra ítélt közbűntényeseket is. Egy utásztiszt tartott nekik előadást, megmutatta, hogyan kell szétszerelni az aknát, és hogyha kézben az ütőszeg, akkor az az akna döglött. Aztán azt mondta, aki előhoz tíz ütőszeget, hazamehet. Választhattak. Volt, aki nem vállalta, hogy akkor inkább Szibéria. De a többség bement az erdőbe - voltak vagy húszan. Aztán robbanások. Öten-hatan hozták ki az ütőszegeket, azok tényleg haza is mehettek. De az erdő attól még elátkozott maradt, veszedelmes, megközelíthetetlen. Körülkerítették, és ráírták: „MIN".

A hullabűz idővel elmúlt, és a növényzet olyan sűrű lett, hogy szinte összeértek és egymást fojtogatták a fák az agyontrágyázott talajon. Nem volt mersze bemenni senkinek. Hagyták az elátkozott erdőt, maradjon, ahogyan van, nem kér kenyeret. A föld a téeszé lett, de nem kezdtek vele semmit. Eszük ágában sem volt. Néha nekihuzakodtak a dolognak a Néphadsereg utászai, de pár tucatnyi felszedett akna meg ártalmatlanított tüzérségi lőszer után abbahagyták mindig: azt mondták, évekig tartana. Így mesélte ez a velemkorú férfi. Végül hozzátette: most már más világ van. Most már majd megváltozik minden. Mert egy osztrák szerezte meg a földet, gyakorlatilag ingyen - hiszen használhatatlan. És kiszámolta, hogy megéri az aknamentesítés, ha ő fizeti, akkor is, mert nagy a terület és kivételesen termékeny - komoly érték; ha gonddal művelik, behozza a munka árát. Úgyhogy nekikezdenek rövidesen.

Nem tudom, mi történt azóta az elátkozott erdőben. Vélhetőleg mégiscsak fölszedték az aknákat, és eltemették az SS-eket meg a szovjet gárdaezred katonáit, most, hogy már megéri.

 

Azt persze nem tudni, hogy az elátkozott erdő katonái jobban járnak-e, ha megkapják az elmulasztott temetést, és ismeretlen halottból ismertté lesznek. A német sírokkal nyilván nem lesz semmi gond - ki háborgatná holtában az egykori fegyvertársat? De a szovjet sírok? Szó se essék most a Szabadság téri emlékművet rendszeresen összefirkáló köztörvényesekről, én a Duna-menti faluról beszélek, ahol nyaraim javát töltöm. Mert hát itt is van szovjet emlékmű. És mellette egy másik: magyar, hősi. Több mint harminc éve követem a községi emlékműeposzt, a vitákat, a tetteket és tétlenségeket.

A hetvenes évek közepén a magyar emlékmű még csupán az első világháború mementója volt. Fekete márványba vésve sorakozott rajta a veszteség, ábécérendben, rangbéli megkülönböztetés nélkül a falubéliek: magyarok, zsidók, szerbek - mert rác alapítású község a miénk -, férfiak, katonák mind. 164 név. Dermesztő szám egy ekkora faluban.

Ugyanebben az időben az útkanyarulatban fehér obeliszk állt az obligát kétnyelvű felirattal: „Dicsőség a szovjet hősöknek, akik életüket adták a magyar nép felszabadításáért a német fasiszták elleni harcban." Fent a fekete évszám: 1945, meg a vörös pléhcsillag. Az obeliszk mögött négy kisebb kúp katonás rendben, egy-egy névvel - az útkanyarulatban kilőtt harckocsi személyzete. Kerítés övezte a tenyérnyi sírkertet, ápolt gyep, és április 4-én a községi iskola úttörői felvonták a nemzetiszín és a vörös zászlót. A szovjeteken kívül más elesettekről és áldozatokról ekkortájt nem esett szó.

Az új magyar emlékművet a rendszerváltáskor emelték a régi felhasználásával. Most kard osztja két mezőre a mementót. Balra a régi, 1918-as névsor, jobbra az új, azon belül három csoport. Az elsőben férfiak, katonák, rangmegkülönböztetés nélkül, de néhány név mellett rövidítés: msz. - munkaszolgálatos. A második csoportban a polgári áldozatok, köztük gyerekek. Végül egy megjegyzés: „Községünk kegyelettel emlékszik elhurcolt és meggyilkolt polgáraira" - majd újabb 60 név: nők, férfiak, gyerekek meg két doktor: az orvos és öccse, a patikus. (Micsoda köz- és önveszélyes elszánás, amikor egy ilyen községből vagonra rakják a két gyógyítót.) A deportált zsidók családneve itt-ott egybeesik az első világháborús katonákéval - akkor még egyenrangúan mehettek a húsdarálóba.

Amióta a hősi emlékművet felállították - rendszeresen gondozzák, a kőbe vésett nevek alatt mindig van mécses és virág -, a szovjet sírokhoz nem nyúlt senki. A vörös csillag eltűnt, a dátum fakul és málladozik. A gyorsan növő, puha törzsű papírfák gyökere meglazította a köveket, csak idő kérdése, hogy mikor fordulnak ki a helyükből. A kétnyelvű felirat - ha látszana a gyomtól - talán még olvasható lenne, de a katonák neve már akkor sem. Üres sörösdobozok gyűlnek az alacsony kerítés mögött. A sírokat nem rongálják - minek is pazarolnának ilyesmire energiát? A község az időre bízta a munkát.

 

Hát így. Ki, hogy.